Minden Instagram-poszt olyan, mintha örökre felkapcsolnál egy villanykörtét

2015 egy tavaszi estéjén, amíg a vonatom New Jersey déli részének kopár síkságán száguldott át, az ablakból készítettem egy 15 másodperces videót. A klipben nincs semmi művészi, és más szempontból sem érdekes. Mindössze annyi látható rajta, hogy a fehér és sárga fények ferde vonalakban váltják egymást. Nem is emlékszem már, hogy miért vettem ezt fel. Néhány nappal ezelőttig még csak vissza sem néztem a felvételt. Ennek ellenére az elmúlt kilenc évben ez a videó ott csücsült valamelyik adatközpont egyik szerverén, csendben és láthatatlanul is terhelve a bolygónkat.

Azóta már elértük azt a szintet, ahol az információs és kommunikációs technológia károsanyag-kibocsátása elérte a teljes légi közlekedési ágazat kibocsátásának mértékét. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint az adatközpontok és az adatátviteli hálózatok ma már a globális villamosenergia-fogyasztás 1,5 százalékát teszik ki. Amint azt tavaly az Atlantic hasábjain Matteo Wong is kifejtette, a mindenütt megjelenő mesterséges intelligencia a következő években „fordulópontot hozhat a világháló károsanyag-kibocsátásában”. Nemrég jött ki a Google jelentése, amelyből kiderül, hogy a mesterséges intelligencia fellendülésének hatására jelentősen megemelkedett a károsanyag-kibocsátás, ami jókora visszalépés a néhány évvel ezelőtti nettó nullás célhoz képest.

A fogyasztói társadalom egyéb, a bolygóra káros formáit illetően mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a felelősség fő terhe a nagy szereplőket – az ipart, a kormányt, a gazdagokat és a hatalmasokat – terheli. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mindannyiunknak megvan a maga szerepe. Fogmosás közben nem folyatom fölöslegesen a vizet, a bevásárláskor vászontáskát használok, otthonomból kilépve pedig lekapcsolom a villanyt függetlenül attól, hogy öt percre vagy egy hétre megyek el.

Valahányszor új videót készítünk, emailt küldünk, vagy közzéteszünk egy fotót a legutóbbi étkezésünkről, az olyan, mintha felkapcsolnánk egy kis villanykörtét, ami már sosem lesz lekapcsolva. Ez pedig egy kényelmetlen és rendkívül modern kérdésre világít rá. „Mindenki azt mondja, hogy a repülés nagyon káros – mondta Tom Jackson, az angliai Loughborough Egyetem professzora, aki az adatok környezeti hatásait tanulmányozza. – De azon is el kell gondolkodnunk, hogy vajon mennyit ártunk azzal, ha fenntartjuk a jelenlegi digitális szokásainkat.”

Más szóval: kevesebb adatot kellene-e használnunk ahhoz, hogy hozzájáruljunk a bolygó megmentéséhez?

Tekintettel arra, hogy mennyi minden múlik manapság a megabyte-okon és teraflopokon, a válasz kulcsfontosságú szerepet játszhat abban, hogy megtanuljuk, hogyan kell felelősségteljesen élni a mesterséges intelligencia korában.

Csak idő kérdése volt, hogy a globális adatfelhasználás és adattárolás ártalmainak növekedésével mikor jelenik meg a digitális környezetvédelem. A BBC 2020-ban arról számolt be, hogy „egyre több környezettudatos fogyasztó próbálja az interneten és az okostelefonján is csökkenteni a környezetre gyakorolt hatását”. A Climate Impact Partners nevű cég kezdő digitális környezetvédőknek készített infografikája szerint nem érdemes például lejátszani egy videót olyankor, amikor annak csak a hanganyagára van szükségünk. Azt is javasolják, hogy iratkozzunk le azokról a hírlevelekről, amelyeket nem szoktunk elolvasni, és amikor csak lehet, közvetlenül nyissuk meg a weboldalakat ahelyett, hogy valamely keresőmotoron keresztül tennénk ezt.

