Az önkormányzati választások sokkal kevesebb ember érdeklődését keltik fel Magyarországon, a részvétel rendre elmarad az országgyűlési választásokétól. Magyarán az embereket sokkal inkább izgatja, kik képviselik őket a parlamentben, mint hogy kik a városházán. Ez világtrend, az EU szinte összes tagállamában többen mennek el szavazni egy parlamenti voksolásra, mint egy helyhatóságira, habár az valóban egyfajta hungarikum, hogy még a legalacsonyabb részvétel mellett megtartott országgyűlési választás is (1998: 56 százalék) jobban érdekelte a választókat, mint a rekordmagas részvételű (52 százalék) önkormányzati választás 2006 forró őszén.
Mindeközben velünk él egy különös ellentmondás is. Az országos napi hírekben a fővárosi esélylatolgatások, a megyeszékhelyeken várható izgalmas ki-ki meccsek kapnak műsoridőt, a vidék Magyarországának világáról jellemzően inkább botrányok kapcsán hallhatunk. Egy magyar falu helyi hatalmi viszonyai csak akkor válnak országos hírré, ha az EU-s forrásból felújított orvosi rendelőbe maga a polgármester költözik be, vagy ha a földesúrként viselkedő helyi első ember egy Facebook-komment miatt csuklóztatja a beteg gyerekét nevelő helyi közmunkást.
Ez természetesen érthető is, hiszen egy országos médiának nehéz is lenne abból közérdeklődésre számot tartó hírt készítenie, hogy például egy Tolna megyei faluban kik indulnak a választáson. Ezzel szemben választásról választásra visszatérő trend, hogy Budapestet elhagyva annál magasabb az önkormányzati választásokon való részvétel, minél kevesebben élnek az adott településen. 2019-ben a megyei jogú városaink átlagos részvételi értéke 45 százalék volt, míg az 500 fő alatti településeken átlagosan a választók több mint 64 százaléka megjelent a szavazóhelyiségekben. Tehát a legmagasabb választói aktivitás a legkisebb településeken tapasztalható, miközben róluk alig beszélünk.
A kistelepülések magas választási hajlandóságára számos magyarázat adható; a szoros és személyes emberi kapcsolatok megléte, a választásokon való részvétel mint elvárt és követendő helyi választói magatartásforma, valamint hogy a polgármester személye sokkal meghatározóbb ezeken a helyeken. Ugyanakkor 2010 óta velünk él egy másik trend – ami szintén nem független nemzetközi folyamatoktól –, hogy egyre több olyan magyar település van, ahol a választások napján csak egy polgármesterjelölt neve szerepel a szavazólapon. Ezeken a helyeken a választási törvény értelmében lényegében már abban a pillanatban nyer a jelölt, amikor az első választó a hajnali órákban megjelenik a helyi óvoda vagy általános iskola osztálytermében berendezett szavazóhelyiségben, és érvényesen voksol.
Hazánkban ma közel 3200 önkormányzat működik, ideértve a 23 fővárosi kerületet is. Először 1994-ben választhattunk közvetlenül polgármestert. Már ekkor is 688 településen csupán egy jelölt neve szerepelt a szavazólapon, így ezeken a településeken értelemszerűen nem volt verseny a polgármesteri székért. Majd ezt követően évről évre csökkent az ehhez hasonló, verseny nélküli települések száma. 2010-ben már mindössze 493 olyan településről tudunk, ahol egyetlen polgármesterjelöltre voksolhattak a helyiek. Ez a magyar települések 15 százalékát jelentette ekkor. Ebben az évben volt a legkompetitívebb a helyhatósági verseny az országban.
A polgármesterjelöltek hiánya már a kezdetekkor is elsősorban a legkisebb népességű falvakat érintette. Az 500 főnél kisebb lakosságszámú aprófalvak harmadában nem volt verseny a polgármesteri székért, és ez az arány 2019-re sem változott döntő mértékben, habár valamelyest nőtt. Ami inkább aggodalomra adhat okot, hogy a településhierarchia magasabb szintjein is egyre növekvő arányban találunk ilyen településeket. 2010-ben az 1000-es és 3000-es lélekszám közötti településkategóriában a települések csupán 11 százalékában, 2014-ben már 20 százalékában, 2019-ben már 26 százalékában, tehát valamivel több mint minden negyedik önkormányzatnál rendeztek csupán egy jelölttel polgármester-választást.
Ezeknél persze sokkal nagyobb meglepetést okoztak az ugyanilyen helyzetbe kerülő, 10 ezer lakosnál népesebb városok. Eseti jelleggel láttunk erre példát 2019-et megelőzően is, jellemzően a fővárosi agglomeráció hirtelen népességgyarapodáson átesett városaiban (Maglód, Ráckeve, Tököl) vagy időnként az Alföldön, valamint olyan speciális esetekben, mint a szintén a Budapest mellett fekvő Veresegyházon, ahol a várost az 1960-as évek óta irányító Pásztor Bélát esetenként nem merték kihívni. Ebben a városban mellesleg idén érdekes lesz a verseny, mert tavaly februárban a várost 58 éven át irányító politikus lemondott.
