A ma már szinte mindenhol megtalálható mikroműanyagok az esővízben is ott vannak, és a műanyag eső az érintetlennek hitt tájakat is szennyezi. Egyre többet tudunk a természetbe kerülő műanyag szemét sorsáról, és arról, hogyan utazzák körbe a világot a légkörtől a tengerfenékig a szabad szemmel láthatatlan műanyag darabkák. Arról megoszlanak a vélemények, hogy az egészségre mennyire ártalmasak, de az biztos, hogy ezzel a problémával még rengeteg teendőnk lesz.
A környezetszennyezés változatos formákban veszélyezteti a természetet és a benne élők egészségét. Mindig vannak olyan slágertémák, amelyek az adott időszakban a többinél is aggályosabbnak vagy sürgetőbbnek tűnnek, ezért nagyobb figyelem is vetül rájuk. A hetvenes években a savas eső okozta a legtöbb fejtörést a környezetvédőknek, a nyolcvanasokban az ózonréteg elvékonyodását okozó CFC-gázok. Szerencsére mindkét fronton sikerült látványos javulást elérni, részben éppen a nagy érdeklődésnek és az annak hatására megszületett nemzetközi összefogásnak köszönhetően.
Manapság – a klímaváltozás még komolyabb fenyegetése mellett – a műanyag szemét problémájával van tele a zöld ügyekre fogékonyak hírfolyama. Sorra születnek a tanulmányok a szennyezés egyre növekvő mértékéről, na meg a jogszabályok az eldobható műanyag termékek betiltásáról. Az utóbbi néhány évben különösen a mikroműanyagok, azaz az 5 milliméternél kisebbre töredező plasztikdarabkák borzolják a kedélyeket: ma már tudjuk, hogy ezek a szabad szemmel általában észrevehetetlen műanyagok szinte mindenhol megtalálhatók az Alpoktól az Északi-sarkvidékig, az óceánok legmélyétől az ivóvízig, de még az asztali sóban is. Ma már arra is van bizonyíték, hogy az eső is jelentős mennyiségű műanyagot tartalmaz, amely a vízzel együtt záporozik vissza a földre.
Az égből is műanyag hullik
A Science folyóiratban egy közelmúltban megjelen tanulmányban amerikai kutatók arról számolnak be, hogy 14 hónapon át gyűjtöttek esővíz- és levegőmintákat az Egyesült Államok nyugati részén, 11 nemzeti park területén, majd megvizsgálták, mit találni bennük.
A minták 98 százaléka tartalmazott mikroműanyagot, amely átlagosan a begyűjtött részecskék 4 százalékát tette ki. Ebből a vízmintákban 66, a levegőmintákban 70 százalékot a nagyrészt poliészter ruhákból származó mikroszálak adtak. A számításaik szerint csak a vizsgált területekre – amelyek az ország teljes területének 6 százalékát teszik ki – évente ezer tonna műanyag hullik apró darabkákban. Ez olyan, mintha évi 120 millió műanyag flakon záporozna le az égből.
A valós számok még magasabbak lehetnek, mert a kutatók műszerei nem voltak alkalmasak az áttetsző és a fehér darabkák megszámolására. És persze a még kisebb nanoműanyagok azonosítására sem, amelyek ettől még jó eséllyel szintén ott lehetnek, miután a mikroműanyag darabkák még kisebb részekre esnek szét.
A kutatás egyik meglepő eredménye, hogy a minták 30 százalékát mikrogyöngyök adták. Ezeknek a használatát a kozmetikumokban már 2015-ben betiltották az Egyesült Államokban, és a most talált mikrogyöngyök jórészt kisebbek is voltak, mint amekkorák az ilyen termékekbe kerültek a tiltás előtt. Ezért ezek a kutatók feltételezése szerint ipari festékekből és bevonóanyagokból származhatnak – ha további kutatások igazolják, hogy ez a helyzet, a szépségiparhoz hasonlóan a festékiparban is felmerülhet a mikrogyöngyök tiltásának szükségessége.
