Ha nem tudjuk, milyen Balatont szeretnénk, hogyan dönthetnénk arról, hova épüljön kikötő, vagy mit engedünk a parton?

A klímamodellek szerint számolni kell azzal, hogy a Balatonon egyre többször lesz alacsony a vízállás, és vízpótlásra is szükség lehet. Ez csak az egyik tényező, amely a Balaton térségében zajló társadalmi, gazdasági és ökológiai folyamatokat befolyásolja, de jelentősen meghatározhatja a tó jövőképét. Berecz Diána kulturális antropológus, a BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszék kutatója, a PAD Alapítvány a Környezeti Igazságosságért igazgatója azt vizsgálta, milyen jövőképek élnek a Balaton fejlődési irányairól azok körében, akik szakmailag vagy területileg érintettek a kérdésben. Ez annak a kutatásnak a része, amely a Balaton fenntartható vízszintszabályozásával foglalkozik az MTA Fenntartható Fejlődés és Technológiák Nemzeti Programjának keretében. A kérdés, hogy a Balaton az időskori és turisztikai funkciók köré szerveződő térség felé tart, az ökológiai regeneráció kerül előtérbe vagy az erőforrás-igényes modernizáció irányába megy-e tovább.

Cikksorozatunk előző részeiben a Balaton vízszintjéről és a lehetséges vízpótlásról, valamint a Balaton gazdasági teljesítményéről és a vízpótlás lehetséges finanszírozásáról beszélgettünk.

Attól függ, mit kérdezünk. Ha arról van szó, mi lehetséges, akkor vannak illetékesek. Ha arról, hogy mit szeretnénk, akkor nincsenek. Arra nincs olyan lista, amiről leolvasható lenne, kinek a dolga megmondani. És nagyon eltérően gondolkodunk arról, hogy egy vízi rendszer esetében mi az, ami felé menni akarunk. A nyilvános szakmai és döntéshozói szerepekben lévők mellett sokféle használói nézőpont létezik, amelyek más-más funkciót részesítenek előnyben, és szinte mindegyik így vagy úgy kapcsolatban van a vízszint kérdésével. Vannak, akik stratégiai módon figyelik a tavat, és vannak, akik sok-sok éve használják, nincsenek kimondott vízióik, de tapasztalataik és rálátásuk igen.

Mi most azokkal beszélgettünk, akik a Balaton vízszintjével és vízminőségével, illetve azok következményeivel foglalkoznak, vagy közvetve kapcsolatba kerülnek ezekkel. Ez a két téma volt az interjúk kulcsszempontja. Azt viszont fontos kimondani, hogy senkit sem csak azért kérdeztünk meg, hogy a pozíciójából levezessük, mit fog gondolni. Ugyanaz az ember lehet egyszerre szakember, ingatlantulajdonos és nyaraló, és ezek a szerepek nem ugyanazt diktálják neki.

Amivel én foglalkozom, az nem maga a víz, hanem az, amit várunk tőle. Hogy mit gondolunk jó vízszintnek, jó partnak, jó Balatonnak, és hogy ezek az elvárások hogyan viszonyulnak egymáshoz. A vitáink nagy része eszközökről szól – vízpótlásról, 120 centiről –, és ezek fontos kérdések. Csakhogy minden eszköz valamihez képest jó vagy rossz, és ez a valami az, ami ritkán kerül elő. A kutatás irányokat vizsgál: azt, hogy milyen jövőket tartanak lehetségesnek, és hogy melyikhez milyen alkalmazkodás és beavatkozás tartozik. A döntéstámogatásnak ez a legnehezebben megfogható része, és jellemzően ki is marad.

A vízszint az a pont, ahol az összes többi kérdés összefut, ezért a beszélgetéseket szándékosan nyitottuk ki azon túlra. A parti zóna állapota volt az egyik kulcstéma, így ezek az interjúk túlmutattak azon, hogy ki mit gondol a vízszintről.

