Egy csapat tintahal átment egy eredetileg embergyerekeknek tervezett kognitív teszten

A legtöbb ember ha érintőlegesen is, de valószínűleg hallott már az egyik legismertebb pszichológiai kísérletnek számító stanfordi mályvacukor-kísérletről, mellyel azt lehet vizsgálni, hogy pontosan mikor jut el arra a kognitív fejlettségi szintre egy gyerek, hogy a későbbi nagyobb jutalom érdekében képes visszafogni magát. Noha az utóbbi években sok kritika érte az eredeti kutatást, az alapvető jelentőségét azért nem kérdőjelezték meg.

Most némileg rendhagyó módon tintahalakra szabták át az egészet, a fejlábúak pedig meglepő módon jó önkontrollról tettek tanúbizonyságot, és képesek voltak a jutalomkésleltetésre. Azt azonban egyelőre nem tudni, hogy ennek pontosan mi áll a hátterében – írja a Science Alert.

A mályvacukor-kísérletet az egyszerűsége miatt viszonylag könnyen át lehet formálni úgy, hogy állatokkal is meg lehessen csinálni. Azt ugyan nem lehet elmagyarázni nekik, hogy ha várnak, több ételt is kaphatnak, de arra meg lehet tanítani őket, hogy ha nem esznek azonnal, általuk jobban preferált zsákmány lesz a jutalmuk. A főemlősök közül többen képesek a jutalomkésleltetésre, és a kutyák, valamint a varjúfélék is sikeresen teljesítették már a tesztet.

Egy tavalyi kutatásban tintahalakkal is eredményes volt a kísérlet, a kutatók bebizonyították, hogy az állatok hajlandóak visszafogni magukat a reggeli rákfalatoknál, ha tudják, hogy ebédre garnélát fognak kapni. Egy most megjelent tanulmányban ugyanakkor ennél is tovább vitték a dolgot, a szerzők szerint ugyanis az előző kutatásból nem derült ki, hogy az önkontroll vagy valami más miatt voltak hajlandóak várni az állatok.

Az Alexandra Schnell vezetésével készült kutatás során emiatt más megközelítést alkalmaztak. A kísérletben részt vevő hat tintahal két átlátszó falú kamrával szembesült az akváriumában, az egyikben egy darab nyers királyrákkal, a másikban pedig egy sokkal izgalmasabbnak tűnő élő rákkal. Előbbi kamra ajtaján kör volt, ami azt jelentette, hogy az ajtaja rögtön ki fog nyílni, utóbbién pedig háromszög, ami 10 és 130 másodperc közti várakozást jelentett. A kontrollcsoportban emellett megjelent a négyzet is, ami azt jelentette, hogy az ajtó sosem fog kinyílni.

• A megfigyelések nyomán kiderült, hogy a tintahalak hajlandóak voltak akár több mint két percet is várni, ha tudták, hogy ki fog nyílni a finomabb falatokat rejtő ajtó – ez nagyjából a csimpánzokkal, a varjakkal és a papagájokkal helyezhető egy szintre. Ha viszont tudták, hogy az ajtó sosem nyílik ki, nyugodt szívvel ették meg a kevésbé vonzó opciót is.
• A kutatás során azt is megállapították a tudósok, hogy a tintahalak viszonylag gyorsan tanulnak. Az állatok egy fehér és egy szürke négyzet közül ki tudták választani azt, amelyik a jutalmat jelentette számukra, még akkor is, ha közben felcserélték őket.

A kutatók szerint az egyértelmű, hogy a tintahalak képesek az önkontrollra, így a jutalomkésleltetésre is, azt viszont nehéz megmondani, hogy ennek mi az oka. A főemlősöknél és a varjúféléknél az eszközhasználat, az élelem elraktározása és a társas kapcsolatok fontossága is szerepet játszik ebben, a tintahalakra viszont ezek egyike sem vonatkozik. A kutatók emiatt azt gondolják, hogy az élelemszerzésük módja állhat a háttérben.

A tintahalak az idejük nagy részét álcázva, várakozással töltik, ami nem is meglepő, mert amint zsákmány után néznek, ki vannak téve az összes ragadozónak. Éppen emiatt lehetséges, hogy a jutalomkésleltetés azért alakult ki náluk, mert azzal optimalizálják a vadászatot, hogy inkább várnak a lehető legjobb zsákmányra. A kutatók szerint ez lenyűgöző példája annak, hogy teljesen különböző környezetbe is kifejlődhet ugyanaz a viselkedésforma, de ahhoz további kutatásokra lesz szükség, hogy bebizonyosodjon, a tintahalak képesek a tudatos tervezésre.