Tudta, hogy az onkológusa meg akarja ölni?

Az mindig sokatmondó jel, ha egy tudományos témával foglalkozó könyvben az apró betűs részben az áll, hogy „a könyvben szereplő információkat mindenki csak és kizárólag saját felelősségére használhatja: a kiadó nem vállal jogi felelősséget azokért az esetleges károkért, amelyek a műben közölt vélemények, álláspontok vagy kijelentések gyakorlati alkalmazása miatt közvetlenül, vagy akár csak közvetett módon bekövetkezhetnek”. Pláne akkor, ha a könyv a rákról szól, és hosszú oldalakon keresztül kritizálja az onkológiát, a rák gyógyítására használt jelenlegi kezeléseket és szereket, és emellé több olyan megoldást ajánlgat megelőzésre és gyógyításra, amik hatásosságára, biztonságosságára nincsenek megfelelő kutatások és bizonyítékok.

A szóban forgó írás Szendi Gábor új, Kezelés vagy gyógyítás? Tévutak és új lehetőségek a rákterápiában című könyve, ami a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg. Szendi ismert név az „alternatív gyógyítás” területén, amennyiben alternatív gyógyításon az oltásellenességet, a deutériumcsökkentett vizet és a Covid bizonyítatlan szerekkel történő kezelését értjük. Végzettségét tekintve a Wikipédia szerint programozó matematikus, forgatókönyvíró, dramaturg, író, publicista és pszichológus, aki korábban a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézeténél volt tudományos munkatárs, de onnan 2007-ben elbocsátották.

Könyvei és írásai alapján úgy tűnik, Szendi mindenhez ért egyszerre: állította már, hogy az antidepresszánsok semennyivel nem jobbak a placebónál (az erről szóló írását saját bevallása szerint egy szaklap sem közölte), a Magyar Pszichiátriai Társaság egy ponton 30 millió forint kártérítésre perelte be a Buli, hanta, SSRI című, depresszióról szóló könyve miatt. Ezek a témák még közel is állnak ahhoz, amit az egyetemen tanult, de aztán a pszichológiától eltávolodva elkezdett a paleolit étrend mellett kampányolni, bírálta a gyerekkori és a Covid-oltásokat, és felült a járvány idején az ivermektin-vonatra is. Az írásai között és a könyveiben sok klasszikus, egészségüggyel kapcsolatos összeesküvés-elmélet felbukkan – talán nem meglepő, hogy a Kezelés vagy gyógyítás? is hemzseg tőlük.

Szendi világában a rákkutatással és -gyógyítással foglalkozó onkológusok a gonosz betegségipart kiszolgáló, csaló, számokat manipuláló sátáni alakok, akiknek jelentős része szándékosan nem a gyógyulás, hanem a minél hosszabb betegség és a halál felé tereli az áldozatát.

A gyógyszer- és orvosi ipar pedig maga a szálakat mozgató háttérhatalom, aminek érdeke a minél több beteg. Ez rezonál az összeesküvés-elméletekre fogékony, és az egészségügyben csalódott betegekkel. Hiszen kinek ne lett volna már rossz tapasztalata orvossal? Ki ne érezte volna magát magára hagyva a roskadozó egészségügyben? Kinek ne lenne olyan rokona vagy ismerőse, akit az onkológia képtelen volt meggyógyítani? Szendi ezeket az érzelmeket használja ki, és kínálja az Egyetlen Nagybetűs És Eltitkolt Megoldást a rákkutatók és orvosok gonosz összeesküvése ellen.