Az esővízben talált műanyagrészecskék nagyobbak voltak, mint a levegőben azonosítottak, ami logikus is, hiszen a kisebb darabkákat könnyebben felkapja a szél. Utóbbiak nagyobb távot is tettek meg, mint a csapadékmintában találtak – de tekintve, hogy érintetlen nemzeti parkokban végezték a kísérletet, annyi biztosan látszik, hogy mindkét változat messzebbről érkezett.
A kutatók azt is modellezték, hogy a begyűjtött esőminták melyik viharokból származtak, azok honnan indultak, és mekkora városokat érintettek, mielőtt az útközben összeszedett mikroműanyagot a mérőállomásokra zúdították. A szelek képesek felkapni és nagy távolságokra elszállítani a mikroműanyagokat, amelyek a vízpára kicsapódását elősegítő kondenzációs magvakként akár a felhő- és csapadékképződésben is szerepet játszhatnak.
Nem először aggódunk az eső miatt
Nem először aggódnak a természetvédők a szennyezett eső miatt, még ha a korábbi évtizedekben azonosított savas esők jóval közvetlenebb veszélyt is jelentettek, mint a műanyag esők, amelyeknek a hatásaival ma még jórészt csak ismerkedünk.
Ha szigorúan nézzük, minden eső savas eső: a tiszta esővíz pH-értéke sem semleges, mert a levegőben található szén-dioxid a vízben oldódva szénsavvá alakul. Normális esetben azonban az esővíz nem savasabb az 5,7 körüli értéknél. Savas esőről akkor szokás beszélni, ha ez az érték jelentősen alacsonyabb, azaz a csapadék a szokásosnál jóval savasabb. Ilyesmi természetes okokból is megeshet, de a problémát nem ez, hanem az emberi tevékenység miatt létrejövő savas eső jelenti. Ezeket nagyrészt a kén-dioxid és a nitrogén-oxidok levegőbe kerülése okozza, amelyek fő kibocsátói a szénerőművek és a belső égésű motorok. A probléma felismerése óta a gyárakba gázszűrőket, a motorokba pedig katalizátorokat építenek, így az elmúlt évtizedekben sikerült is jelentősen csökkenteni a savas esők előfordulását, legalábbis a fejlett országokban.
A műanyag eső közvetlen hatása jóval kevésbé drasztikus, mint az elpusztított erdők fotóival sokkoló savas esőé. Cserébe sokkal nehezebb megszabadulni tőle. Az esővízbe is bejutó mikroműanyagok szinte már mindenhol ott vannak, és sem az nem látszik, hogyan lehetne eltávolítani a már a természetbe jutott – és magától csak évszázadok alatt lebomló – eszméletlen mennyiséget; sem az nem valószínű, hogy a közeljövőben lényegi csökkenés következne be a műanyag szemét termelésében.
Műanyag, műanyag mindenhol
Az ugyanis nem vitás, hogy elképesztő mennyiségű műanyagot termelünk, és ennek jelentős része köt ki olyan helyeken, ahol semmi keresnivalója nem lenne: az 1950 óta gyártott 8,3 milliárd tonnának csak 9 százalékát hasznosították újra, 76 százalék végezte szemétként, a többit pedig elásták vagy elégették.
A Világgazdasági Fórum (WEF) 2016-os jelentése [pdf] szerint csak 2014-ben 311 millió tonnát állítottunk elő, ami óriási növekedés az 1964-es 15 millió tonnához képest. 2050-re pedig megnégyszereződhet a termelés. A globális olajtermelésnek a 6 százalékát a műanyaggyártás emészti fel – nagyjából ugyanannyit, mint amennyi repülésre megy el.
Na de hová lesz ez a rengeteg műanyag?
