A Mi Hazánk, a Nép Pártján, a Huxit Párt, a Második Reformkor Párt mind a 2018 előtti Jobbik valamelyik vezető politikusának pártja, így a Jobbik–Konzervatívokkal együtt már öt különböző szervezet küzd a korábbi jobbikos szavazatokért, amelyek számos elemzés alapján a leginkább hiányoztak a 2022-es ellenzéki összefogás táborából. Visszaigazolják-e ezt a helyzetet a számok, és valóban van-e létjogosultsága ennyi politikai formációnak? A Választási Földrajz utánajárt.
Ahhoz, hogy a Jobbik-jelenséget jobban megértsük, érdemes visszamenni a 2009-es európai parlamenti választásokig, amikor a radikális párt berobbant a köztudatba. Majdnem tíz százalékponttal több szavazatot (14,77 százalékot) szereztek, mint bármelyik közvélemény-kutató jósolta volna. De hogyan tudott egy szinte teljesen új formáció bőven 10 százalék feletti eredményt hozni úgy, hogy ez se előtte, se utána nem sikerült senkinek a magyar politikai versenyben?
Erre a 2006 és 2010 közötti események adnak magyarázatot. Az akkori liberális-baloldali kormánykoalíció pár év alatt teljesen elvesztette a társadalmi legitimitását, amit a választók először a 2008. március 9-én tartott „szociális népszavazáson”, majd a 2009. június 7-ei EP-választáson, legutoljára és végérvényesen pedig a 2010 áprilisában tartott országgyűlési választásokon nyilvánították ki.
2009-ben az MSZP hasonlóan alacsony részvétel mellett (36 százalék), mint öt évvel korábban (38,2 százalék), elvesztette a szavazóinak a felét. Ez azonban nem egyenletesen oszlott meg az országban, a baloldal olyan területeken vesztette a legtöbb szavazót, ahol a Jobbik a kezdetekben a legerősebb volt (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyékben).
Az (összes) EP-választás eredményeiből készített települési osztályozás alapján kialakított egyik csoportot (térkép) az különítette el a többitől, hogy itt esett legnagyobbat a szocialisták támogatása, míg a Jobbik támogatottsága itt érte el a maximumát. Ráadásul az egész országban jellemző volt az ilyen irányú összefüggés: minél több szavazót veszített az MSZP, a Jobbik annál erősebb volt.
Kijelenthető tehát, hogy a nemzeti radikális párt nem kis részben a korábbi szocialista fellegvárakból gyűjtötte be szavazóit. Nagyrészt azok köréből, akik a 2006 és 2010 közötti gazdasági és politikai válságok hatására fordultak el a szocialistáktól. Ez megfelel a nemzetközi szakirodalomban tárgyalt jelenségnek is, miszerint a baloldal piacpárti fordulata pont azokat hagyja cserben és fordítja a szélsőjobb felé, akik megsegítéséért és érdekképviseletéért létrejött: az alacsony fizetésű és kiszolgáltatott helyzetben lévő munkásokat. Őket nagyon könnyen gyűjtötte be a gazdasági válság idején a radikálisabb hangvételű jobboldal az úgynevezett „jóléti sovinizmus” jelszavaival.
Ezek a pártok ugyanis csak kulturálisan jobboldaliak, gazdaságpolitikai követeléseikben a hagyományos baloldal céljait (jóléti állam) tűzik zászlajukra, csak ők ezeket kirekesztő, nem egyszer rasszista vagy antiszemita retorikával is megfűszerezik (innen a sovinizmus), amellyel kijelölik a nélkülöző tömegek nyomorúságának okozóit és előidézőit – az ellenségképet, akik nem érdemlik meg ezt a jólétet. Ezzel a hazai baloldal által is folytatott neoliberális gazdaságpolitika és a globalizáció veszteseit rendkívül nagy hatékonysággal tudta megszólítani a nemzeti radikális párt, 2009 és 2018 között minden választáson 15-20 százalékos sávban mozogva.
2014 után Vona Gábor meghirdette a néppártosodást, amivel sikeresen tudták a szavazóbázis regionális jellegét csökkenteni: országosan is egyre inkább kiegyenlítettebb lett a párt támogatottsága. De ennek ára volt, pont azokon a területeken kezdett el csökkenni a Jobbik támogatottsága, ahol még 2010-ben a legtöbb szavazatot kapták, viszont az ország több pontján sikerült jóval több szavazatot gyűjteniük. A jóléti soviniszta retorikája némileg finomodott, viszont a populista baloldali irányvonal megmaradt (a „Ti dolgoztok, ők lopnak” kampány). Már jóval kevesebbet foglalkozott a cigánysággal kapcsolatos kérdésekkel, és jóval többet a társadalmi esélykiegyenlítéssel, melynek hatására a Jobbik támogatottsága a területi kiegyenlítődés jeleit mutatta.
2018-ban Vona Gábor lemondott pártelnöki posztjáról, a tisztújításon szoros küzdelemben kapott ki Sneider Tamástól a radikálisabb Toroczkai László. Az elnökválasztás után nem sokkal Toroczkait kizárták a pártból. Nem sokkal később megalapította a Mi Hazánk Mozgalmat. Az új párt először a 2019-es EP-választáson indult el, ahol a Jobbikkal versenyzett a szavazókért.