Tudományos eredmények és összeesküvés-elméletek egyvelege

A könyv közel 300 oldalon keresztül taglalja, hogy az onkológia gyakorlatilag mindenben tévúton jár, és csak néhány hősies, az anyagiakra fittyet hányó (de persze azért nem ingyen dolgozó) rendszerkritikus orvos tudja a valóságot a rák kialakulásáról és gyógyításáról. Megkérdőjelezi azt is, hogy a rák hogyan alakul ki – igaz, rendszeresen keveri a hogyant a miérttel. Egyszer azt írja, hogy az onkológia képtelen felismerni, hogy a rák civilizációs betegség, és sok faktor játszik közre a kialakulásában, többek között a táplálkozás is, aztán meg azt, hogy az onkológia elismeri, hogy a betegség a nyugati életmód és a táplálkozás számlájára írható. Aztán azt írja, hogy egy egész iparág fejlődött ki a betegség körül, aminek az alapja az a meggyőződés, hogy a megelőzés nem lehetséges, vagyis hogy a rák elkerülhetetlen és természetes – holott a rákmegelőzéssel kapcsolatos kutatások pont az ellenkezőjét hangsúlyozzák: sok rákos eset lehetne megelőzhető életmódbeli tényezők szabályozásával. De nem is kell tudományos kutatásokig menni, a dohányzás és a tüdőrák kapcsolata azért nem egy kimondottan szupertitkos információ.

Szendi egyszer hiányolja a rákterápiákban a hosszú távú túlélést, majd a saját maga által propagált csodaszerek esettanulmányainál maximum néhány hónapos túlélési időintervallumokat mutat fel – és ezt is csak esettanulmányoknál, amik, nevükből adódóan, egy esetet dolgoznak fel, és nem nagy mintán készült, szigorúan szabályozott kutatások. Felrója az orvosoknak, hogy „szerintük az evolúció lezárult, már vége van”, aztán ennek ellenpéldájaként a paleolit étrendet hozza fel – azzal érvelve, hogy az emberi szervezet az evolúció során ehhez alkalmazkodott. Így persze felmerül a kérdés, hogy ha az evolúció nem zárult le, akkor nem fejlődtünk-e tovább a paleolit kori étkezésnél. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az általa rákmegelőző csodaszerként kikiáltott paleodiétáról sosem sikerült bebizonyítani, hogy az egészséges étrendekhez képest lenne bármilyen extra haszna. Arról viszont van például kutatás, hogy a teljes kiőrlésű gabona fogyasztása csökkenti bizonyos rákok kialakulási esélyét.

Ez a kettősség egyébként az egész könyvet végigkíséri: gyakran a fejezetek eleje erős odamondogatásokkal, pátoszos, a mainstream elleni harccal kezdődik, aztán jön a többé-kevésbé hiteles, igaz, gyakran félremagyarázott tudomány, majd – mintha Szendi felhúzná magát az eredményeken – ismét a vagdalkozás. Így lehet az, hogy leír olyanokat, mint hogy „egy szavát sem hihetjük a rákstatisztikáknak, ez csupán az onkológia sikerpropagandája, semmi köze a valósághoz”, vagy hogy „az orvosok úgy gondolkodnak, »Mi vagyunk az élet és halál urai. A tudományunkba vetett hitünk fontosabb a te nyamvadt életednél.«”

Ez az orvosokkal és a gyógyszeriparral való éles szembeállás nem újdonság, jellemző az oltásellenesekre, az „alternatív terápiákkal” bizniszelőkre, és az olyanokra is, akik megpróbálnak a tudomány farvizén folyamatosan ellenkezve evickélni és pénzt szerezni a kiábrándult emberektől.

Bár Szendi Gábor sem ingyen adja a különböző témákban megjelent, általában a tudományos konszenzussal szembemenő 23 könyvét, és a weboldala is tele van hirdetésekkel, azért nem érdemes egy kalap alá venni az áltudományok igazi hazai nagyágyúival: neki nincs közvetlenül praxisa az „oltás-mellékhatások kezelésére”, nem kínál saját vitaminokat a gonosz gyógyszerlobbira rákontrázva, vagy nem próbál meg politikai hasznot húzni a konteókból.

