Három nappal a győztes választás után Magyar Péter megválasztott miniszterelnökként bement először a Kossuth rádió, majd az M1 stúdiójába, ahol rekordnézettséget produkált azzal, hogy élő adásban közölte az őt kérdező riporterekkel, illetve a nézőkkel-hallgatókkal, hogy
„ennek a hazugsággyárnak a kormányalakítás után vége van, fel fogjuk függeszteni a hírszolgáltatásukat”.
A következő napokban a közmédia hangneme és mondanivalója is egyre vadabb kanyarokat véve ingadozott az úgy-ahogy normális hírszolgáltatás és a megszokott propaganda között. Ez eléggé összezavarhatta azokat, akik a közmédiából követik a világ történéseit, és ők valószínűleg még most sincsenek tisztában azzal, hogy mi vár még rájuk.
Bár az MTVA több mint évi 200 millió forint közpénzt költ a saját nézettségmérésére, csak becsléseink lehetnek arról, hogy hány embernek jelent elsődleges (esetenként szinte kizárólagos) információforrást a világról a magyar közmédia. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) médiapiaci elemzéseiből és a publikus nézettségi-hallgatottsági adatokból az rajzolódik ki, hogy nagyjából egy-, talán másfél millióan lehetnek, akiknek az M1, a Duna TV vagy a Kossuth rádió híradói jelentik a fő hírforrást. Szintén az NMHH tanulmányaiból tudjuk, hogy ők jellemzően a 60 év feletti, kisebb településen élő, alacsony iskolázottságú és jövedelmű emberek közül kerülnek ki, sok köztük a határon túli. Vagyis nem túl meglepő módon elég nagy átfedésben vannak a Fidesz fő támogatói csoportjaival.
Azt, hogy milyen az a valóság, amiben a közmédia rendszeres nézői élnek, azok is könnyen el tudják képzelni, akik amúgy nem fogyasztanak ilyen tartalmakat, hiszen az ellenségképekre épülő és egyre extrémebb fideszes propaganda ezer más csatornán is ömlött, és lehetetlen volt elbújni előle az utóbbi legalább tíz évben. A közmédia volt ennek a legtisztább és legtöményebb formája, ebbe a buborékba gyakorlatilag semmi más nem tudott beszivárogni a Fidesz aktuális ellenségeivel szembeni gyűlöletkeltés mellé. Valamikor 2015-ben, a migránsozással kezdett a közmédia által bemutatott világ elszakadni a valóságtól, ekkoriban lett központi kommunikációs elem az EU-ellenesség („Brüsszel”) is. Ezekhez csatlakozott 2017 környékén témaként a sorosozás, 2020 táján a „családvédelem” címke mögé rejtett melegellenesség, majd 2022 óta az egyre durvább háborús pszichózis és Ukrajna ellenséggé formálása.
Legalább egymillióan élnek tíz éve ebben a valóságban, és ez a valóság a kormányváltás után nagyon hamar el fog olvadni, hogy valami gyökeresen más vegye át a helyét. És igazából nem sok fogalmunk van arról, hogy hogyan fog erre reagálni ez az egymillió ember. Ahogyan a NER 16 éves uralma egyedülálló jelenség volt a modern nyugati világban, úgy a rendszer egyik tartópillére, a fideszes propagandauniverzum is – és ebből fakadóan arra sem láttunk még példát, hogy hogyan reagálnak pszichésen az ebben szocializálódott emberek, amikor szétfoszlik a megszokott információs buborékuk. Egyfajta pszichológiai labor leszünk most a világnak, egymillió tesztalannyal. Részleteiben azért vannak történelmi előképei a közelgő propaganda-összeomlásnak, amik tanulságosak lehetnek.
Minden összeomlás másképp egyforma
A leghíresebb propaganda-összeomlás a Szovjetunió felbomlásakor történt, igaz, ez nem hirtelen bekövetkező esemény volt, hanem egy éveken át tartó hitelvesztési folyamat előzte meg. A propaganda elhallgatásával egyfajta ideológiai vákuum keletkezett, az oroszok és a szovjet birodalom más népei pedig új narratívát keresve tömegével fordultak a harcos nacionalizmus vagy az addig tiltott vagy legalábbis elnyomott vallási szekták, a spiritualitás és az ezotéria felé. (Ironikus módon később a putyini propaganda szinte egy az egyben vette át és hasznosítja újra a mai napig a szovjet propaganda eszközeit és témáit.)
Nagyjából ugyanebben az időben egészen másként alakultak a dolgok az egykori NDK-ban. Az évtizedekig az állami propaganda szócsöveként működő köztévé, a Deutscher Fernsehfunk a berlini fal leomlása után napokon belül átállt a valóság közvetítésére, de a nézők elfordultak tőle, a tévé egy év múlva meg is szűnt, és átadta a helyét a nyugatnémet közszolgálati médiának.
