A Balaton élvezetéhez hozzátartozik a megszokott vízállás. Amikor csökken a vízszint, sokan félteni kezdik a tavat, de leginkább saját igényeiket a tóval kapcsolatban. Honti Márk, a HUN-REN–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport tudományos tanácsadója és kutatótársai az MTA Fenntartható Fejlődés és Technológiák Nemzeti Programjának keretében vizsgálják a tó vízháztartását és a vízszintszabályozás fenntartható módjait. A Balaton vízpótlása: Tenni, de mikor és mit? című tanulmányukban azt vizsgálták, hogy a különböző éghajlati forgatókönyveket is figyelembe véve, milyen vízszintváltozások várhatók a következő évtizedekben. Megállapításaik szerint a Balaton még sokáig megőrizheti a mai kiterjedését és karakterét, de a vízszint az éghajlatváltozás miatt ingadozni fog. Emiatt elkerülhetetlen, hogy legyenek olyan tervek, amelyekkel szükség esetén megteremthető a külső vízpótlás. Interjúnkban arról is beszélgettünk Honti Márkkal, hogy a különböző vízállások milyen vízminőségi problémákat jelenthetnek, mekkora szerepe lehet a társadalmi elvárásoknak a vízszintek értékelésében, és hogy tulajdonképpen hogyan és hová is tűnik el a víz a Balatonból.
Az adatok azt mutatják, hogy 10-15-20 évig nem történne más, mint amit jelenleg tapasztalunk, a tó nem száradna ki. Néha magasabb, néha alacsonyabb vízszintekkel, de megmaradna a most ismert formájában. Azok a szárazra kerülések, amiket most tapasztalunk, a tó felületéhez képest nagyon kicsik. Lehet, hogy a fürdést befolyásolják, de a tó alakjára nincsenek hatással, nem tudják a kiterjedését jelentősen csökkenteni. A jövőben a klimatikus ingadozásoktól függően néha annyi víz lenne benne, amennyire szabályozni szeretnénk, néha meg lecsökkenne a vízszint annyira, mint most, vagy esetleg még jobban. De arra még nem számítunk, hogy, mondjuk, öt éven át mindig alacsony lesz a vízállás.
Hogy hosszú távon mi fog történni, azt nehéz előre jelezni, több okból is. Az egyik legfontosabb, hogy az emberiség különböző tevékenységei milyen irányba hajtják tovább a klímaváltozást. Vannak rosszabb és jobb forgatókönyvek. Ha az előbbiekben nagyon előremegyünk, akkor 2070 környékén már nagyon nagy változások lehetnek.
A Balaton nem tud eltűnni, de a Velencei-tó sem úgy fog eltűnni, hogy ott a meder, és nincs benne semmi. A tavak valamelyest tudnak alkalmazkodni az éghajlati változásokhoz, ha kevesebb a víz, akkor összébb húzódnak. Ekkor a párolgási veszteségük csökken, ami lassítja a fogyásukat. Az a kérdés, hogy ha például a Velencei-tó helyén több kisebb, nagyon sekély tó jönne létre, azt mi még a Velencei-tónak tekintenénk, vagy valamilyen másik tórendszernek. A Balatonnak is voltak a történelem során nagy vízszintingadozásai klimatikus okokból, vagy mert lecsapoltunk belőle a déli vasút építésekor. A Balatonnál is ez a kérdés, hogy a tó átalakulhat-e más formába, amelyben például több nádas van és kevesebb nyílt víz.
A Balaton sokakat érdekel, a társadalmi hasznosíthatósága nagyon fontos, egy kerti tóról valószínűleg nem készítenénk interjút. Ökológiai szempontból a vízhasználatot már korlátozó alacsony vízszint sem okoz problémát, sőt az ökológusok úgy gondolják, hogy a vízszintingadozás jó a tónak, a parti élővilágnak. Ugyanakkor azt is szokták mondani, hogy ha tartósan nagyon lecsökken a vízszint, annak is lehetnek ökológiai hatásai. A Velencei-tó a part közeli 25-30 centis vízmélységnél teljesen bezöldült az algáktól. Nem az az ökológiai állapot és vízminőség állt be, amit preferálunk.
Az emberi vízhasználathoz kötődő fogalomról van szó. 2001 és 2003 között tapasztaltuk először, hogy három év alatt nagyon lecsökkent a vízszint, a vízállás 2003 őszére +23 centire csökkent a Balatonon. Akkor az látszott, és ezt egy 2018-as kutatásunk is megerősítette, hogy 50 centiméteres vízállásnál kezdődött a széles körű érdeklődés: hol a víz, ki fog-e száradni a Balaton, mire tudjuk majd használni? Ez a fajta a figyelem az, ami kritikussá tehet egy vízállást. Ha a társadalmi elégedetlenség elér egy szintet, abból beavatkozási kényszer keletkezik. Műszaki szempontból nincs kritikusan alacsony vízállás, ökológiai szempontból lehet, de az is nagyon alacsony. Ennél biztos magasabban vannak azok a vízszintek, ahol az emberi használattal lesznek problémák.