És azt is meg kell hagyni, hogy igazságmorzsákat fel lehet fedezni abban, amit a könyvében ír. Egyrészt sületlenség lelketlen halálgyárosnak feltüntetni a gyógyszeripart, de nem érdemes piedesztálra sem emelni. A gyógyszergyárak sokszor bizonyítottan hibáztak, a Merck például a piacra dobta a rofecoxibot, amiről később kiderült, hogy növeli a szívinfarktus vagy a stroke előfordulási esélyét, így visszavonták; az 1950-es években a talidomidot álmatlanságra és hányinger csillapítására használták, de súlyos születési rendellenességeket okozott, ezért mára szigorú szabályok mellett alkalmazzák, és tilos terhes nőknek adni. De ide lehet sorolni például a GlaxoSmithKline-hez köthető esetet is, amikor egy diabéteszgyógyszer megnövelte a szívproblémák kialakulásának esélyét, úgy, hogy a cég kutatói állítólag tudtak is a problémáról, mégsem jelezték.

Szóval nem kell egyik oldalon sem túlzásokba esni, de az új, hasznos és jó gyógyszerek megtalálásához mégis csak a gyógyszergyárak kutatóinak munkájára van szükség. Az engedélyezési folyamatokról és a profitorientált cégekről lehet és kell is vitatkozni, de az egész orvostudományt egy összehangolt háttérhatalmi halálhozó gépezetként feltüntetni teljesen értelmetlen, és nagyon káros is.

Szendi magát az onkológia alapjait is megkérdőjelezi: nekimegy a szomatikus mutáció elméletének, vagyis annak, hogy a rákos megbetegedések a testi (szomatikus) sejtek körében lezajló evolúció következményei, aminek során a sejtekben mutációk halmozódnak fel. Szendi szerint egyértelmű, hogy a szomatikus mutáció nem a rák kiváltó oka, mert nem sikerült még „meggyógyítanunk” a rákot, és mert vannak olyan ráktípusok, amikben nincs mutálódott sejt. Alternatívaként a mitokondriális anyagcsere-elméletet ajánlja az olvasóknak, vagyis hogy a rákot nem a DNS-mutációk, hanem a mitokondriumok károsodása okozza. Ez egyébként egy valódi tudományos irányzat, mögötte valódi kutatási háttérrel. Csakhogy sok tumorban ép vagy akár hiperaktív mitokondriumok működnek – ha a szomatikus mutációra cáfolat az, hogy van olyan rák, ahol nincs mutálódott sejt, akkor a mitokondriális anyagcsere-elméletre az a cáfolat, hogy sok tumorban ép a mitokondrium.

A rák egy multifaktoriális betegség, nem lehet egyetlen pontra visszavezetni az eredetét – van, amikor a mitokondriális folyamatok is szerepet játszanak, de van, amikor egyáltalán nem. Az onkológia jelenleg a szomatikus mutációs elméletet tekinti irányadónak, de vannak olyan terápiák (például a Szendi által említett imatinib), amik a rák anyagcseréjét támadják. Az immunterápiás szerek egyébként jellemzően egy kifejezetten sikeresebb ágát képviselik a rákgyógyításnak.

Kozmetikázott rákstatisztikák?

Ahhoz, hogy minden állítást tényellenőrizni lehessen a könyvben, nem túl meglepő módon egy egész másik könyvnyi terjedelem se lenne elég, így erre most nem vállalkozom, az viszont biztos: Szendi keveri a valódi tudományt a rossz következtetésekkel és a félelemkeltéssel. Olyan dolgokat ad az onkológia „szájába”, amit az nem állít: például azt, hogy a rák legjobb megelőzése a szűrés – de ennek egyébként sincs sok értelme, hiszen a szűrés nem megelőzés, nem gátolja a tumorok megjelenését, csak a már kialakult daganatokat segít korán felfedezni. A nagy része annak, amit az onkológián számonkér, és eltitkolt kiváltó tényezőként sorol fel (például az életmód, a táplálkozás, a környezeti toxinok, a stressz), egyébként tényszerűen szerepel a megelőzési protokollok között.