Tíz évvel később Szerbiában elsöpörte a népharag Slobodan Miloševićet, és ennek részeként a tüntetők elfoglalták az állami tévé épületét Belgrádban. Az adás megszakadt, majd a tévé új néven indult újra, a teljes vezetés és az újságírók nagy részének lecserélése után. A politikai nyomás azonban nem szűnt meg, csak átalakult és átmenetileg a háttérbe vonult – hogy aztán bő tíz évvel később, Aleksandar Vučić hatalomra kerülése után szépen visszaépüljön az egész.
Az időben hozzánk legközelebbi példa a lengyel közmédia beszántása 2023 decemberében. Miután a Fidesz szövetségese, a PiS elvesztette a választást, az új kormány lefejezte a propagandacsatornaként működő köztévét, és átmenetileg leállította a hírszolgáltatást. A rövid szünet után új tartalommal visszatérő TVP Info hírcsatorna pár hónap alatt a nézői 60-70 százalékát elvesztette. Ezek a nézők jellemzően a lengyel Fox News gúnynéven is ismert, PiS-közeli Telewizja Republikához pártoltak át, ami másfél év alatt marginális csatornából a második legnézettebb lengyel tévévé (és egyben a legnézettebb hírcsatornává) vált.
Egyik eset sem szolgál tökéletes analógiaként a mostani magyar helyzetre, vagy mert túl rég történtek, egészen más tömegkommunikációs környezetben (az internet és a közösségi média kora előtt); vagy mert Lengyelországban messze nem volt annyira leuralva a sajtó, mivel csak feleannyi ideje volt erre a kormánynak, mint nálunk a Fidesznek. A független média jóval erősebb maradt, a külföldi tulajdonosok nem vonultak ki, és a propaganda is más jellegű volt a helyi kulturális jellegzetességek (vallásosság, oroszellenesség) miatt. Ezzel együtt azért mutatnak ezek az esetek olyan közös vonásokat, amik valószínűleg nálunk is visszaköszönnek majd az új közmédia elindulásakor.
Kognitív disszonancia biturbó
Amikor a világról alkotott elképzeléseink, előítéleteink, ismereteink és az ezekre épülő meggyőződéseink ellentmondásba kerülnek az általunk konkrétan megélt új tapasztalatokkal, az kellemetlen, feszült, szorongáskeltő állapot. A pszichológia ezt kognitív disszonanciának nevezi, hétköznapi nyelven talán úgy lehetne a legjobban megfogalmazni, hogy nagyon rossz érzés szembesülni azzal, hogy nincs igazunk. Annyira rossz, hogy van is egy védekező mechanizmusunk ellene: az agyunk elképesztő mentális akrobatamutatványokra képes, hogy a valóságérzékelésünket úgy torzítsa, olyan magyarázatokat alkosson hozzá, hogy az passzoljon a fejünkben levő igazsághoz.
Erre a legismertebb példa, amikor Leon Festinger, a modern szociálpszichológia atyja az 1950-es években beépült egy világvégeváró szektába, hogy részletesen dokumentálja, hogyan dolgozzák fel az emberek pszichésen, amikor szembejön a hitükkel a valóság – vagyis a világnak nem lesz vége a megjövendölt időpontban. A megoldás az volt, hogy a szektatagok ott helyben, az elmaradt világvége után rögtön hozzáköltötték a hiedelemvilágukhoz, hogy Isten, látva, hogy mennyire erős a hitük, megkegyelmezett az emberiségnek. Vagyis addig csavarták a valóságot, míg a prófécia be nem következése is megerősítette a próféciát.
Hasonló folyamatok játszódnak le most azokban a vallásos szinten hívő fideszesekben, akik változatos teóriákat alkotnak a választási eredmény köré, hogy elviselhetőbbé tegyék a vereség gondolatát. Egészen komolyan hisznek például egyesek abban, hogy a kiütéses vereség valójában Orbán Viktor mestertervének része, és ez kell ahhoz, hogy egy huszárvágással át tudja venni Ursula von der Leyen helyét az Európai Bizottság élén, és ezzel végre elfoglalja Brüsszelt, és meghódítsa az EU-t, ahogy azt régóta ígéri.
Hasonló kognitív disszonanciát fognak érezni a fideszes propaganda világában élő emberek, amikor a kormányváltás után nem lesz egyik pillanatról a másikra ezer forint a benzin, nem visznek el senkit Ukrajnába a háborúba, és nem vezetnek be kutya-, macska- és nyugdíjadót sem. És erre rakódik majd rá az az élmény, hogy a közmédia, ami hosszú évek óta építette és erősítette meg bennük az alternatív propagandauniverzumot, elkezd egészen másról és másképp beszélni, egy teljesen más világot közvetíteni nekik. A valóságuk felborulása pszichológiai sokként éri az embereket. A propaganda megszűnésével vagy gyökeres megváltozásával vákuum keletkezik, amit muszáj kitölteni valamivel, mert a vákuum bizonytalanságot jelent, elvész a valóság feletti kontroll, a világ megértésének érzése. Ez pedig félelmetes dolog, a jellemző reakció erre a dezorientáltság, az ingerlékenység, a szorongás, a harag.
