„Küldjetek gyorsan az országba mindent, amit el lehet vinni Magyarországról hadizsákmányként”
1919. április 16-án a román hadsereg átfogó támadást indított Magyarország ellen. A támadás formális célja a nagyhatalmak által megállapított semleges zóna keleti határvonalának elérése volt. A románoknak azonban ennél távlatosabb terveik voltak, és a támadás mögött további célok fogalmazódtak meg. Egyrészt a bolsevizmus elleni harc ürügyén minél nagyobb részt kívántak birtokba venni a kelet-magyarországi területekből, másrészt a párizsi békekonferencián folyó tárgyalásokon kívántak előnyösebb pozíciót szerezni maguknak a megszállás alá vont területek nyugati irányú kiterjesztésével.
Mivel a támadó hadosztályok csekély magyar ellenállásba ütköztek, megsértették a nagyhatalmak 1919. február 26-i határozatát, átlépve az abban számukra meghatározott demarkációs vonalat, és gyors ütemben haladtak előre a Tisza irányába. Április 23-án elérték és megszállták Gyulát és Debrecent, április 26-án Kisvárdát, Nyíregyházát, Tokajt, Karcagot és Békéscsabát, április 28-án Gyomát és Szarvast, április 30-án Hódmezővásárhelyet és Szentest, és május legelejére gyakorlatilag birtokba vették a Tiszáig terjedő magyarországi területeket.
A Mezőkovácsházi járás főszolgabírója utóbb a következőképpen foglalta össze a terület megszállásának folyamatát: a románok „működésüket azzal kezdték, hogy a községházát és az összes középületeket elfoglalták, az irattárt széjjelhányták, a perselyeket felfeszítették és kirabolták, a lakosságot úgyszólván az ágyából tették ki, és kényszerítették, hogy őket, minden térítés nélkül, élelemmel is ellássa. Az útjelző táblákat román felírásúval cserélték ki, természetesen a község terhére, ugyanezt tették az összes középületek tábláival is, és kötelezték a községet oláh lobogó beszerzésére is. A kommunista gyanú miatt, sokszor rosszakaratú feljelentések alapján, összefogott embereket minden kihallgatás nélkül megbotoztatták – tették ezt Mezőkovácsházán, egy népgyűlésre összehívott nyilvánosság előtt, és kijelentették, hogy minden legkisebb ellenállást így fognak megtorolni.”
A románok az elfoglalt területeket elsőként katonai közigazgatás alá helyezték, és szinte azonnal megkezdték a rekvirálásokat, amelyek kezdetben csupán a megszálló csapatok élelmezését célozták. Ezek a rekvirálások akkor még szervezetlenül, többnyire önkényesen folytak, mivel a román utánpótlás hiányos volt. Ahogy a későbbi miniszterelnök, Alexandru Vaida-Voevod fogalmazott egy 1919. augusztus 4-i levelében: „Használjátok ki a lehetőséget, és küldjetek gyorsan az országba mindent, amit el lehet vinni Magyarországról hadizsákmányként, különösen mozdonyokat, vagonokat, vasúti felszereléseket. Mondjátok, hogy a magyar hadsereg egész hadianyaga a Romániát megkínzó Mackensen hadseregének hadianyagából származik, így jog szerint és a háború törvényei alapján minket illet.”
A kezdeti, kaotikus időszakot rövid időn belül egy centralizált és jól szervezett rekvirálási rendszer váltotta fel, amely azonban messze nem egyöntetűen érintette a megszállt tiszántúli területeket. Ennek magyarázata a román politika Magyarországgal kapcsolatos terveiben, illetve a párizsi békekonferencia alakulásában rejlett.
A párizsi békekonferencia és a román megszállás
1919 januárjában nyílt meg az első világháborút lezáró békekonferencia, ahová – mint a győztes kisállamok egyike – a románok is meghívást kaptak, sőt területi igényeiket is előterjeszthették. A Ion I. C. Brătianu miniszterelnök által beterjesztett memorandum az 1916. augusztus 17-én aláírt bukaresti titkos szerződésen alapult, amely Románia antant oldalán való hadba lépéséért cserébe – egyebek mellett – Erdélyt, a Partiumot és Kelet-Magyarország „románok lakta” részét, ezzel Nagy-Románia megteremtését ígérte.
Bár Brătianu a végletekig ragaszkodott a bukaresti szerződésben rögzített területi ígérvényhez, a nagyhatalmak már a békekonferenciát megelőzően is egyértelművé tették, hogy nem ismerik el a szerződés érvényességét, tekintettel arra, hogy az akkor már vereséget szenvedett és nagyobbrészt német, valamint osztrák–magyar megszállás alatt álló Románia 1918. február 19-én különbékét kötött a központi hatalmakkal, amivel megsértette az 1916-os titkos szerződés előírásait.
Románia tehát maga is kiszolgáltatottja lett az antant nagyhatalmak akaratának, ezért a békekonferencia elé beterjesztett memorandumba foglalt maximális cél, a Vásárosnamény–Orosháza–Algyő vonal mellett – egyfajta „biztonsági tartalékként” – megfogalmaztak egy minimális célt is, amit a helyzetet reálisabban látó erdélyi román politikusok képviseltek, és amely csak az úgymond „románok lakta” területekig, Szatmár és Bihar vármegye mellett nagyjából a Gyula–Kétegyháza–Nagylak vonalig terjedt. A memorandum kétértelmű megfogalmazása tág teret nyújtott a román területi követelések érvényesítéséhez.