Egy egész fejezetet szentel a túldiagnosztizálásnak, vagyis annak, hogy a szűrővizsgálatok miatt egyre több korai stádiumú rákot fedeznek fel; szerinte valójában ez az oka a globálisan javuló túlélési és halálozási statisztikáknak. Úgy gondolja, hogy „az onkológia a túldiagnosztizálásból sikertörténeteket faraghat magának, és anélkül, hogy teljesítménye valójában nőne, azzal dicsekedhet, hogy a rákkal szemben vívott harca sikeres”. A túldiagnosztizálás egyébként valódi jelenség, viszont a halálozási statisztikákat nem befolyásolja – Szendi valószínűleg a túlélési statisztikákra gondol ilyenkor is, amiknek pont az a lényegük, hogy valakinek csak azért lesz látszólag hosszabb a túlélése, mert hamarabb fedezik fel nála a rákot.

Ezt a statisztikai tolódást úgy hívják, hogy „lead time bias”, és akkor jelentkezik, amikor a túlélési idő hosszabbnak tűnik pusztán azért, mert a diagnózis korábban történt meg – például szűrővizsgálatok révén. Ez valóban ahhoz vezet, hogy az olyan mutatók, mint az 5 éves túlélés, látszólag javulnak. Csakhogy ezt lehet statisztikai módszerekkel korrigálni, és ezt rutinszerűen meg is teszik a kutatások során. Bár a hivatalos túlélési statisztikákban jellemzően nem alkalmaznak erre korrekciót, de kutatások vizsgálják, hogy milyenek az adatok a lead time bias nélkül – tehát ha óriási kozmetikázás történne az onkológiai statisztikákban, az már rég kiderült volna. Ráadásul ez nem is jelent hatalmas eltolódást, és nem olyan univerzális, ahogyan Szendi állítja: néhány ráktípusnál van csak némi szerepe.

Abban viszont igaza van Szendinek, hogy jelenleg nincs a rákra egy igazán hatásos, magas túlélési arányt biztosító gyógyszer – csakhogy ezt az onkológia sem tagadja, ahogy azt sem, hogy a kemoterápia egy agresszív kezelés, és csak akkor érdemes alkalmazni, ha a kockázat-haszon mérleg a haszon oldalára billen. Nem minden ráktípus igényel kemoterápiát, a kezelés a daganat típusától, stádiumától, terjedésétől és a beteg egészségi állapotától függ. Sok esetben nincs szükség rá, sok esetben pedig sebészeti eljárással, sugárkezeléssel, immunterápiával vagy célzott terápiával kombinálják.

A kezelést az orvosok mindig úgy alakítják, hogy minimalizálják a kockázatokat és maximalizálják az előnyöket – Szendi viszont úgy ír, mintha az onkológusok hobbiból küldözgetnék a betegeket kemoterápiára.

Univerzális rákgyógyszer sincs, hiszen a rák nem egyetlen betegség, hanem több mint kétszáz különálló betegség gyűjtőfogalma – kicsi az esélye annak, hogy olyan kezelésre sikerül bukkanni, ami mindegyiket képes lesz gyógyítani.

Igaz ez azokra a „csodaszerekre” is, amiket Szendi a könyve végén felsorol. Azért ezeknél előrevetíti a fejezet bevezetőjében, hogy általában azokkal a hagyományos terápiákkal együtt a leghatásosabbak, amelyeket ő korábban oldalakon keresztül szidott a hatástalanságuk miatt. Erről olvasás közben egy éppen nemrég hallott történet jutott eszembe, ahol egy ismerősöm a germán gyógytudományokról lelkendezett, és azt mondta: ismer olyat, akinek a lánya a petefészekrákból gyógyult ki a segítségükkel. Csak azt tette hozzá zárójelben, hogy a hagyományos nyugati orvoslás közben kioperálta belőle a tumoros petefészket.