Egyértelműen kirajzolódott, hogy sokat változott a viszonyulás a vízparthoz a nyolc évvel korábbi, hasonló témájú kutatásunk óta. A természetközelibb partszakaszok iránti igény érezhetően erősebben jelenik meg – a kérdés csak az, hogy mi a természetközeli, mert itt is mindig problémás a meghatározás. Az elmúlt években a part jelentősen beépült, és visszatérő megállapítás volt, hogy ez már túlmegy azon, ami a tájkarakterhez illik. A további beépítést az interjúkban jellemzően nem tartották célszerűnek, a meglévő infrastruktúrát viszont szeretnék valahogyan természetközelibbé tenni. A visszaalakításról, visszabontásról is elkezdődött a gondolkodás, amiben radikális vélemények is megjelentek. De a gyakorlatban ez a végén olyasmiken múlik, hogy hányan mennek strandra autóval, mindenkinek legyen-e ott parkolóhelye, kell-e mindenkinek lekövezett strandlejárat, saját stég. Ezek nagyon komolyan átalakítják a parti zóna néhány száz méterét.

Az is sokszor előkerült, hogy milyen gondokat okoznak a gyors ütemben épülő apartmanházak. Az év nagy részében üresen állnak, szellemvárosszerű részek alakulnak ki. Aki ezt napi szinten tapasztalja, az igen nagy problémának tartja, aki pedig egész éves lakhatást keres, annak elérhetetlenek az ingatlanok, mert turisztikai árakon kellene állandó lakhatást találnia.

Arról is kérdeztük az interjúalanyainkat, hogy milyen gazdasági jövőt képzelnek el, fontos-e, hogy egész évben használatban legyen a tó. Ez társadalmi és gazdasági szempontból vonzó, ökológiai szempontból viszont a terhelés nem csökken, hanem átrendeződik, és akár nőhet is. A kikötőfejlesztések is előkerültek: a nagy hajóknak sokkal nagyobb az infrastrukturális igényük, és ennek következtében a parti területek is más fejlesztést igényelnek. A nagy merülésű hajók hozzák magukkal a mederkotrás kérdését is – vagyis végül itt is a vízszintnél kötünk ki.

A tervezés jelenleg ciklusokban működik, a tó viszont évtizedekben. Egy sérülékeny rendszernél a négy-öt éves gondolkodás nem elég, mert az a fajta változékonyság, ami ebből következik, nem segíti a működését.

Az interjúkban visszatérően előjött, hogy a tervek nincsenek egymáshoz igazítva. Célok vannak – elfogadott koncepciók, stratégiák, jövőképek –, csak épp ágazatonként, részcélokként, átfogó cél nélkül. Ez nem azon múlik, hogy ki mennyire jó a munkájában: a tervezés úgy van felépítve, hogy egy elfogadott célhoz kell hatásokat és eszközöket rendelni. A környezeti szempont, a tájterhelés vizsgálata mind elő van írva. Ami nincs sehol előírva, az az, hogy több lehetséges célállapotot egymáshoz mérjünk, mielőtt bármelyiket elfogadnánk. Ezért tudnak az ágazati stratégiák néha még önmaguknak is ellentmondani – a különböző szervezetek más-más elvek szerint működnek, és nincs közös célállapot, amihez igazodnának. Ehhez nem feltétlenül újabb szereplők kellenek, hanem olyan felhatalmazás, ami átér az ágazati határokon.

Ha nem tudjuk, milyen Balatont szeretnénk, akkor hogyan tudunk felelős döntéseket hozni arról, hogy hova épüljön kikötő, meddig terjedjen egy strand, mit engedünk a parton és mit nem? Nyomon követni pedig nemcsak azt kellene, hogy haladunk-e egy elfogadott cél felé, hanem azt is, hogy a lehetséges célállapotok közül melyik mennyire reális még, mert ez folyamatosan változik.

Ez régi dilemma a hosszú távú tervezésben: mennyire lehet a mai állapotra vonatkoztatva meghatározni elképzeléseket, amikor a jövő nem olyan lesz. A vízzel kapcsolatos vitáink nagy része megőrzésről és helyreállításról szól – hogy ne romoljon tovább, hogy állítsuk vissza. Ezek fontos célok, csak közben az a kérdés marad ki, hogy mi az, ami egyáltalán megőrizhető, és milyen áron. Erre nem a jelenből, hanem egy ismeretlen jövőből kellene visszafelé gondolkodni. Ezért kellenek a forgatókönyvek, és ezért nem elég egyszer megvizsgálni őket: ahogy változnak a körülmények, változik az is, hogy mi marad reális.

