2024. február 20. – 11:38
Az ellenzéki nyilvánosság egyik alapvető kérdése, hogy a Fidesz-KDNP által is kiépített illiberális politikai rendszerek demokratikus választás útján leválthatók-e, vagy sem. 2023. október 15-én látszólag azok kaphattak egy nemzetközi példát, akik a választás útján való leváltás mellett kardoskodtak, ugyanis Lengyelországban a törvényhozási választásokon sikerült az Orbán-rendszerhez sok tekintetben hasonlító rezsim pártját, a Jarosław Kaczyński által vezetett Jog és Igazságosságot demokratikus választások útján leváltani. Természetesen ezzel a rendszer még nem bontódott le, hiszen ez nem egyik napról a másikra történik meg, így a kérdés még továbbra is nyitott, az első lépés azonban megtörtént. A hazai politikai berendezkedés azonban egészen más, mint a lengyel, így a következőkben amellett érvelünk, hogy az ilyenfajta összehasonlítások miért vezetnek sok esetben tévútra.
A különbség ugyanis nem kizárólag az ellenzéki szereplők viselkedésében keresendő, hanem a rendszer egyik peremfeltételében, mely alapjaiban határozza meg a közéleti diskurzus működését, a voksok mandátummá alakulásának mechanizmusát: a választási rendszert. Ez ugyanis alapjaiban befolyásolja az egyes politikai szereplők cselekvési mozgásterét.
A választási rendszer határozza meg, hogy a pár millió leadott voksból hogyan alakul ki az a pár száz név és a mellettük szereplő frakció, amely az adott ország törvényhozását alkotja, és ezáltal (habár különböző mértékben, de) meghatározza a nemzet irányítását. Természetesen az egyes országokon belül is számos különböző választást tartanak, különböző rendszerekben, most viszont kizárólag a törvényhozási (kétkamarás testület esetében az alsóházi) képviselők megválasztásának rendszerével foglalkozunk. Alapvetően három különböző csoportra lehet osztani a választási rendszereket: többségi, arányos és vegyes.
A többségi rendszer esetében mandátumhoz jutni csak egyéni választókerületben lehetséges, úgy, hogy ott csak a legtöbb szavazatot kapó jelölt jut mandátumhoz. Így ezekben nem kerülhet sor olyan esetre, hogy valaki úgy ül bent évtizedekig a parlamentben, hogy egy választást sem nyert. Ez arra kényszeríti az egyes pártok képviselőit, hogy egyes térségekben a legerősebbek legyenek, hiszen csak ekkor van esély a parlamentbe jutásra. A mandátumhoz jutáshoz pedig országosan vagy regionálisan meglehetősen erős támogatottsággal kell rendelkezni, így ez a rendszer a kisebb pártokat vagy nem juttatja képviselethez, vagy szélsőséges esetben közvetett módon meg is szünteti ezeket, kialakítva két nagy tömböt, mint azt az Egyesült Államokban is láthatjuk.
Az arányos rendszernek számos verziója létezik, de abban közösek, hogy a mandátumok a választáson induló pártokra vagy szövetségekre leadott szavazatok arányában kerülnek kiosztásra. Előnye, hogy a törvényhozás összetétele leképezi az országos eredményeket, hátrányaként szokták megemlíteni, hogy pont a rendszer sajátosságaiból fakadóan a választópolgár akár kisebb pártokra is bátran leadhatja a szavazatát, hiszen a voksok felét a legritkább esetben kapja meg egyetlen párt, így akár egy 5-10 százalékos párt is kormányra kerülhet. Amiből a koalíciós tárgyalások kényszere fakad, mely az ország kormányozhatósága szempontjából nem kívánatos. Ezen kívül az arányos rendszer bizonyos fajtái a helyi sajátosságokat nem veszi figyelembe, illetve a bejutó képviselők személyéről sem tudnak ítéletet mondani a választók.
Az egész országot egy választókerületként kezelő zárt listás arányos rendszerben, mely például Spanyolországban működik, a listán szereplő neveket és azok sorrendjét területi reprezentativitási követelmény nélkül az egyes pártok állítják össze, és a választópolgár már csak a kialakult kínálatból tud választani. A területi reprezentativitás elősegítése érdekében egyes országokban a meglévő közigazgatási egységeket használják választókerületként, így minden egyes pártnak külön listát kell állítania minden egyes körzetben, és az ezekben kialakult arányok alapján juttat minden egyes pártlista a körzetek népességarányosságainak megfelelő számú képviselőt a törvényhozásba.