Érdekes kérdés. Ez is onnan indult, hogy 2003-ra lecsökkent a vízszint és kisebb pánik tört ki. Egy akkor készült vizsgálat kimutatta, hogy egymás után jött három szélsőséges év (2001–2003), amiben a tó vízszintje leeresztés nélkül is csökkent, ami a megelőző kilencven évben sosem fordult elő. 1921 óta nem volt olyan év, hogy ne lehetett volna valamennyi vizet leengedni a Sión. Az éghajlatváltozást még kevéssé érzékeltük, így akkoriban vita folyt arról, hogy ez a három év egy ritkán visszatérő jelenség, vagy már egy trendszerű változás előszele. A vizsgálatok végül arra jutottak, hogy a meglévő szabályozási eszközökkel elleszünk egy darabig, és hogy elkerüljük a használati szempontból kritikus alacsony vízállásokat, célszerű lehet a tóban tározni annyi vizet, amennyit csak lehet. Ha magasabb szintről indulunk, egy pár éves aszálysorozat végére kisebb valószínűséggel érünk el egy adott alacsony szintet.
Ennek a tanácsnak a következménye lett a medertározási stratégia. Racionális döntés volt, hiszen ha csak leeresztéssel tudunk szabályozni és el akarjuk kerülni az alacsony vízállást, akkor tározzunk be. A probléma ezzel az lett, hogy amikor nyáron is van elég sok csapadék, akkor ezt a szabályozási stratégiát követve tartósan magas tudott maradni ez a vízállás, és ez a parti élővilágnak sem jó és a nyílt vízinek sem. Sok éven keresztül volt stabil, magas vízszint, de ezzel a szabályozás mozgástere szempontjából nem értünk el semmit, csak a társadalmi fájdalomküszöb tolódott feljebb. Megjelentek olyan vélemények, hogy 80-90 centis vízállásnál sem lehet már fürdeni, miközben korábban ezek teljesen megszokott nyári vízállások voltak.
Két kísérletet végeztünk el a természettel együtt. Amikor 2002-ben nagyon alacsony volt a vízszint, megjelentek olyan vélemények, hogy ha tovább csökken, akkor majd gyorsabban átmelegszik a víz, ami serkenti a biológiai aktivitást, és az algavirágzás könnyebben indul be. Ez aztán nem történt meg, és a következő, még alacsonyabb nyári vízszintű évben sem, csak rengeteg hínár jelent meg. A fürdőzők utálták, de a vízminőség kifejezetten jó volt.
Most azt tapasztaljuk, hogy ha van elég víz, és magas a szabályozási szint és ez párosul az éghajlatváltozással, megváltozik a tó viselkedése. Nyaranta jóval melegebb van, mint korábban, és eléggé gyakoriak lettek a szélcsendes periódusok. A Balatont a szél hagyományosan mindig átkeverte, ezért volt általában zavaros a víz. A magasabb vízszint, a melegebb és szélcsendesebb nyarakkal azt eredményezi, hogy a tó vize először csak felül melegszik át, alul hidegebb marad, elég nagy hőmérsékleti különbség, akár öt fok eltérés alakulhat ki a két réteg között, amit akár a fürdőzők is megtapasztalhatnak. Érdekes jelenség, a meleg víz nagyon picivel könnyebb, mint a hideg, kisebb a sűrűsége, és a könnyebb folyadék úszik a nehezebb felett, magától nem keveredik át. Ez diffúziós akadályt is jelent, így a légkörből érkező oxigén nem jut le a mélyebb rétegekbe, eközben az üledék meg a sötétben lakó élőlények fogyasztják az oxigént. Ha ez a hőrétegződés két-három napig fennáll, akkor alulról elfogy az oxigén. Ilyenkor jönnek ki az üledékből növényi tápanyagok, amik később elkeverednek az egész vízoszlopban, és az algák ezen a tápanyagforráson szaporodnak el.
Az eddigi legnagyobb kimért algacsúcs 2019-ben volt, ami nem illeszkedett a korábbi mintázatba, mert a 80-as évektől eltérően ekkor nem jött kívülről tápanyag. Jelenleg erre az egyetlen hihető oknak most a hőrétegződés tűnik, vagyis klimatikus oka volt az algavirágzásnak, és minél magasabb a vízállás, annál stabilabb a hőrétegződés.