Nem elég azt mondani, hogy olyan legyen a Balaton, mint most, amikor az sem biztos, hogy lehet-e egyáltalán olyan. Azt sem lehet mondani, hogy olyan legyen, mint száz évvel ezelőtt. Azt lehet, hogy a száz évvel ezelőtti állapotból néhány elemet visszahozunk – de akkor azt kell kimondani, hogy melyeket és miért – és hogy az hogyan megvalósítható.

Amikor valaki egy állapotra gondol, a legtöbb esetben nincs definiálva, hogy az pontosan milyen. Mindenki elég tágan kezeli, és így egyszerűnek tűnik megegyezni. Amikor aztán konkretizálnak valamit, kiderül, hogy nem is ugyanarról beszéltek. Ha például az a cél, hogy a Balatonban lehessen úszni, akkor egészen más szempontok jönnek elő, mint ha az lenne a cél, hogy minél nagyobb legyen a nádasok kiterjedése. Mind a kettő teljesen legitim, csak nem ugyanazt kívánja.

Ez az interjúkban is megjelent. Volt olyan válaszadó, aki maga mondta ki, hogy kétféle választ tud adni ugyanarra a kérdésre: ha a térség szempontjából nézi, akkor a mérsékelt vízszintingadozást tartja jónak, ha viszont magát a tavat nézi, hosszabb távon, akkor a szélsőségesen változót. Ugyanaz az ember, két nézőpont, két optimum, és nincs mód eldönteni, melyik szempont legyen az irányadó.

Ezért nem elég általánosságban beszélni a jó vízminőségről vagy az élhető partról. Amíg ott maradunk, mindenkinek igaza van, és mindenki egyetért. A nézeteltérés a konkretizálásnál keletkezik, pontosabban ott válik láthatóvá. Ettől még az eltérés eddig is volt, csak vagy előbb szembesülünk vele, amikor még van mozgástér, vagy később, amikor már kész dolgokon kellene változtatni.

A 120 centis szabályozási szint például mostanra elvárássá vált, pedig egyre nehezebb lesz megfelelni neki. Sokakban a magasabb vízszinthez az egészséges, természetes állapot képzete tapad, az alacsonyhoz pedig a rendellenesé. Az is közrejátszik ebben, hogy olyan parti területet alakítottunk ki, ami egy bizonyos vízszintnél működik optimálisan. Ha ahhoz lennénk hozzászokva, hogy lidósított strand van, kevésbé lenne meglepő, hogy most alacsony a víz. Feltornáztuk az elvárásainkat oda, ahol egyébként a tó kevés időt töltött korábbi, természetközelibb életszakaszaiban.

Hozzászokni talán nem is az alacsony vízszinthez kellene, hanem ahhoz, hogy változik. Ez viszont nehezen megy, mert egy természetes vagy menedzselt ökoszisztémától is valamilyen stabilitást várunk – olyat, ami már most sincs meg, és az éghajlatváltozással még kevésbé lesz. Ráadásul a Balaton komplex rendszeréről nehéz úgy beszélni, hogy közben ne egyszerűsítsünk túl sokat, és ne ígérjünk egyféle választ arra, mi történik vele.

Korábban is foglalkoztunk már ezekkel a témákkal, és abból született a döntés, hogy a kutatáson túl is kommunikálni szeretnénk: 2019-ben elindítottuk a szabadonbalatont. Ökológusok, társadalomkutatók, művészek és vízügyi szakemberek dolgoznak együtt benne, hogy a tó és a vízrendszere közötti összefüggéseket láthatóbbá tegyük, és a szokásos szakmai kereteken kívül, átélhetőbb formában is tudjunk foglalkozni az aktuális kihívásokkal. Ebből tudjuk, hogy sokat számít, ha erről lehet beszélni: az emberek be tudják csatornázni a saját tapasztalataikat egy tudományos kontextusba, a kutatóknak pedig hasznos, hogy megtudják, milyen kérdések foglalkoztatják őket.