A valóság elolvadása opcionálisan azzal is járhat, hogy megrendül vagy akár teljesen elvész a bizalom – nemcsak a propaganda addigi forrásában, hanem minden hírforrásban, sőt akár minden más autoritásban, a tudományban, az oktatásban, a jogrendben is. Ironikus módon ez a modern orosz típusú dezinformációs hadviselés egyik technikája, az elárasztás (firehosing) célja is: ilyenkor annyi, egymásnak is ellentmondó hazugsággal bombázzák a közvéleményt, hogy az emberek ennek hatására inkább semmit nem hisznek el, passzivitásba vonulnak.
A közmédia várható éles irányváltása után tehát három út látszik a változás pszichés feldolgozására, az információs vákuum betöltésére:
- vagy elfogadja az ember új igazságnak azt, amit az új közmédiától kap;
- vagy keres egy új hírforrást, ami a régi valóságát erősíti meg (esetünkben ez lehet például a köztévé helyett a TV2 vagy a Hír TV);
- vagy keres magának egy új, megnyugtató narratívát.
A harmadik opció a legizgalmasabb és egyben a legveszélyesebb is. A vákuumot ugyanis nem feltétlenül az objektív valóság tölti be leghatékonyabban – hiszen az általában bonyolult, árnyalt, erőfeszítésbe telik a feldolgozása és a megértése. Sokkal könnyebb dolguk van ilyenkor a könnyebben befogadható, intenzív érzelmeket keltő narratíváknak: az összeesküvés-elméleteknek, a dezinformációnak, a törzsi gondolkodásnak. Bárminek, ami hatékonyan és gyorsan tud felépíteni az elolvadt valóság helyén egy könnyen elfogadható, izgalmas új világot.
Út a valóságba
A nagy kérdés az, hogy hogyan lehet segíteni egymillió embernek, hogy az elolvadó valósága helyén felépített új világ minél közelebb legyen a valódi valósághoz. Mit tudunk tenni ezért egyéni szinten, ha a családban, ismerősi körben történik ilyesmi, mit tud tenni maga az új közmédia, és mit tehet az eddig is a valóságot bemutató valódi sajtó? Azzal például biztos nem segítünk, ha „sötétben tartott, trágyával etetett gombáknak” nevezzük őket, mint Márki-Zay Péter akkori ellenzéki miniszterelnök-jelölt a 2022-es választási kampányban.
Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital igazgatója szerint minden azon múlik, milyen világot hoz a Fidesz utáni korszak. „Végső soron az lesz a döntő kérdés, hogy az új valóság mennyire igényel majd torzítást és önigazolást azoktól, akik eddig egy alternatív világban éltek. A dezinformációra és összeesküvés-elméletekre alapozott világ annál vonzóbb, minél kevésbé kényelmes a hétköznapok valósága. Egy stabilabb, kiszámíthatóbb, jóléti működésű rendszer elvben csökkentheti az igazságon túli világ vonzerejét: ha a mindennapi tapasztalatok nem erősítik a fenyegetettség és a veszteség érzését, akkor kevesebb szükség van fanatikus hiedelmekre és ideologikus magyarázatokra. A pragmatikus, problémamegoldó politika – szemben a sérelmi és identitásharcokra épülő logikával – éppen ezt a feszültséget oldhatja. Ezt ígéri elvben az új kormány, de a kampányban erősödő polarizáció mindkét oldalon erősíti a politikai mítoszok igényét” – mondta.
Krekó szerint nem szabad alábecsülni, hogy a társadalmi veszteségérzet milyen erősen hajtja az alternatív valóság iránti igényt. „Minél többen érzik úgy, hogy kimaradtak, lemaradtak vagy igazságtalanul veszítettek, annál nagyobb lesz a fogékonyság az összeesküvés-elméletekre, a mítoszokra és az egyszerű, érzelmileg kielégítő narratívákra. Ez egy másik működésmód: nem a tények, hanem az érzelmi szükségletek dominálnak. Éppen ezért a valóság visszaépítése nem pusztán információs kérdés, hanem mélyen társadalmi, közpolitikai és pszichológiai folyamat is. És végső soron azon múlik, hogy sikerül-e olyan tapasztalatokat kínálni, amelyek mellett kevesebb ok marad a valóság eltorzítására.”
