„Pink education” nem létezik

2022. augusztus 31. – 16:19

frissítve

„Pink education” nem létezik
Fotó: Valentino Belloni / Hans Lucas / AFP
Nagy Beáta
közgazdász-szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora, a társadalmi nemek kutatója

Másolás

Vágólapra másolva

A nyár utolsó napjain berobbant a hír az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elemzéséről, amely „a felsőfokú végzettséggel rendelkező nők túlreprezentáltságának” gazdasági-társadalmi hatásait vizsgálta. Majd rövidesen megjelentek a különböző online platformokon és felületeken az interpretációk, aggodalmak és negatív szcenáriók – kinek-kinek háttértudása, világképe és harciassága függvényében. A megszólalók közül én sem maradtam ki, mivel az ÁSZ-elemzés engem is idéz, meghamisítva a 2014-es cikkemben írtakat. Azok kedvéért, akik még nem találkoztak a sztorival, leírom, hogy a Kultúra és Közösség 2014/4. számában – korábbi kutatásokra építve – azt állítottam, hogy a nők és férfiak csoportja közötti különbségek elhanyagolhatók az egyes egyének közötti különbségekhez képest a különböző tudások és készségek terén.

Ez az állítás egyébként ma már szinte közhely a társadalomtudományban, bár néha a diákjaim is meglepnek, hogy oktatókollégáim közül néhányan még mindig meg vannak győződve a lányok és fiúk közötti óriási különbségekről. Szóval ezt az állítást ferdítették el a kutatók, és egy mondatot a szövegkontextusból kiemelve, pont a leírtakkal ellenkező állítást tulajdonították nekem, felsorolva, hogy mely területeken vannak a férfiak és nők között világos különbségek. Mint azóta kiderült, nem ez volt az egyetlen csúsztatás a jelentésben, például Lannert Judit oktatáskutató munkájához rendelték a pink education kifejezést a nők oktatás világában elfoglalt szerepének jellemzésére, de ez a fogalom egész egyszerűen nem létezik a nemzetközi szakirodalomban.

Az amúgy nem nagyon izgalmas és nem is professzionális jelentés hirtelen megmozgatta a Magyarországgal kapcsolatos híreket olvasó magyar és nemzetközi közvéleményt. Leginkább az a feltételezés járta be a lapokat, hogy a jelentés nyomán a nők oktatását szeretné korlátozni a kormány, vagy legalábbis előkészíteni a korlátozást. Ennek a célja pedig a következtetések között – amúgy szintén tévesen – felsorolt demográfiai hatás csökkentése lenne,

azaz a fiatal nők átterelése az oktatásból a gyermekvállalás területére.

A hirtelen felzúdulás közben sokszor szinte elmaradt a reflektálás a valódi kérdésekre, sőt néhány esetben szerintem az újságírók és egyes megszólalók az eredeti jelentést sem olvasták el. Néhány nap múlva részletesebb írások is megjelentek a 444, a Qubit, a Telex, a Kölöknet vagy a Válasz Online oldalain, és szerencsés esetben magukban rejthették a szakmai vita esélyét. Ezeket olvasva egyrészt lenyűgözött néhány társadalomtudós kolléga pontos és alapos válasza, másrészt elkeserített, hogy mindig mindent elölről kell kezdeni a férfiak és a nők helyzetéről való beszélgetés során.

Azt látom, hogy addig, amíg a közgondolkodásba és a pedagógusképzésbe nem épül bele szakszerűen a társadalmi hierarchiákról, köztük a nemek helyzetéről szóló ismeretanyag, az okok és következmények megértése, addig se a szülők, se az újságírók, se a tanárok nem fognak megszabadulni a bennünket körülvevő és fojtogató nemi sztereotípiáktól és az elnyomó társadalmi struktúráktól.

Az alábbiakban azt szeretném összefoglalni, hogy miért vagyok különösen rosszkedvű az ÁSZ-riportot, a sajtómegnyilvánulásokat és a szakmai vitát olvasva. A lista abszolút személyes lesz, és nem kérdőjelezem meg azokat a kijelentéseket, amelyeket a kollégáim a bejegyzéseikben vagy az interjúkban okosan összefoglaltak.