Az interjúalanyaink megadott változatokból állíthatták össze a saját jövőképüket. Nyolc téma: klíma, vízszint, vízminőség, környezet, gazdaság, turizmus, infrastruktúra, helyi népesség, és mindegyikben több változat közül lehetett választani. A nyolc választás együtt ad ki egy forgatókönyvet. Bizonyos választások nem kombinálhatók egymással, mert előre végiggondoltuk, mi jár mivel együtt, és mi zárja ki egymást. Az volt mögötte a feltevés, hogy ha a jövőről nem általánosságban kérdezünk, hanem konkrét változatokat adunk, akkor a széttartó vélemények egymáshoz képest valamiféle konzisztenciát fognak mutatni. Ez pedig fontos ahhoz, hogy hiteles döntéseket lehessen hozni. Nem azt akarjuk megállapítani, hogy mi a tökéletes, hanem hogy milyen verziók vannak, és hogy azoknak milyen beavatkozásokra és adaptációs megoldásokra van szükségük ahhoz, hogy megvalósuljanak.

Ez azért van így, mert ha minden szakembertől bekérjük a saját területére vonatkozó elképzelését, abból még nem áll össze egy összefüggő jövőkép. Nemcsak az a nehéz kérdés, hogy külön-külön mi várható a vízminőségben, a turizmusban vagy az infrastruktúrában, hanem hogy ezek megférnek-e egymással ugyanabban a térben és ugyanabban az évtizedben.

Mindenkit kétszer kérdeztünk végig: egyszer arról, hogy szerinte mi várható, egyszer pedig arról, hogy mit tartana jónak. Ez a kettő a reális és a kívánatos irány, vagyis ugyanaz a megkülönböztetés, mint a lehetséges és a szeretnénk, csak konkrét változatokra lefordítva. A standardizálás ahhoz kell, hogy az irányok összevethetők legyenek, de közben végig beszélgetés is folyt, és az, amit valaki a saját szakterületéről elmond, ugyanolyan fontos, mint amit megjelöl.

A végén pedig öt előre összeállított forgatókönyvet is meg kellett nézniük: az időskor- és turizmusfókuszú térséget, az ökológiai regenerációt, a zöld gazdasági fejlődési pályát, az erőforrás-igényes modernizációt és egy olyat, ami a kritikus ökológiai és gazdasági kockázatot írja le. Az öt forgatókönyv arra való, hogy legyen mihez viszonyítani: ha valaki azt mondja, hogy milyen Balatont szeretne vagy tart reálisnak, akkor abból már látszik, milyen infrastruktúra, milyen szabályozás és milyen vízszint tartozik hozzá.

Az öt forgatókönyv közül a reális irányt tekintve az időskor- és turizmusfókuszú térség emelkedett ki, a kívánatosat tekintve viszont a zöld gazdasági fejlődési pálya. A kettő nem ugyanaz, és ez önmagában is elgondolkodtató, mert azt jelenti, hogy a szereplők nem arra számítanak, ami felé menni szeretnének. Azt viszont óvatosan kezelném, hogy a kívánatos irányban nagyobbnak látszik az egyetértés. Könnyen lehet, hogy azért, mert a vágy általánosabb: a zöldebb pálya addig vonzó mindenkinek, amíg nincs kimondva, hogy hol nem lehet építeni, és kinek mibe kerül.

Ez a forgatókönyv a mostani folyamatok kézenfekvő folytatásaként jelenik meg. A beszélgetésekben visszatérően előjött az öregedés mint érv: hogy a nyaralótulajdonosok köre is idősödik, és hogy a most alakuló funkciók egy idő után átalakulhatnak az idősebb generáció kiszolgálása felé. Ezt erősíti, hogy a lakónépesség elöregedése is erősebb a Balaton közvetlen partvidékén, mint a tótól távolabbi településeken, amiben az idősebb népesség part menti térségbe költözése is szerepet játszik.

És fontos, hogy ez a forgatókönyv nem egy visszafogott, vidékies, idősbarát Balatont ír le, hanem egy infrastruktúra- és erőforrás-igényes fejlődést, ahol a természetes élőhelyek zsugorodnak, a fiatalabb generációk pedig kiszorulnak az ingatlanpiacról. Ezért is beszédes, hogy éppen ezt tartják a legvalószínűbbnek. Nem azért, mert bárki ezt választaná, hanem mert a mostani folyamatok efelé visznek.