A Balaton nagyon nagy tó, Közép-Európa legnagyobb felületű tava, de ahhoz képest, hogy milyen nagy, relatíve kevés víz van benne a sekélysége miatt. Az éghajlati változás abban nyilvánult meg, hogy a csapadék mennyisége csökkent és rapszodikusabb lett. A párolgás valamivel több lett, de ez sem magyarázza a megfigyelt vízmérlegváltozást. Ami hiányzik, az a vízgyűjtőről való hozzáfolyás. A csapadékváltozás a vízgyűjtő területen okozott igazán problémát, a lefolyás jó harminc százalékkal csökkent. A Balaton egy olyan tó, hogy közvetlenül a vízfelületre hulló csapadék is számottevő a vízmérlegben. A korábbi átlagok alapján, ha egy évben 600 milliméter körüli direkt csapadék leesett a 600 km²-es tóra, az 60 centi vízszintemelkedésben mutatkozott meg. Az ötezer négyzetkilométeres vízgyűjtőre hullott csapadékból keletkezett hozzáfolyás pedig csak kilencvencentinyi Balatont jelent.
A hozzáfolyás csökkenéséből látható, hogy a klímaváltozásra legérzékenyebb a vízgyűjtő párolgása. Húsz éve az volt az ökölszabály, hogy a Balaton átlagos természetes vízmérlege az egy évre átlagosan plusz 60 centi húszéves időtávon, tehát le kellett engedni belőle, hogy szintben maradjon. Tíz éve ez már plusz 40 centire csökkent, és ha most tekintünk vissza az előző tíz évre, már csak átlagosan 20-25 centi a vízmérleg. Átlagban minden harmadik év természetes vízmérlege negatív. Fogy a többlet, így a leeresztés és ezzel a jelenlegi vízszintszabályozás lehetősége is elvész.
Messzire vezet a kérdés. Ha a vízmegtartáson a tómederben tározást értjük, akkor annak a lehetőségeit mára már majdnem teljesen kihasználtuk. Jelenleg a vízhiány miatt a tó vízmérlegének és a tó vízgyűjtőjének érdekei részben szemben állnak egymással. Mostanában nagyon sokan beszélnek arról, hogy a vízvisszatartással lehet a mikroklímát és az ökológiai állapotot is javítani, de a tó érdeke az, hogy minél több víz folyjon bele. A direkt vízgyűjtői visszatartás először tovább csökkentené a hozzáfolyást. A vízgyűjtőre lehulló csapadék még nagyobb részét párologtatnánk el, hogy hűtsön, vagy hogy a növények életben maradjanak. Az a sejtés, hogy ha vizet tartunk vissza és többet párologtatunk, abból többletcsapadék lesz, még nem igazolódott be megkérdőjelezhetetlenül. Ha van is ilyen, sem a tér-, sem az időléptékét nem tudjuk ennek. Ki tudja, hogy a Balaton vízgyűjtőjén megnövelt párologtatás után ott hullana-e vissza a csapadék vagy például Ausztriában?
Húsz éve a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet csinált egy tanulmányt, és azt találták, hogy külső víz a Rábából vagy a Murából és a Drávából jöhet. A Rábát aztán viszonylag hamar elvetették, mert sokkal drágább lett volna, mint a Dráva. A Rába ellen szólt az is, hogy a vízgyűjtője a Zala vízgyűjtőjének szomszédja, ami meg a Balatonba torkollik. Amikor az egyiken aszály van, akkor jó eséllyel a másikon is, így pont a kritikus időszakokban nem lenne pótolható víz. A Dráva vízgyűjtője jóval nagyobb, Olaszországban ered, rendes alpesi folyó, nagyobbak a készletei.
Az már akkor az is világos volt, hogy kockázatai vannak a különböző vízgyűjtők összekötéseinek: szennyeződések jöhetnek, ökológiai problémákat okozhatnak, például invazív fajoknak nyitnak utat. A személyes véleményem, hogy a Dráva–Mura-rendszerben van a környéken a legtöbb víz, bár egyébként már ott is vízhozamcsökkenés van. Egy olyan léptékű vízkivétel, amivel a Balaton problémáit meg lehetne oldani, az a Rábán több tíz százalékos hozamcsökkenést jelentene, míg a Dráván csak egy-két százalékost. Az idők során egyéb ötletek is előkerültek, például a Sió-csatornán a folyásirány megváltoztatása, és az is felmerült, hogy tisztított szennyvizet lehetne bevezetni.