Ez a pártok regionális szervezeteire bízza a listaállítás folyamatát, de a választópolgár közvetlenül így sem tud beleszólni a jelöltek személyébe és a bekerülés sorrendjébe. Erre kínálnak megoldást a nyílt listás arányos rendszerek, melyekben a választópolgár nem az előre meghatározott listákra, hanem a listákon található jelöltek valamelyikére adja le a voksát. Ezáltal a választók alakítják ki a lista sorrendjét, és határozzák meg, hogy a párt politikusai közül kit juttatnának inkább be a testületbe. A választások lebonyolításának megvalósíthatósága érdekében ezek szinte minden esetben valamilyen alacsonyabb szintű közigazgatási egységek felhasználásával történnek meg, hiszen minden pártnak érdemes legalább annyi jelöltet indítani, ahány mandátumot kiosztanak, így ez országos szinten pártonként több száz jelöltet jelentene. Ez pedig megoldja a területi reprezentativitást is.
A vegyes választási rendszerekben ötvöződik a többségi (egy mandátumos, egyéni választókerületek) és a zárt listás arányos rendszer tulajdonságai annak érdekében, hogy a területi reprezentativitás minél alacsonyabb szinten jöjjön létre, viszont az arányosság is valamilyen szempontból megvalósuljon. Ilyen rendszer működik hazánkban is, hiszen minden országgyűlési választás alkalmával egy képviselőjelöltre és egy pártlistára voksolhatunk. Európában azonban rajtunk kívül még három ország használ vegyes rendszert, a németek ráadásul a Bundestag összetételét az egyéni választókerületek megléte ellenére az arányos rendszerben használatos módszer alapján határozzák meg. Ezért nevezik azt a rendszert vegyes arányos rendszernek. A litván, az olasz és természetesen a magyar rendszer is túlkompenzálja a győztest, ami a többségi rendszereknek a sajátja, ezért nevezik ezeket vegyes többségi rendszernek.
Annak ellenére, hogy a magyar rendszer 2011-es módosítása a többségi irányba tolódott el az egyéni mandátumok arányának növekedése és a győzteskompenzáció bevezetése miatt, a három legnagyobb győztest kompenzáló választásból kettő 2010 előtt zajlott. A legnagyobbat a Fidesz-KDNP-nek kedvezett a rendszer 2014-ben, amikor 22 százalékponttal kapott több mandátumot a parlamentben, mint az országos eredménye, viszont a rendszer második legnagyobb nyertese az MSZP volt 1994-ben (21,2 százalékpont), a harmadik pedig az MDF 1990-ben (17,8 százalékpont). Ez viszont a kisebb pártokra leadott szavazatok nagyobb arányának volt köszönhető, a korábban említett, a többségi rendszerekre jellemző tanulási folyamat (a kisebb pártok lemorzsolódása) itt is éreztette hatását, így a későbbiekben már nem volt ilyen mértékű ez a hatás. 2002-ben ráadásul a vesztett választást elkönyvelő Fidesznek jobban dolgozott a rendszer. 2010 után viszont a győztest kompenzáló hatás folyamatos volt, a kormánypárt 15-20 százalékponttal folyamatosan több mandátumhoz jutott, mint az országos eredménye.
Lengyelországban ezzel szemben 41 többmandátumos választókerületben (mely a megyei és a vajdasági szint között lett kialakítva előbbiek aggregációjával) nyílt listás arányos rendszerben választják a Sejm (a lengyel alsóház) képviselőit. Ez által a szavazó a párt kiválasztásán túl az adott listán szereplő nevek közül is válogathat, így a választók határozzák meg az adott pártból bejutók sorrendjét is. Ebben a választási rendszerben a lengyel ellenzék azt az indulási módszert választotta, hogy három különböző listát állított fel, melyeknek az volt a feladata, hogy a különböző választói csoportokat szólítsa meg, melyekben egy közös van, hogy szemben állnak a Jog és Igazságosság rendszerével. A legnagyobb a Polgári Platform volt, melyet a később megválasztott Donald Tusk vezetett, és melynek a liberális és progresszív; a Harmadik Út (Trzecia Droga) listájának a centrista, parasztpárti és keresztény-demokrata; míg az Új Baloldalnak (Nowa Lewica) a városiasabb, fiatal baloldali szavazókat volt hivatott megszólítani. Annak ellenére, hogy a legtöbb szavazatot a Jog és Igazságosság kapta (35,4 százalékot), a vele szemben álló három listának több mandátum jutott az alsóházban és a koordinált jelöltállítás segítségével a többségi rendszerű Szenátusban is majdnem kétharmadot szereztek.