Kutatóként nem az a dolgunk, hogy megmondjuk, melyik irány a jó. Az viszont látszik, hogy milyen folyamatok hova vezetnek, és hogy ezek közül igenis választani kell egyet. Nem lehet, hogy egy évig az egyik verzióval megyünk, utána meg egy vele teljesen ellentétes másikkal, mert annak a költségeit is kifizetjük, az eredményét meg nem kapjuk meg.

A kívánatos irány egyébként a válaszokból elég jól kirajzolódik. Amikor arról kérdeztünk, hogy mit tartanának jónak, a gazdaságnál a diverzifikáció felé, az infrastruktúránál pedig a területfoglalást csökkentő modernizáció felé mutattak a válaszok, ez utóbbinál szinte egyirányúan. A nehézség nem ott van, hogy ne tudnánk, mit szeretnénk. Hanem ott, hogy az egyes döntések külön-külön születnek meg, és külön-külön mindegyik védhető, csak az nem látszik, hogy együtt hova visznek. Ez ugyanaz, mint a parti zónánál: a parkoló, a lejáró, a stég külön-külön mind észszerű, együtt viszont eldöntik, milyen lesz a part.

Egy jogszabály önmagában nem segít, ha nincs mögötte feltárás és bevonódás. Az lenne fontos, hogy az összes érintett szereplő a kompetenciája és a rálátása mértékében végigmenjen azon a folyamaton, amiben meg tudja fogalmazni a céljait, és azt is, hogy milyen eszközökre van ehhez szüksége. Ha sikerül közös, kompromisszumos célt meghatározni, akkor utána ehhez kell igazítani a részdöntéseket is.

A jelenlegi infrastruktúra minden olyan funkciót biztosít egy urbánus környezetben, ami a nyaraláshoz kell, de ezek megvalósulhatnak természetközeli, természetalapú megoldásokkal is. A tájhasználatban is megjelenik a zöld szemlélet. Egy laikus ebből azt érzékelné, hogy nagyjából ugyanaz van, csak kevesebb helyet foglal, és jobb minőségben.

Az érdekes az, hogy a zöldülés a válaszokban jellemzően nem lemondásként jelenik meg. Az infrastruktúránál és a gazdaságnál ez elég egyértelmű. A turizmusnál viszont nem: ott a nagyobb kapacitás és a minőségi elmozdulás egymás mellett áll, nem vált szét. A felkínált verziók domináns irányai mind a területhasználat további átalakítását hozzák magukkal. Közben viszont a természetes élőhelyek bővülése az egyik legegyöntetűbben kívánt irány. Vagyis a vágy az, hogy legyen több természet, és közben ne legyen kevesebb semmi másból. Ez érthető, csak épp ugyanazon a területen kell osztozni, és ott ez a kettő sokszor nem fér meg egymás mellett. Ezért érdemes minden irány mellé odatenni azt is, hogy mi az, ami mellette már nem fér el.

Felmerült, igen, csak nem úgy, hogy melyik irány rossz, hanem inkább úgy, hogy mi az a karakter, amitől ez a táj még balatoninak látszik. A szőlőterületekkel kapcsolatban például ez visszatérően előjött. A szőlőben lévő ház vonzó, a szőlő művelése viszont kevésbé, pedig ez a tájkarakter a művelésből következik. A végén olyan környezet jön létre, amiben már nem is annyira jó ott lenni. És ez nem csak a lokális döntéseken múlik: az utóbbi években felgyorsult tájalakítás mellett új kártevők és kórokozók is elterjedtek, amik szintén nem segítik a tájkarakter fenntartását.

Ez inkább szabályozási kérdés, mint morális. Ha a gyümölcsös-szőlős karakter fenntartása nem kötelező, a présházak viszont nagy nyaralókká alakulhatnak, akkor a szabályozás maga dönti el, melyik irányba megy a táj. A parton ugyanez látszik. Egy kikötő bővítése önmagában érthető döntés lehet, csak a nagyobb hajókhoz nagyobb merülés kell, ahhoz kotrás, a kotráshoz meg olyan vízszint, amit tartani kell. Külön-külön mindegyik lépés mellett van érv. Az hiányzik, amihez képest el lehetne dönteni, hogy tényleg ezt a Balatont akarjuk-e.