Nincs női túlreprezentáltság

Klasszikus iskolai feladat lehetne, hogy derítsék ki a diákok, hogy mit jelent a pink education fogalma, kinek a nevéhez fűződik, mekkora a nemzetközi kutatása. Javaslom az olvasóknak, hogy végezzenek egy gyors keresést a Google Scholar adatbázisában. Gyorsan rájövünk arra, hogy a nemzetközi szakirodalomban nem létezik a pink education fogalma, szemben például a pink tax jelenségével, amit bizony nagyon fontos lenne az állami intézményeknek vizsgálniuk. Nincs olyan tudományos írás, ahol a nők 55 százalékos arányát túlreprezentáltnak neveznék, sőt a 40-60 százalék közötti arányt kiegyensúlyozottnak nevezi a szakirodalom. Pontosan tudjuk, hogy a nők aránya csak akkor növekszik egy oktatási szinten, amikor ott jelentős expanzió tapasztalható. Amíg a férőhelyek nem bővültek jelentősen, addig a nők aránya sem nőtt az oktatási intézményekben. Így volt ez a középfokú, majd felsőfokú képzés esetében is. (Erről Fényes Hajnalka több helyen is írt.) Ráadásul,

hiába éri el a nők aránya a kiegyensúlyozott szintet, ez nem váltható át munkaerőpiaci előnnyé.

A felsőoktatásban különösen magas női jelenlét általában azokon a szakterületeken látható, ahol a karrier- és kereseti lehetőségek nagyon korlátozottak (oktatás, nevelés, gondoskodás vagy közigazgatás). A felsőoktatásban, a kutatás-fejlesztés területén kialakult nemzetközi áttekintésről szintén elérhetők friss nemzetközi adatok. (A legfrissebb kutatási adatok itt olvashatók: She figures 2021) Nagy kérdés, hogy vajon miért nem veszi komolyan a nemek szerinti adatgyűjtést és a részletes adatprezentálást a Központi Statisztikai Hivatal, amely mindig kevés adatot közöl nemek szerinti bontásban, ezért kevésbé szembesülünk a fent leírt állapotokkal.

A társadalomismeret hiánya

A jelentésben leírt jelenségek általában nem számítanak szakmai újdonságnak: tudjuk, hogy Magyarországon folyamatosan csökken a felsőoktatásban részt vevők száma és a teljes népességhez viszonyított aránya, és komoly gond van a felsőoktatásban tanulók, majd aztán a diplomások nemzetközileg alacsony aránya miatt, pont az ÁSZ-jelentésben említett gazdasági fejlődés elmaradása okán. Ráadásul nagyon magas mértékű a szakterületek nemek szerinti szegregációja. Ez azt jelenti, hogy középszinten és felsőfokon egyaránt szétválnak a fiúsnak és lányosnak tartott szakterületek, márpedig ez fékezi az Európai Unió által piedesztálra állított fejlődést és az innovációt. A fejlődés mint cél kiragadása a társadalmi környezetből ugyanakkor már önmagában is leértékeli a nők által végzett reproduktív és produktív tevékenységek nagy részét.

De látjuk-e ezen jelenségek kontextusát? A magyar politikai rezsim évek óta engedi, hogy befolyásos pozícióban lévő emberek arról beszéljenek, hogy nincs szükség ilyen sok diplomásra, és a szakképzésbe kellene átterelni a fiatalokat. Ezen túlmenően ott volt a felsőoktatási finanszírozás 2012-es változása, benne a műszaki pályák preferálásával és sok diák költségtérítéses pályára terelésével. A mai felsőoktatási helyzet megértéséhez szükséges látnunk az egyetemista diákok megélhetési problémáit, a diplomák gyakori elértéktelenedését, a pedagógusok nehézségeit és pályaelhagyását, amit az anyagi és társadalmi megbecsültség hiánya okoz.

Összességében tehát nem csak pozitív okai vannak annak, ha sok nő tanul a felsőoktatásban, és az sem biztos, hogy ez valódi választás eredménye.

Sokszor látunk kényszerpályákat, mint például hogy kevés „női” szakmát lehet tanulni a szakképzésben. Az is nyilvánvaló, hogy a pedagógusbérek emelése hatással lenne a pálya iránt érdeklődők számára és társadalmi összetételére is. Minden bizonnyal több férfi menne és maradna a pedagóguspályán, ha úgy látná, hogy ez anyagilag is megéri.