A 2022-es választás előtt a magyar ellenzék is gondolkodott valami hasonlóban (több lista, koordinált jelöltállítás), viszont ezt Volner János javaslata torpedózta meg, mely az országos listaállításhoz szükséges egyéni mandátumok számát 27-ről 71-re emelte.
Azt láthattuk, hogy maga a választási rendszer is befolyásolja a választók magatartását, de tételezzük fel, hogy a magyarok a legutóbbi három választás alkalmával ugyanúgy szavaztak, de a lengyelhez hasonló választási rendszerben. A hipotetikus rendszerben megyénként állítottak volna fel a pártok listákat, és népességarányosan jutottak volna be képviselők, a legtöbben Budapestről (először 35-en, majd 34-en), a legkevesebben (négyen) Nógrádból és Tolnából. A választási küszöböt pedig eltöröltük, csupán a természetes küszöböt vettük figyelembe. Ebben az egyben tértünk el a Lengyelországban használt rendszertől, mivel ott a pártoknak öt-, míg a pártszövetségeknek nyolcszázalékos küszöb van érvényben.
2014-ben a kormánypártok a szavazatok 45 százalékával a mandátumok kétharmadát szerezte meg.
A lengyel rendszerben azonban a Fidesz–KDNP 35 mandátummal kevesebbet kapott volna, és az egyszerű többsége sem lett volna meg.
A legjobban ebből a Jobbik profitált volna, akik hússzal több képviselőt juttattak volna be a törvényhozásba, de a baloldal is 16 mandátummal lett volna gazdagabb. Az 5 százalékot éppen csak elérő LMP-nek azonban eggyel kevesebb képviselője lett volna. Egy ilyen parlamenti összetétellel egészen másként alakult volna az ország elmúlt tíz éve, habár az akkori baloldal és a Jobbik (az LMP-vel kiegészülve) biztosan nem tudtak volna koalíciós kormányt alakítani, hiszen akkor a Jobbik közelebb állt a Fideszhez, mint az MSZP-hez.
Ezért nem is érdemes a választás utáni koalíciós esélyekről beszélni, az viszont mindenképpen látszik, hogy 2014-ben még nem volt olyan mértékű a Fidesz országos támogatottsága, hogy bármilyen választási rendszerben egyértelműen nyerni tudott volna.
2018-ban az ellenzék tovább darabolódott, de az egyéni jelöltek között némi koordináció történt, így hiába kapott öt százalékponttal több szavazatot országosan, a Fidesz-KDNP ismét 133 képviselőt juttatott be a parlamentbe, viszont a megyei listás rendszerben is már bőven meg lett volna az egyszerű többsége 118 mandátummal. E mellett a Momentum két képviselőt Budapestről, és egyet Pest megyéből tudott volna bejuttatni, de egy mandátumot az MKKP is szerzett volna, azzal együtt, hogy az Együtt nem került volna be, és a DK és az LMP is kevesebb mandátumot kapott volna. Ez nyilván az egyéni képviselők koordinációjából fakadt, mivel ezek a pártok egyéni jelöltjei több kerületet is megnyertek, míg például a Jobbik az országos támogatottságához képest egyet sem nyert.
2022-re a Fidesz-KDNP további öt százalékpontot javított az országos támogatottságán (54 százalékra), viszont összeállt az ellenzéki oldal hat pártja, így a kormánypártok ugyanazt a 118 mandátumot kapták volna meg, mint négy éve. Ez abból is fakadt, hogy az ellenzéki oldalon már nem voltak olyan kisebb pártok, akik a területi alapú listás arányos rendszerben sok megyében nem szereztek volna egy mandátumot sem. Az MKKP azonban már két képviselőt juttatott volna be a törvényhozásba a fővárosból.