Csakhogy nem könnyű egyértelműen megítélni, hogy pontosan mennyiben segítenek ezek a beavatkozások, illetve hogy valójában mennyi környezetszennyezésért felelősek a személyes adataink. „Iszonyúan nehéz pontosan belőni ezeket a számokat” – vélekedett Mike Berners-Lee, a The Carbon Footprint of Everything (Mindennek az ökológiai lábnyoma) című könyv szerzője. Mostanra bebizonyosodott, hogy azok a hangzatos szalagcímek, amelyek szerint például kevesebb felesleges email küldésével és a Netflixen töltött idő csökkentésével évente több ezer tonnányi károsanyag-kibocsátást spórolhatunk meg, erősen túlzók voltak. Ugyanakkor még a személyes, csekély hozzájárulásunk is gyorsan összeadódhat.

Egy nemrégiben megjelent tanulmányban szereplő képlet alapján készített becslésem szerint a vonatos videóm tárolása az elmúlt évtizedben körülbelül 100 gramm szén-dioxidot termelt. Első ránézésre ez tulajdonképpen semmiség: kevesebb, mint egy házi macska éves szén-dioxid-kibocsátásának egy háromszázad százaléka. Csakhogy olyan tempóban gyártjuk az adatokat, mint ahogyan az elhalt bőrsejtjeink lehámlanak rólunk. Jómagam tavaly 960 videót küldtem fel a felhőbe.

Mivel a telefonok mára sokkal jobb minőségben rögzítik a videókat, a legtöbb ilyen klip nagyobb, mint az a bizonyos 15 másodperces, 2015-ben készült felvétel. Emellett pedig sok más emberhez hasonlóan nekem is kiterjedt digitális lábnyomom van; a tárolt videóim közül sokat vagy én küldtem el legalább egy másik személynek, vagy mástól kaptam – ők pedig szintén egy vagy két felhőalapú platformon tárolják őket.

A 100 gramm pedig egyébként is csak becsült mennyiség: a valódi szám sokkal magasabb vagy alacsonyabb is lehet, például attól függően, hogy a videó tárolására milyen típusú szerveren kerül sor. Fontos tényező az is, hogy hol van az adott szerver. Az ohiói Google Cloud tároló például ötször annyi káros anyagot bocsát ki, mint az oregoni; nagyon sokat számít, hogy a hálózatot tiszta energiával működtetik-e, vagy sem. A kibocsátás attól függően is ingadozik, hogy milyen gyakran hívják le és osztják meg az adatokat: Rabih Bashroush, a Kelet-londoni Egyetem professzora 2020-ban úgy becsülte, hogy amikor Cristiano Ronaldo posztol magáról egy fotót az Instagramon, amit minden egyes követője – akkoriban 190 millióan voltak – megnéz, az minden egyes alkalommal ugyanannyi energiába „kerül”, mint amennyit egy háztartás öt-hat év alatt használ el.

„Egyszerűen el kell kezdenünk átgondolni, hogy milyen hatást fejtünk ki minden egyes alkalommal, amikor a »küldésre« vagy a »feltöltésre« kattintunk” – mondta Jackson. Első lépésként azt javasolja, hogy nézzük át újra a telefonunkat és a számítógépünket, és szabaduljunk meg minden olyan adattól, amelyet soha többé nem fogunk használni. (Az ilyen hulladékot az iparágban sötét adatnak, dark datának nevezik; Jackson kutatásainak nagy része arra irányul, hogy a cégeket megtanítsa a régi információk újrafelhasználására ahelyett, hogy új byte-okat kreálnának.)