Az oktatásszociológusok már azt is rég bebizonyították, hogy az iskolarendszerben a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése zajlik. A rejtett tanterv, amely megtanítja, hogy kinek hol a helye a társadalomban, nemcsak a férfi-női viszonylatban működik. Ezt a szempontot teljesen figyelmen kívül hagyták a jelentés szerzői, és gyakorta a hozzászólók is. Az osztályszempontok és az etnicitás bevonása nélkül aligha látjuk a helyzet súlyosságát: az iskolai lemorzsolódást, az oktatási rendszerből 16 évesen kiesőket, a tanulásból és a munkaerőpiacról már tinédzserkorukban kikerülőket.

Ha a középosztály fiúgyermekei szenvednek és szoronganak attól, hogy a közoktatás nincs rájuk szabva, mi lehet a társadalmi hierarchia többi szintjén élő fiatallal, aki alig várja, hogy (funkcionális analfabétaként) kiszabaduljon a közoktatás szorításából? A fiúk különösen gyakran válnak iskolaelhagyóvá. Hogyan is kerülnének az oktatás magasabb szintjeire, ha az oktatási rendszer és a tanárok is már korán lemondanak a szegényebb és roma gyerekek iskoláztatásáról és felkarolásáról?

A feminista oktatáskutatók már régen rámutattak arra is, hogyan működik a rejtett tanterv az oktatás különböző színterein, és hogyan hozza létre többek között a szorgalmas lány – okos fiú dichotómiát. Ezek a sztereotípiák roppant károsak nemcsak a nők, hanem az egész társadalom számára. Számos kutatás jelezte már, hogy a közoktatásban nem érzik jól magukat a diákok sem, mert a poroszos rendszer tényleg a szófogadó gyerekeket részesíti előnyben.

A társadalomismeret azonban nemhogy fontosabbá válna a tantervekben, egyre jobban kiszorult a középiskolai tananyagból. A diákok érdeklődése ellenére az elkövetkező években már nem lehet vizsgázni ebből a korábban még választható érettségi tantárgyból.

Az oktatási rendszer diszfunkciója

Döbbenetesnek találom azokat a lemorzsolódási arányokat, amelyeket éppen az oktatáspolitika által favorizált területeken látunk. A jelentés a következőt írja: „a lemorzsolódás [...] az informatikai (49-55%), a műszaki (40-44%) és a természettudományi (47-50%) képzési területeken volt a legmagasabb összességében”. Mi történhet ezekben az intézményekben, hogy tömegesen hagyják félbe a diákok a tanulmányaikat? És a műszaki és informatikai területen biztosan nem a lánytöbbség okozza a fiúk pályaelhagyását. Ez egy olyan kérdés, amivel foglalkozni kellene, épp a gazdasági versenyképesség, illetve az állami pénzek nem hatékony elköltése miatt.

Azt is az oktatási rendszer diszfunkciójának látom, hogy sem a jelentést írók, sem az első napi cikkek nem teljesítettek jól és pontosan: a forráskezelés, az eredmények félreértelmezése, a szövegértés hiányossága mind nagy problémákat jelez. Sem a közoktatás, sem az egyetemek nem látják el azt a feladatot, hogy az egyetemről kikerülők kritikai és értő módon tudjanak megfogalmazni, megközelíteni és összefoglalni társadalmilag releváns kérdéseket. A neoliberális intézményi változások pedig további negatív elmozdulást hozhatnak ezen a téren.

Évtizedek óta rengeteg magas színvonalú oktatásszociológiai tanulmány készült, általában leíró módon, de egyre gyakrabban elemzően is a nők és férfiak oktatásban elfoglalt helyzetéről, osztályzatairól vagy éppen a problémáiról. Ezek közül szinte semmit sem használnak ezekben a helyzetekben sem a döntéshozók, sem az újságírók, sem a pedagógusok.

Ha ezek a tudások szervesen bekerülnének az oktatási anyagokba, és lehetne beszélni a nemek egyenlőtlen helyzetéről, akkor közelebb kerülnénk ahhoz, hogy ne a sztereotípiákról, hanem a valós társadalmi kérdésekről beszéljünk.

Ez segíthetne abban is, hogy kikerüljünk abból a hibás keretezésből, hogy a nőkről mint anyákról kelljen gondolkoznunk minden olyan helyzetben, amikor csak akarják a jelenlegi döntéshozók.

Kövess minket Facebookon is!