Nem véletlen, hogy ma énekesekre és színészekre, és nem politikusokra és egyházi vezetőkre emlékszünk

Míg az 1500-as évekig jórészt politikusokra és egyházi személyekre emlékezünk, a 16. századtól a kreatív művészek lettek népszerűek, a modern média megjelenésével pedig a kreatív művészettől az előadó-művészet felé tolódott el a kollektív emlékezet. César Hidalgo, a Toulouse Közgazdasági Iskola társadalom- és viselkedéstudományok professzora és a Center for Collective Learning multidiszciplináris kutatólaboratórium igazgatója a Brain Baron adott elő, és elmondta: kutatásaik alapján három dolog befolyásolja azt, hogy mire emlékszünk akár évszázadokkal később is, ez pedig tökéletlenné teszi a kollektív memóriánkat.

Az egyik ilyen befolyásoló tényező a mélyen fregmentált nyelvek a világon, vagyis gyakorlatilag az, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Ez már magában meghatározza azt, hogy mire emlékszünk, mint társadalom. Hidalgo és kutatócsoportja térképre rakta azt a nyelvrendszert, ami megmutatja, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a különböző nyelvek abból a szempontból, hogy egy könyvet milyen eséllyel fordítanak le egy nyelvről a másikra. A kutatók a Wikipedia és a közösségi média alapján határozták meg ezeket a kapcsolatokat. Nyilvánvalóan a legnagyobb központ az angol volt, de az orosz nyelv jó indikáció volt arra, hogy a könyv Közép-Ázsiában is körbemegy, de a kínai nyelv például nem nagyon korrelált több másikkal még a közvetlen környezetében sem.

„A világ összekapcsolódott, de nem úgy, hogy mindenki tud beszélgetni mindenkivel. Ha egy perui embert érdekli például, hogy mi történik most Gázában, kicsi az esély, hogy közvetlenül spanyol nyelven talál forrást a helyszínről, inkább olyan forrásból informálódik, amit már több nyelvre lefordítottak, és minden ilyen alkalommal a saját nézőpont alapján színeződik a történet” – mondta Hidalgo.

Az előadó azt is elmondta: nem számít rá, hogy ez a hálózat nagyon drasztikusan változni fog, az angol megmarad központi nyelvként, hiszen nemcsak angol anyanyelvűekkel beszélgetünk ezen a nyelven. Igaz, hogy időben volt azért eltolódás, a francia nyelv például történelmileg sokkal fontosabb volt, mint most ,de változást maximum a fejlődő országokban lát a jövőben.

Egy másik, a kollektív emlékezetet befolyásoló tényező egyértelműen az idő: egy kutatásuk szerint a népszerűség csökkenésének két fázisa van. A Spotify és a Billboard sikerlisták elemzésével rájöttek, hogy a népszerűség-csökkenés nem lineáris és időben nem folyamatos volt. Egy-egy dal először népszerűvé vált, részben azért, mert az emberek elkezdtek beszélni róla – tehát a népszerűség generálta a népszerűséget –, majd elkezdett felejtődni, amikor a kommunikáció lecsengett róla. Ezután a kulturális memória részévé válnak ezek a dalok, ez a csökkenés második fázisa – ez már lassabb, mint a korábbi, de felismerhető, példaként Hidalgo azt hozta fel, hogy egy diákja már nem ismerte fel John Lennon Imagine című dalát. Azt is megjegyezte, hogy természetesen ez nemcsak a zeneszámokra, hanem minden másra is értelmezhető: tudományos tanulmányokra, szabadalmakra, teniszjátékosokra, bármire, ami hirtelen népszerűségre tesz szert.

A harmadik befolyásoló tényező Hidalgo szerint maga a technológia, amit a mindennapokban használunk. Egy kutatásukban a Wikipedia alapján azt vizsgálták, hogy mely időszakban kik váltak népszerűvé, világszerte ismertté. Megnézték, hogy millió emberre levetítve hány híres ember született évente, így a populáció növekedésére is tudták igazítani a számukat. Kiderült, hogy az 1500-as évekig nagyjából konstans volt ez a szám, és inkább politikusokra és egyházi vezetőkre vonatkozott.

Az 1500-as években aztán megjelent és elterjedt a nyomtatás, és nemcsak azt változtatta meg, hogy hány ember maradt fenn a kollektív emlékezetben, hanem azt is, hogy kik. Eljött a kreatív emberek és tudósok ideje: festők, zeneszerzők, matematikusok lettek a legnépszerűbbek, és a politikusok és egyházi vezetők kevésbé.

Amikor a kommunikációs technológia elhagyta a nyomtatást, és megjelent a film és a rádió, a kreatív emberek helyett az előadók felé fordult a népszerűségi görbe: a festők és zeneszerzők helyett a színészek, énekesek váltak a legismertebbekké. A televízió megjelenésével pedig a sportolók népszerűsége nőtt meg: az emberek moziba nem a meccsekért mentek el, de otthon a tévében ezeket nézték, így a sportolók is elkezdtek ismertekké válni.

Hidalgo azt is elmondta, hogy az ok-okozati összefüggés bebizonyítása érdekében megnézték azt is, hogy a nyomtatás elterjedésével hogyan változott a népszerűségi ráta. Megfigyelték, hogy ahogy a nyomtatás időben és térben terjedt, úgy jelentkezett a váltás a politikusok és egyházi vezetők népszerűségéről a kreatív művészekére.

A kutató kitért arra is, hogy a kollektív emlékezet csalóka is lehet: a Mandela-effektus valódi, és abból adódik, hogy az emberek kevesebbet gondolnak arra, amiről azt gondolják, hogy tudják – az ilyen információkat kevésbé ellenőrzik, kevesebbet foglalkoznak vele. Ez is a diszinformáció egy formája. „Az emberek azt gondolják, hogy a dezinformáció modern szülemény, de biztosan mindenki ismeri Marie Antoinette mondását, hogy »egyenek süteményt« arra válaszul, hogy az embereknek nincs pénzük, nem tudnak kenyeret enni. Valójában a szólás úgy hangzik, hogy »egyenek kalácsot«, és ezt sem mondta Marie Antoinette, ez propaganda volt a francia forradalom idejéből” – mondta Hidalgo.