A modellezés alapján is látható, hogy a Lengyelországban is használt rendszer egyrészt nem kényszeríti nagy tömbökbe a különböző szereplőket, de a választási győzelemhez itt is megfelelő mértékű és térben is jól kiegyenlített támogatottságra van szükség. A bejutási küszöb körüli támogatottsággal rendelkező politikai erőket ez a rendszer sem segíti, azt viszont megakadályozza, hogy egy politikai szereplő túlnyerje magát. Másrészt a kizárólag relatív többséggel rendelkező, de első helyen végzett politikai szereplőnek nem feltétlenül biztosít többséget, mint ahogy azt láttuk a 2014-es hazai vagy a tavalyi lengyel esetben.
Tehát a Választási Földrajz véleménye szerint a fő különbség a lengyel és a magyar helyzettel kapcsolatban a választási rendszer, mely Lengyelországban úgy van felépítve, hogy a hatalom meg is bukhat benne. Itthon viszont minden eleme a kormányon lévők hatalmon maradását segíti, a választókerületek aránytalansága például már a 2022-es választás előtt is törvénysértő mértékben kedvezett a kormánypártoknak. Ráadásul ha arra van szükség, akkor a szabályok bármikor, még a legutolsó pillanatban is módosíthatóak, mint ahogy ezt a 2020-as példa is bizonyítja. Ekkor ugyanis (mint ahogy azt korábban már említettük) a Fidesz-KDNP a kamupártok elleni harcra hivatkozva emelte fel 27-ről 71-re az országos lista állításához szükséges egyéni jelöltek számát, habár ennek visszaszorítására például elég lett volna a többes ajánlások rendszerét megszüntetni vagy a közpénzt felhasználókat bíróság elé állítani. Ezzel a lépésével viszont teljesen ellehetetlenítette az ellenzék több listás indulását.
Az érdekességek ezek alapján nem a rendszertípusokban, hanem a részletekben keresendő. A többségi rendszerek ugyanis nem okozzák rögtön egy-egy politikai rezsim leválthatatlanságát. Gondoljunk bele, hogy az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország is tisztán többségi rendszerben választja a törvényhozásának tagjait. Habár utóbbi kettő esetében rendszeresen felmerül az arányos rendszer bevezetése. Ezekben demokráciákban azonban az igen erős a fékek és ellensúlyok rendszere nehezíti az egyes intézmények társadalom általi leváltását, a kormányozhatóság fenntartása és a hirtelen döntésekkel együtt járó esetleges negatív következmények elkerülése érdekében. Példaként említhető Donald Trump elnöksége 2016 és 2020 között, hiszen hiába lett elnök, szinte minden esetben konszenzust kellett kötnie a törvényhozás különböző szintjeivel, vagy Emmanuel Macron második ciklusa, melyben a pártja már nem szerzett többséget a törvényhozási választásokon, így koalícióra kényszerült.
Az arányos rendszerekben ugyanakkor sokkal inkább érvényesül a népszuverenitás demokratikus elve, amely némileg szembemegy a fékek és ellensúlyok rendszerével. Míg utóbbi az egymástól független intézmények szuverenitását és egymáson gyakorolt kontrollját hangsúlyozza, addig előbbi minden hatalmat a „nép” kezébe adna, amit egy arányos választással kivitelezett parlamentáris demokrácia jobban meg tud testesíteni. A nép ugyanis egyetlen választás alkalmával le tudja váltani a teljes vezetőséget, ha az nem tetszik neki. Habár Lengyelországban is van egy ettől függetlenül megválasztott félprezidenciális rendszerben működő köztársasági elnök, a fő hatalmat mégis a parlament által megválasztott miniszterelnök és az általa vezetett kormány gyakorolja. Így kijelenthető, hogy tiszta rendszerek a legritkább esetben léteznek. Ugyanakkor a magyar rendszer annak ellenére működik többségiként, hogy a fékek és ellensúlyok (önálló, egymástól független, és a másik tevékenységét felügyelő intézmények) nem jellemzik.