Erről persze könnyebb beszélni, mint megtenni. Amikor erre a cikkre készülve régi videókat néztem át, sok olyan klipet találtam, amelyek kedves emlékeket idéztek fel bennem. Egyikük sem volt különösen lebilincselő. Ugyanakkor, mivel egy adatközpont ilyen sokáig megőrizte ezeket az adatokat, a visszanézésük egy egyszerűbb korba repített vissza, aminek örültem. Persze más arról dönteni, hogy leselejtezünk-e egy-egy ilyen videót, mint arról, hogy lekapcsoljuk-e a világítást, amikor kilépünk egy szobából. „A villanykörte esetében simán visszajöhetsz, és visszakapcsolhatod – ismerte el Jackson. – Ha viszont az adatokat egyszer törölted, akkor örökre eltűnnek.”

Egyelőre a vonatos videóval kapcsolatos érzéseim is bizonytalanok, pedig nem is hozott elő semmilyen kedves emléket. Úgyhogy még mindig fenn van a felhőben.

Egy 2021-ben közzétett jelentésben Berners-Lee és egy kutatócsoport megállapította, hogy ha az információs és kommunikációs ágazat tartani szeretné a globális felmelegedés 1,5 Celsius-fok alatti szintjéhez elengedhetetlen kibocsátáscsökkentési ütemet, akkor az évtized végéig 42, a következő évtized végéig pedig 72 százalékkal kell csökkentenie szén-dioxid-kibocsátását.

Megnyugtató lehet arra gondolni, hogy ehhez mindannyian hozzájárulhatunk. Mások ugyanakkor mélységes gyanakvással tekintenek a személyes felelősségvállalásról szóló előfeltevésre – George Monbiot kolumnista például „mikrofogyasztói baromságnak” nevezte ezt. Az, hogy adatokat hozunk létre, együtt jár az élettel. Berners-Lee szerint az éghajlatváltozás elleni fellépés célja, hogy „a világ fosszilis tüzelőanyagai a földben maradjanak”.

Rendszerszintű változás hiányában az egyéni adatfelhasználási döntéseink felett való gyötrődés olyan, „mintha egy vödörrel és egy lapáttal próbálnánk megfékezni az áradást”.

Mindennek tetejébe pedig a gazdasági szereplők egyre nehezebbé teszik az átlagember számára, hogy akár minimálisan is hozzájáruljon ehhez, hiszen nehezen megkerülhető mesterségesintelligencia-funkciókat vezetnek be. A Google nemrég jelentette be, hogy egy olyan Gmail-funkciót tesztel, amely mesterséges intelligenciával írná meg a leveleinket. Áprilisban a Meta nagyjából egy tucat országban jelentett be új funkciókat a WhatsApp-felhasználók számára. Többek között azt, hogy amikor egy szöveges üzenetre keresünk rá, több javasolt kifejezésen is végig kell görgetni, mielőtt eljutnánk a „Kérdezd meg a Meta MI-t” opcióhoz és meglátnánk a találatokat. Az Apple Intelligence miatt az iPhone-, iPad- vagy Mac-használóknak nehézséget jelenthet egy nagy nyelvi modell aktiválása nélkül lekérdezni az időjárás-előrejelzést vagy beállítani egy emlékeztetőt.

Hasonló a helyzet az internetre csatlakoztatott termékekkel is. Mára világszerte mintegy 400 millió háztartásban található legalább egy „intelligens” eszköz – legyen szó hűtőszekrényről, kutyanyakörvről, vagy éppen szexuális segédeszközről. Ez a szám 2028-ra várhatóan majdnem megduplázódik. Az IBM szerint az ilyen készülékek által feltöltött anyagok 90 százaléka sötét adat, vagyis soha nem is lesz felhasználva. Ugyanakkor nem feltétlenül áll minden fejlesztés hátterében vásárlói igény. Nemrégiben kénytelen voltam egy olyan elektromos fogkefével beérni, amelynek a súroló ereje is kisebb és az akkumulátorának az élettartama is rövidebb, mint amit szerettem volna, mert a csúcsmodell olyan „intelligens”, interneten keresztül elérhető funkciókkal bírt, amelyeket nem szívesen látnék a szám közelében.