Az ivermektin rákra is jó

Szendi szerint az újrapozicionált gyógyszerek segíthetnek a rák gyógyításában, csak ezeket az orvosok nem szeretik felírni, „vérmérséklet szerint szelíden vagy ordibálással egybekötve tiltják meg” a szedésüket. Az igaz, hogy a gyógyszerkutatások egy fontos ága az újrapozicionálás, vagyis az, hogy már meglévő, más indikációra engedélyezett szereket egyéb kezelésekhez is felhasználnak. Ez viszont nagy résztvevőszámos, kontrollált kísérletekkel lehet valós megoldás – nem pedig azzal, hogy egy-két alternatív orvoslással foglalkozó guru néhány páciensének anekdotái alapján úgy gondolja, hogy megtalálta a Szent Grált.

A Szendi által propagált egyik ilyen gyógyszer a fenbendazol, egy állatoknál használt parazitairtó szer, ami annyira új pozíciót kapna rákgyógyszerként, hogy egyelőre egyetlen országban sem engedélyezett a humán felhasználása, ráadásul a biztonságosságáról és hatékonyságáról nincsenek emberes kísérletek. Valószínűleg sokaknak feldereng egy hasonló történet a koronavírus-járvány idejéről az ivermektinnel kapcsolatban – ez szintén egy, leginkább az állatgyógyászatban használt féreghajtó, annyival talán előrébb van a fenbendazolhoz képest, hogy emberi felhasználása elefantiázis és folyami vakság ellen tesztelt és engedélyezett. Az ivermektin laboratóriumi kísérletekben ígéretesnek mutatkozott a SARS-CoV-2 ellen is, de humán kísérletekben nem lehetett egyértelműen bizonyítani, hogy lenne jelentős haszna a betegség ellen, mégis óriási felhajtás volt körülötte, mert egyes alternatív orvosok nagyon propagálták a szedését. Szendi szerint az ivermektin nyilvánvalóan rákra is jó, pedig egyelőre nincsenek nagyszabású, randomizált, kontrollált vizsgálatok, amelyek igazolnák a terápiás előnyeit. A legtöbb alternatív szerre Szendi is csak esettanulmányokat tud felsorolni, amik nyilvánvalóan nem túl megbízhatók, a tudományos életben leginkább arra jók, hogy felhívják a figyelmet egy szer potenciális előnyeire a későbbi kutatásokhoz.

Megint csak jól látszik Szendi kettős mércéje a diklór-acetátot taglaló fejezetben: ha feltételezzük, hogy az általa idézett Akbar Khan adatai megbízhatók (tanulmányt nem találtam a felsorolt számokkal), akkor azt mondhatjuk, hogy összesen 347 beteggel tettek szert tapasztalatokra a rák és a diklór-acetát terén. Közülük 21-nek csökkent a tumormérete, és 2 betegnél remissziót értek el. Csakhogy Szendi korábban, a rákterápiákat taglaló résznél azt írta, hogy az sem tisztázott, hogy a tumorméret-csökkenés meghosszabbítja-e az élettartamot – pedig a diklór-acetát sem teljesített ezen a területen kiemelkedően.

Nehéz eldönteni olvasás közben, hogy vajon Szendi szándékosan, megvezetés céljából mossa össze, hol ügyesen, hogy ügyetlenül a valós tudományos tényeket és kísérleteket a saját elképzeléseivel és a tudomány határterületein mozgó, vélt vagy valós eredményekkel, vagy a saját „kutatásai” alapján őszintén jutott ezekre a következtetésekre. A gyógyszerlobbi mindenhatóságáról és a gyilkos orvosokról szóló narratíva mindenképpen káros, és aláássa azoknak az egészségügyi dolgozóknak a munkáját, akikhez azért mégis csak általában elmegy az, akinek daganatot találnak a szervezetében – ahogyan azt Szendi is ajánlja a disclaimerekben. A nyitottság persze nem bűn, összeesküvés-elméletek alapján bizonyítatlan terápiákat ajánlgatni rákos betegeknek viszont erősen etikátlan, és emberéletek is múlhatnak rajta.