Sokáig úgy tűnt, mintha egy része egyszerűen eltűnne a természetben, pedig valójában nem vész el, csak átalakul: egyre kisebb darabkákra hullik szét, és így elaprózódva jut el egyre több helyre. Különféle kutatásokból egyre inkább az körvonalazódik, hogy a mikroműanyag-szennyezés nem úgy működik, hogy a műanyag szemét bekerül egy óceánba vagy a föld alá, aztán ott is marad, és szennyezi, aki épp arra jár. Valójában a mikroműanyagnak van egy dinamikus életciklusa: nagy távolságokat utazva, a világ minden pontjára eljut, menet közben akár a földet, a vizet és a levegőt is megjárva.
A szárazföldről a szennyvízzel vagy a szelekkel a tengerekbe jut, ott a mélytengeri áramlatokkal utazva egészen a tengerfenékig elkeveredik, de a víz a felszínre is vetheti, ahonnan tengeri szellőkkel újra a szárazföldre sodródhat, ahol aztán magaslégköri áramlatok egészen távoli vidékekre is elszállíthatják – a nagyobb darabok pedig a műanyag esővel juthatnak újra vissza a talajba.
Na de tényleg olyan aggasztó mindez?
A hírekben gyakran bukkannak fel lufidaraboktól fuldokló teknősök és nejlonzacskóhalmoktól eldugult belű bálnák, és az ember a kisebb szemétdarabok szervezetbe kerülésének gondolatától is ösztönösen összerezzen. A tudomány szemüvegén át nézve azonban a mikroműanyagok élettani hatásai egyelőre kevésbé egyértelműek. Az ezzel kapcsolatos kutatási eredmények elég vegyesek, és nincs is belőlük túl sok. Több olyan tanulmány is született az elmúlt években, amelyek nem kötöttek egyértelmű káros hatást, sem közvetlenül, sem közvetve, a mikroműanyagok lenyeléséhez.
Más kutatások arra utalnak, hogy a szennyezésnek kitett élőlények viselkedésére negatív hatással lehetnek a mikroműanyagok. Egy idén tavasszal közzétett kísérlet például megállapította, hogy a csigák házát elfoglaló remeterákok közül azoknak, amelyeket műanyagnak tettek ki, nehézséget okozott a megfelelő ház kiválasztása és birtokba vétele, ami pedig létfontosságú nekik.
A mikroműanyagok az élőlényeken túl a talajra is hatással lehetnek: káros anyagok szivároghatnak belőlük, módosíthatják a talaj hőháztartását, a vízvezető képességét, illetve az összetételét és a tápanyagtartalmát is, ha hatással vannak az ott élő mikrobák számára.
Na és mi a helyzet az emberrel? A mikroműanyagok az emberi egészségre is háromféle potenciális veszélyforrást jelentenek: a belőlük szivárgó vegyületek, a rájuk tapadó kórokozók, illetve maguknak a darabkáknak a fizikai jelenléte okozhat problémát. Az Egészségügyi Világszervezet 2019-es értékelése szerint az elérhető bizonyítékok alapján az első kettő alacsony kockázatot hordoz ránk nézve, a harmadik ártalmasságáról pedig nincs információ. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzák, hogy mindhárom esetben nagyon korlátozott a tudásunk, és további vizsgálatokra van még szükség a téma alaposabb feltárásához.
Az azonban a tudósok és a WHO segítsége nélkül is nyilvánvaló, hogy a műanyagipar a mai formájában fenntarthatatlan. Sokkal gyorsabb tempóban termeljük a szemetet, mint hogy kezdeni tudnánk vele bármit. Ez a folyamat egyre gyorsul, ahogy egyre szélesebb rétegek érik el a jólétnek azt a fokát, amikor eldobható műanyag termékek tömkelegét vásárolhatják meg, majd dobhatják el, hogy újabbakat vásároljanak. Márpedig ahogy a fogkrémet se lehet visszanyomni a tubusba, úgy a mikroműanyag-darabkákat se lehet egyszerűen eltávolítani a természetből, ha egyszer oda bejutottak.
(Borítókép: Esőzés és szivárvány az Egyesült Államokban található Arches Nemzeti Parkban. Fotó: DUCEPT Pascal / hemis.fr / AFP)
