Egy autóban Ferenc pápával: aki vele találkozik, megismerheti a valódi szabadságot

Ferenc pápa különös biztatással fordult olvasóihoz az első saját, hosszabb írásában: ne térben, hanem időben gondolkozzanak. Ne a tereket akarják betölteni, inkább használják ki a rendelkezésre álló időt. Azóta is gondolkozom, hogy mit jelent ez. Hogy miért mondta, és pontosan mit is értett rajta.

Egyfelől arra gondolok, hogy a pápa mozdítani akar, útnak indítani, felismerni a pillanat és az idő hívását, nem pedig uralni valamilyen fizikai vagy képzeletbeli teret.

Mintha kezdettől fogva szeretné előrelendíteni a világot és az egyházat, nem csak megőrizni és megerősíteni.

Az élményeinket és a terveinket persze gyakran kötjük térhez, helyzethez, látható benyomásokhoz, de a lényeg, a lehetőség, a mozdító erő mégsem ebben van.

Engem is csábít, hogy amikor Ferenc pápa újabb budapesti látogatására készülök, felidézzem az eddigi találkozásainkat. Mindegyiknek része volt egy-egy sajátos helyszín – egyfajta díszlet, ha tetszik.

Először Rómában, a Szent Márta-házban, egy bizottság tagjaival együtt találkoztam a szentatyával. Ez a ház különös hely: a pápa lakóhelye, egyben vatikáni vendégház – a nyugalom és az állandó figyelem sajátos keveréke. A második alkalom számomra a legemlékezetesebb, legbensőségesebb. Budapesten, ragyogó napsütésben fogadtuk a pápát a repülőtéren, ahonnan – útban a Hősök terére, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjére – egy autóban, mellette, a hátsó ülésen utaztam és beszélgettem a világ egyik legismertebb emberével, mellesleg az általam is szolgált „világszervezet”, a katolikus egyház vezetőjével. És most legutóbb néhány napja, a pápai dolgozószobában láttam újra, az „apostoli palota”, a hivatalos rezidencia államfők és egyházi vezetők által látogatott helyiségében.

Nagy a különbség, ha a két római helyszínt, illetve a közös autózást egymás mellé teszem – a külső körülmények radikálisan eltérnek egymástól. A hivatalos fogadótereket mintha szándékosan úgy terveznék, hogy az érkező elámuljon, kicsinek és talán szegénynek is érezze magát, mire a vendéglátója elé léphet.

Az autóban meg úgy tűnik, családtagként beszélgetünk a pápával, előbb ő érdeklődik hivatásomról, tennivalókról, aztán én használom ki az alkalmat, hogy valami személyeset kérdezzek tőle.

Ez a bensőséges helyzet nem tér vissza, nem ismétlődik, amikor 20-30-an, együtt megyünk hozzá, mégis viszem magammal, és úgy látom, ő sem mulasztja el a pillanatot: valami személyeset mondani, valahogy tényleg belemenni a találkozás kalandjába azokkal, akik most látogatják.

A pápai lakosztály előszobájában várakozva egy közepes méretű, El Greco és egy másik, Albrecht Dürer ecsetjét dicsérő Krisztus-arc néz rám és társaimra. Csak néhány lépést kell tennünk, és már Ferenc pápa mosolyog ránk, elevenen. Ő más értelemben és teljesen „eredeti”. Egészen önmaga, nem hamis. A dolgozószobában is ismerős gesztust tesz: félreteszi az előkészített beszédet (majd megkapjátok nyomtatva, teszi hozzá), és egyszerű szavakkal, a szívéből beszél. Arról, ami igazán fontos – neki, és talán éppen ezért nekünk, látogatóinak is. Szabadon beszélni: ez is lehetne pápaságának egyik mottója.

Látni rajta a fáradtságot, nehéz a mozgása, csendes a hangja. Mégsem mulasztja el, hogy huncut mosollyal megszólaljon, hogy a termet végigjárva az ajtónál újra kézfogással köszönjön el. Fel-felragyog a derűje, megcsillan a humora. Amikor Magyarországot említem, megszólal az ismerős „Isten hozott!” – és kedvesen rám mosolyog. Jólesik. Nem mindegy.

Az apostoli palota magasságából is jólesik visszagondolni arra az autózásra Budapest szívébe – talán ez marad a legkedvesebb élményem vele kapcsolatban. Az autóbelső félhomálya, a saját izgatottságom, készületem, és ahogy lassan mindez feloldódik, személyes figyelemmé, türelemmé és barátságos légkörré alakul. Ferenc pápa a sokféle helyzet, a különféle díszletek között is jelen tud lenni olyan tekintéllyel, amely tekintetének erejéből, a másikkal való találkozás őszinte vágyából fakad.

Ahogy mellette voltam azon a napon, az eucharisztikus kongresszus lezárásakor, és ahogy Rómában láttam, munkatársai között, ugyanaz a figyelem, ugyanaz a mosoly, és részben ugyanazok az értékek, vágyak jellemezték. Nem is a szavai a legfontosabbak, inkább a jelenléte, a figyelme. A szavak csak ezt a jelenlétet értelmezik. Ahogy a Pápai Biblikus Bizottság tagjai előtt fogalmazott: „Válasszátok Isten taktikáját: közel jött, gyengéd és irgalmas!”, „Fedezzétek fel, hogy nők és férfiak másként gondolkoznak, és nekünk mindkettőre szükségünk van!”, „Segítsétek az egyház embereit, hogy jól értsék meg és szólaltassák meg Isten szavát, a Szentírást. Erre is mindannyiunknak nagyon nagy szükségünk van!”

Elképzeltem már néhányszor, milyen lesz újra találkozni vele a Szent István-bazilikában, és főleg milyen lesz az ünnepi mise a Kossuth téren. Szebb díszlet aligha képzelhető el, mint éppen az Országház épülete. De vajon észrevesszük-e megint őt magát, ezt az egyre törékenyebb, közben mégis vasakaratú embert, ezt a mosolygós gyermeket, aki Isten tenyerében tudja magát, akárhol is van, és aki a másikat keresi, bárhonnan is érkezett?

Furcsa, hogy gyakran éppen azok tudják megtölteni a tereket is élettel, akik erre nem törekszenek annyira. A meglepetések pápáját várom nagy szeretettel, és arra szeretnék figyelni, hogyan mondja el néhány szóval újra a vigasztalás, a béke, a figyelem titkait.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!