Más szóval olyan világ felé haladunk, ahol egyre kevesebb dolgot csinálhatunk anélkül, hogy felkapcsolnánk egy digitális villanykörtét. Ez pedig szorult helyzetbe hozza a környezettudatos fogyasztókat. „Biztos, hogy olyan ember szeretne lenni, aki nem tud rendesen tájékozódni, mert folyton azzal foglalkozik, hogy hogyan tartsa alacsonyan a keresései karbonlábnyomát?” – tette fel a kérdést Berners-Lee.

Kate Crawford, az annenbergi Dél-kaliforniai Egyetem professzora és a Mesterséges intelligencia atlaszának szerzője azon a véleményen van, hogy talán éppen ezt szeretnék elérni az ipari kibocsátók: hogy a bolygóért érzett felelősségtudatból mi, átlagemberek csökkentsük az adatkibocsátásunkat. Egy emailben kifejtette, hogy a karbonlábnyom kifejezés, amelyet egyébként a British Petroleum tett közismertté, „hozzájárult ahhoz a stratégiai elmozduláshoz, amellyel a rendszerszintű ártalmaktól és az ipari tevékenységtől a méretarányos egyéni elszámoltathatóság felé terelődött a figyelem”.

Nem nehéz elképzelni, hogy a technológiai ipar, amely továbbra is nagymértékben függ a fosszilis tüzelőanyagoktól, hasonló hadjárat élére állhat. Az interneten már több digitális karbonlábnyom-kalkulátor is elérhető. Nemrég magam is kipróbáltam egy ilyet, egy, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésével foglalkozó tanácsadó cég fejlesztését. A vállalat nyilvánvalóan abban érdekelt, hogy a leendő ügyfeleivel elhitesse, hogy óriási a karbonlábnyomuk. A kalkulátor szerint az én éves munkatevékenységem annyi szén-dioxidot termel, mint egy Ford Focus 4800 kilométeren. Az ilyen elképesztő adatok – akár hihetők, akár nem – könnyedén háttérbe szorítják a fontosabb kérdéseket. Vajon tehetnének-e többet az ipari szereplők azért, hogy egy év otthoni munkavégzés ne legyen olyan környezetszennyező, mintha egy ferde hátúval átutazzuk Észak-Amerikát? És ha a mindenütt jelenlévő mesterséges intelligencia a Focust dízel terepjáróvá változtatja, az vajon közkívánatra lesz?

A digitális karbonlábnyom egy összetettebb kérdést is elhomályosíthat. Amikor digitális témában kell döntenünk, gyakran a kevésbé adatigényes megoldás az okosabb, függetlenül attól, hogy mérhető-e, mennyit segítünk vele a környezetnek. Ha például a világháló használata közben blokkoljuk a harmadik fél általi nyomon követést, az nem csupán a böngészésünk energiafelhasználását csökkenti, hanem a magánéletünknek is jót tesz. Az MI-alapú keresőszoftverek nem csupán több fosszilis tüzelőanyagot és vizet használnak, hanem hajlamosak arra is, hogy nyilvánvalóan hamis információt szolgáltassanak. Ha pedig otthoni készülékeinket leválasztjuk a felhőről, kevésbé lesznek sebezhetők a hekkertámadásokkal szemben.

Alapvetően pedig lehet, hogy nem is kell mindent adattá alakítanunk. Ha legközelebb, amikor vonatra szállok, elrakom a telefonomat, azzal nem fogom megmenteni a bolygót. De a saját szememmel fogok kinézni az ablakon, és olyan emléket hozok létre, amely egyáltalán nem bocsát ki szén-dioxidot.

Horváth Kávai Andrea fordítása. Az eredeti angol nyelvű cikk a The Atlantic Media Co. tulajdona, és annak magyar fordítását az engedélyükkel közöltük.