2019-ben már 9 olyan, legalább 10 ezres városunk volt, ahol nem volt ellenjelölt. Kivételt jelentett Mohács, ahol a választási kampány hajrájában elhunyt a fideszes polgármester, így az egyetlen induló szocialista politikus nyerte a választást, de úgy, hogy a rá érkező 1867 szavazat mellett 4067 érvénytelen szavazólapot találtak a nap végén az urnákban. Hajdúnánáson hiába kaptak több voksot az ellenzéki egyéni képviselőjelöltek, mint a Fidesz, kormánypárti polgármestert választottak, mivel csak ő indult. Az esetről az MSZP Hajdú-Bihar megyei elnöke úgy vélekedett, hogy nem tenne jót a hajdúvárosnak, ha nem a Fidesz adná a polgármestert, és bár később felülvizsgálta mondatait, a tényen semmit sem változtatott, csak a Fidesz jelöltjének neve volt ott a szavazólapon.
Szintén ellenjelölt nélkül „választott” polgármestert Tiszakécske, Kiskőrös, Monor, valamint Balatonfüred. Ezekben a városokban hatalmas a Fidesz többsége, így lehet, hogy senki nem akarta bevállalni a bokszzsák szerepét, ugyanakkor ez volt a helyzet a baloldali Dorogon is, ahol a várost 1994 óta irányító, az MSZP-ből 2014-ben távozó Tittman János pozíciója megingathatatlan. Ezenkívül szintén ellenjelölt nélkül választottak polgármestert legutóbb Dabason és Maglódon is.
Az sem szorul különösebb magyarázatra, hogy az egyjelöltes településeken átlagosan 8-10 százalékponttal alacsonyabb a választási részvétel, mint a hasonló lélekszámú, de valós polgármesteri versennyel kecsegtető helyeken. Kérdés persze, hogy idén tovább növekszik-e az ilyen települések száma, és átlépi-e az ezret. Az egy napon tartott önkormányzati és EP választásról azt a konklúziót vontuk le korábbi írásunkban, hogy a 2019-es eredmények alapján az együttes voksolás döntően nem befolyásolja az EP-mandátumok eloszlását, aminek elsődleges oka, hogy a legutóbbi EP-választások részvételi adata nagyot fejlődött a 2014-eshez képest.
A vidék Magyarországán megszűnőfélben lévő verseny és az ebből következő részvételcsökkenés még akár veszélyt is jelenthetne a kormánypártra, hiszen a legkisebb településeken sokak számára érdektelenné teheti június 9-ét. Márpedig az ilyen településeken általában jól teljesít a kormánypárt. Persze még az is lehet, hogy a Deutsch Tamás vezette Fidesz-lista hívószavára tömegek szavaznak majd olyan falvakban is, ahol csak egy polgármesterjelöltre lehet szavazni, de ennek lehetőségét inkább elvetnénk.
A fent leírt jelenség természetesen nem magyar sajátosság, mint ahogyan a legtöbb fontos demográfiai és politikai fejlemény sem az. Az USA-ban már 2000-ben a polgármesterek 30 százalékát verseny nélkül választották, és ez a szám 2016-ra 60 százalék felé emelkedett. Japánban 2014-ben már a polgármesterek negyedét szintén valódi verseny nélkül választották meg, de hogy közelebbi példákat is mutassunk, Olaszországban szintén kihívó nélkül nyerte el székét az ottani településvezetők közel 20 százaléka 2019-ben. Lengyelországban és Csehországban nem közvetlenül választják a polgármestereket, hanem a megválasztott önkormányzati képviselők teszik ezt meg (ugye 1990-ben még nálunk is így történt). Ezekben az országokban is egyre nő azon települések száma, ahol az induló jelöltek és a megszerezhető képviselői helyek száma megegyezik, tehát semmilyen politikai versenyről nem beszélhetünk. A lengyeleknél a települések 30 százaléka volt ilyen 2018-ban, a cseheknél 28 százalék 2022-ben, de Ausztriában is 30 százalék körüli értéket kapuk a legutóbbi helyhatósági választás alkalmával.
A téma egyik szakértőjét sikerült megkérdeznünk. A Csehországban és az Egyesült Államokban egyaránt kutató választási földrajzos Jakub Lysek (Palacký University – Olmütz) elmondása alapján, Csehországban ez a „választási” forma egyre inkább intézményesül, és földrajzilag elsősorban a nagyobb régióközpontok és Prága körüli, hirtelen lakosságszám-gyarapodáson átesett településeket érinti. Az itteni közösségekben rengetegen csak lakóhelyként tekintenek az adott településre, és alig töltenek azzal időt, hogy helyi politikában próbáljanak meg véleményt nyilvánítani.
Csehországban szintén döntő elem a településméret, a legkisebb települések esetében lehet találkozni a szakirodalom nyelvén csak silent electionsnek, tehát néma választásoknak nevezett jelenséggel. Szintén átlagon felüli mértékben érinti ez az egykori Szudéta-vidéket, tehát az országot nyugatról határoló határ menti hegyvidéki régiót, ahol a németek kitelepítését követően alakultak ki gazdaságilag elmaradottabb térségek, és ahol Andrej Babiš lényegében felépítette mozgalmát a történelmi baloldal romjain.
Magyarországon ezzel szemben rengeteg ilyen települést találunk a Nyugat-Dunántúlon, de különösen a Kisalföldön. Ez már csak azért is különös és további kutatást igénylő fejlemény, mert hazánk ezen vidéke mindig is a legiparosodottabb, ezáltal legfejlettebb része volt Magyarországnak, ahol ráadásul aprófalvas település szerkezet sem alakult ki, ezáltal a verseny hiánya nem magyarázható pusztán a falvak méretével.