Az első eldöntendő kérdés, hogy elfogadhatónak tekintjük-e a külső vízpótlást. Rengeteg olyan vélemény van, hogy ezzel egyáltalán nem kéne foglalkozni a kockázatok miatt. Egy ilyen léptékű beavatkozásnál, amelyben egy egyedi folyórendszert kell egy egyedi tóval összekötni, nemcsak műszaki paramétereket kell megvizsgálni, hanem alkalmazott tudományos vizsgálatokat is kell végezni előkészítésként. Például meg kell nézni, hogy milyen inváziós fajokra lehet számítani, vagy hogy a Kis-Balatonon át, vagy azt megkerülve érdemes a vízpótlást megoldani, hogy ne okozzunk problémát. Ez jó pár éves, komplex előkészítő folyamat, és ha eldöntik, hogy legyen vízpótlás, onnantól vagy tíz évet venne igénybe az előkészítés és az engedélyezés.
Ha állnak azok a becslések, amelyek a vízszintre vonatkoznak, akkor sok időnk nincs, 2040-re a tarsolyunkban kellene lenniük a terveknek, hogy utána akár két év alatt kiépülhessen egy rendszer, ami mérnöki szempontból már egyszerűbb beavatkozás. Szóval mostanában el kéne kezdeni tisztázni a felmerülő kérdéseket, különben kapkodás lesz. A katasztrófahelyzetet az időjárás fogja előállítani, és nem tudjuk, hogy az hogyan alakul. Ha ősszel nem lesz nagy csapadék, és, mondjuk, megismétlődik az idei év még kétszer, akkor 90 százalék, hogy két év múlva már a balatoni vízpótlás konkrét helyszínén fog gondolkodni mindenki. Könnyen, és előre nem látható módon kerülhetnek nyomás alá a döntéshozók, és akkor nem lesz idő átgondolni a kockázatokat. Pedig ezeket a kérdéseket nem ott és akkor érdemes eldönteni. Éppen ezzel a kérdéssel foglalkozik a kutatócsoportunk: milyen szempontok és folyamatok alapján lehet egy ilyen horderejű döntést felelősen meghozni, a társadalmi, ökológiai, vízügyi és gazdasági szempontok átlátható figyelembevételével. Hogyan lehet döntések és vizsgálatok sorozatával segíteni a felelős döntéshozatalt a Balaton vízpótlásáról vagy klímaadaptív használatáról.
Ha olyan vízpótlási rendszerben gondolkodnánk, amivel precízen szabályozni tudnánk a Balaton vízszintjét, az nagy kapacitást feltételez. Ez viszont meggyőződésem szerint hidrológiai és vízminőségi szempontból is kockázatos. Ami reális és kevésbé rizikós, az egy lassú vízpótlórendszer, ami a téli időszakban működne, hogy ne nyúljunk bele a nyári biológiai folyamatokba se a Balatonban, se a Kis-Balatonban. Ez alkalmas lehet arra, hogy egy többéves aszálysorozatnál megállítsa a vízszintcsökkenést, majd 1-2 év alatt visszaállítsa a szokásos tartományba. Egy hónapról hónapra szabályozó rendszer azért sem lenne gazdaságos, mert ha egyszer megjön az eső, akkor két hónap múlva le kellene engedni azt a vizet, amit drága pénzért töltöttek be.
Az embereknek is igazuk van, hogy a vízszint fontos, mert a tóhasználatnak vannak megszokott módjai. Aki ugyanarra a strandra jár minden évben, és ahhoz szokott hozzá, hogy a stég alsó lépcsőjéről elrugaszkodik és úszni tud, az nem tudja ezt megtenni 25 centis vízállásnál. Ugyanez igaz a vitorlázásra vagy a horgászatra. Valamennyit lehet változtatni, kisebb merülésű vitorlásokat is lehet használni, ami vízszintemeléssel egyenértékű, és jóval olcsóbb, és nem feltétlenül az államnak kell kifizetnie. De vannak objektív akadályok is. Az infrastruktúrának olyannak kell lennie, hogy változó vízállások mellett is lehetővé tegye a tóhasználatot. Ez nem unikum, a világ fürdő- és vitorlázóvizeinek többsége nagyobb szintváltozásnak van kitéve, mint a Balaton. Mi nem szoktunk hozzá ehhez, a kikötőink, strandjaink, nagyjából azonos vízszinthez, szűk sávhoz vannak kialakítva. Ezek után vagy a természetet hajlítjuk az igényeinkhez, vagy mi is megpróbálunk alkalmazkodni hozzá, például olyan strandokat építünk, hogy több vízszintnél is megmarad a vízpart jellege. Ami nem olyan, hogy alacsony vízállásnál egy kőszórás után van egy iszapos, hínáros lapály. Ezekre a kérdésekre szükséges most választ adni.