Miközben a részvétel 2014-hez képest 14 százalékponttal, 28,97 százalékról 43,48 százalékra nőtt, a Jobbik nominális szavazóbázisa 340 ezerről 220 ezerre csökkent. A fent már bemutatott településeken viszont továbbra is 10 százalék felett maradt a párt támogatottsága. Ilyen támogatottságot a többi ellenzéki párt közül csak a DK ért el ezeken a településeken, ám az ő támogatásuk is csak hajszálnyival volt magasabb, mint a Jobbiké.
Nyilván ez a korábbi 25 százalék körüli támogatáshoz képest nagyon szerénynek mondható, így sokan jogosan feltételezhették a Jobbik szavazóbázisának összeomlását. Ennek ellenére a 2020. októberi tiszaújvárosi (Borsod-Abaúj-Zemplén megye 6-os választókerület) időközi parlamenti választáson a közös ellenzéki, korábban jobbikos színekben indult jelöltre a 2018-as ellenzéki szavazók (akiknek a kétharmada akkor is a jobbikos jelöltet támogatta) csupán 3 százaléka morzsolódott le. Ezért jogosan feltételezhették a Jobbik akkori vezetői, hogy a rossz EP-szereplés sokkal inkább betudható a magas részvételnek, a párt akkori anyagi gondjainak és vezetői válságának, mint a szavazóik végleges elvesztésének. A 2021-es előválasztáson 29 kerületben a Jobbik által támogatott politikus meg is szerezte az összellenzéki jelölt státuszt, amellyel a DK után a második legtöbb jelöltje maradt állva.
Azt figyelembe véve viszont, hogy a 2018-as parlamenti választásokon 68 olyan kerület volt, ahol jobbikos volt a legerősebb ellenzéki jelölt, és további 13 (összesen 81) olyan kerület volt, amelyben legalább egy szavazókörben a jobbikos jelölt találtatott a legesélyesebbnek, ez nagyon rossz eredmény, mely részben a megkötött alkuknak köszönhető. A visszalépések miatt ugyanis a Jobbiknak már csak 45 jelöltje maradt állva az előválasztás 1. fordulója előtt, és a ‘18-as eredményeket is alapul véve ebből csak 31-nek volt esélye a győzelemre, ez ugye végül még tovább zsugorodott 29-re.
A Választási Földrajz korábbi tanulmánya alapján az ellenzék 2022-es választási veresége részben abból fakadt, hogy azokban a kerületekben, ahol a 2018-as eredmények alapján jobbikos jelöltnek kellett volna indulnia, de az előválasztáson valamilyen más párt jelöltje nyert, ott csak a korábbi jobbikosok negyede-harmada szavazott az ellenzék jelöltjére, míg a helyben beágyazott jobbikos (vagy a szavazóbázis számára jobban elfogadható helyi) jelöltek sokkal nagyobb arányban zsebeltek be ilyen szavazatokat. Azokban a kerületekben viszont, amikben végül az ellenzék erős volt, vagy akár nyert is, csupán a jobbikos szavazók nélküli eredményét tudta hozni, sőt, nem egy esetben alul is teljesítette azt.
Azokon a területeken (térkép), ahol 2018-ban az ellenzék összesítve (a Jobbikkal együtt) átlagosan 55-42-re verte a Fideszt, 2022-re 42-45-re változott az arány. A jelenség mögött látható, hogy a nagyvárosi területeken is van egy jelentékeny szavazóbázis, mely nem támogatta az összefogott ellenzéket 2022-ben, és minden valószínűség szerint egy jelentős részük olyan volt jobbikos szavazó volt, akik még akkor is a pártjuk egyéni képviselőjét támogatták 2018-ban, ha helyben más jelölt volt kikiáltva esélyesnek (ezeken a területeken a szavazók 14,82 százaléka volt ilyen). Ráadásul 2022-ben a két bemutatott csoportban volt a legnagyobb a két nagy tömbön kívülre (a Mi Hazánk Mozgalomra és az MKKP-ra) érkező szavazatok aránya.
A választási eredményekből tehát megállapítható, hogy már a kétoldalú versengésre kiélezett 2022-es országgyűlési választásra a baloldal korábban elvesztett, és a Jobbik által 2009 és 2018 között begyűjtött szavazókat az ellenzék nem tudta magába integrálni, hiszen vagy a Fidesz szerzett majdnem 10 százalékponttal több szavazót (szürke), vagy a két csoporton kívüli párt erősödött meg (kék).
A címben felvetett kérdésre válaszolva: az adatokból úgy látszik, hogy igenis van a korábbi Jobbik romjaira építő politikai pártoknak létjogosultsága, azonban ehhez két tényező megértése szükséges számukra. Az első, hogy mi hívta életre a Jobbikot 2006 és 2009 között, és mi okozta a népszerűségét az ezt követő időszakban. Úgy tűnik, ezt a Mi Hazánk Mozgalom és a Jakab Péter vezette Nép Pártján megértette, de érdekes módon a Jobbik „jogutódja”, a „Jobbik–Konzervatívok” kevésbé. A Vona Gábor-féle Második Reformkor pedig láthatóan a néppártosodás vonalát fűzi tovább, ami a 2010 és 2018 közötti támogatottság-változástérképet elnézve nem veszett ügy.
A második tényező a helyben végzett munka jelentőségét hangsúlyozza. Szintén erre ad bizonyítékot a támogatottság-változástérkép, amely a települési lépték ellenére is az országgyűlési kerületi határokat rajzolja ki. Ez utalhat egy-egy jobbikos jelölt helyben végzett munkájára és az ebből fakadó népszerűségére. Így egyetlen újonnan formálódó politikai pártnak sem szabad a terepmunkát megspórolnia, főleg, ha a buborékján kívüli szavazókat is szeretné megszólítani.