A magyarországi román megszállási politika a párizsi békekonferencia fejleményeire reflektált. A Tisza vonaláig zajló hadműveletek lezárultát követően a területet nagyjából a bukaresti titkos szerződésben szereplő nyomvonalat – valójában először a megyehatárokat – követve kettéválasztották, és két közigazgatási zónára osztották. Az elválasztó vonalat ekkor Szatmár, Bihar, Békés és Csanád vármegye nyugati határa jelentette. Azon a területen, amely a titkos szerződés szerint is Romániához tartozott volna, polgári közigazgatást vezettek be, míg az ettől nyugatra eső és a Tiszáig terjedő területet katonai közigazgatás alá helyezték. A két zóna nem csupán nevében, hanem a megszállás módszereiben is különbözött.
A két különböző megszállási zóna
A polgári közigazgatási zónát a nagyszebeni székhelyű, a Iuliu Maniu erdélyi politikus által vezetett Erdélyi Kormányzótanács joghatósága alá helyezték, és itt megkezdték a román adminisztráció kiépítését. Az érintett vármegyék élére román polgári prefektusokat neveztek ki, akik az utasításokat a kormányzótanácstól kapták. Ugyanakkor a helyzet bizonytalanságát jelzi, hogy a határok végleges megvonásáig ezen a területen – szemben a biztosra vett nyereségnek tekintett erdélyi és partiumi vármegyékkel – nemcsak megtartották a korábbi közigazgatási személyzetet, hanem a román királyra tett hűségesküt sem követelték meg tőlük, és megelégedtek egy formális fogadalom letételével. A polgári megszállás alá vont országrészben rekvirálások is csupán az itt állomásozó megszálló csapatok élelmezése erejéig folytak, és aránylag elviselhető volt a közbiztonság is. Ennek az volt az oka, hogy ezt a területet a leendő Nagy-Románia részének tekintették, és természetes volt, hogy az itteni kártételeket minimalizálni akarták.
Ezzel ellentétben az 1916. augusztusi bukaresti titkos szerződés határvonalától nyugatra, a Tiszáig terjedő rész egészen más elbánás alá esett. Ez az a terület volt, amelyet a románok nem kértek a békekonferenciától, és pontosan tudták, hogy esélyük sem lesz ennek megszerzésére. Itt már júniustól megindult a szervezett rekvirálás gépezete. Ezt a debreceni székhelyű katonai kormányzóság alá rendelt területet összesen 16 rekvirálási alzónára osztották, az ezeket irányító adminisztráció feladata a rekvirálások lebonyolítása volt, ami a mezőgazdasági terményektől és gépektől az ipari üzemek berendezéséig, a nyersanyagoktól a közlekedési eszközökig, de sok esetben a személyes használati tárgyakig szinte mindenre kiterjedt. Bár a helyi közigazgatás embereit itt sem váltották le, arra kényszerítették őket, hogy a speciális román rekviráló katonai egységek mellett maguk is részt vegyenek a kifosztásban. E területen a közbiztonság is sokkal rosszabb volt, gyakoriak voltak a román katonák által önös érdekből elkövetett rablások, fosztogatások, sőt rablógyilkosságok is történtek, amelyek rendre megtorlatlanul maradtak. A polgári közigazgatási zónához képest az itteni állapotok – mint Tarnay Ivor Csanád vármegyei alispán fogalmazott – „a régi betyárvilághoz” hasonlítottak.
A két közigazgatási zóna határvonala nem volt stabil, az a román katonai megszállás ideje alatt többször változott. Az első lényeges változás 1919 júliusában következett be, amikor az addig egységesen a polgári közigazgatási zóna részének tekintett Csanád és Békés vármegyét kettéválasztották. Ez azonban csak legitimálta a már néhány hete fennálló helyzetet, hiszen e két vármegye nyugati részében már június közepétől megkezdték a katonai megszállási zónára jellemző kíméletlen rekvirálásokat.
Ennek az volt az oka, hogy a párizsi békekonferencián a korábbi szakbizottsági tárgyalásokat követően a Négyek Tanácsa jóváhagyta és június 13-án a román békedelegáció tagjaival szóban is közölte a leendő magyar–román határ nyers nyomvonalát, amely gyakorlatilag a későbbi trianoni határnak felelt meg. Brătianu és a román politikai elit számára ekkor egyértelművé vált, hogy az 1916-os bukaresti titkos szerződésben szereplő határ megszerzésére nincs esély, ezért diplomáciai utóvédharcba kezdtek, amelytől két cél elérését: a stratégiai fontosságú Maros-torkolat, valamint a logisztikai szempontból kiemelt fontosságú Békéscsaba megszerzését remélték. Ezzel együtt megkezdték a polgári közigazgatási zóna határának keletebbre vonását, hogy teret engedjenek a lemondott területek kifosztásának.
A rekvirálások felgyorsulása
Hasonlóképpen nem a területszerzés, hanem a javak megszerzése állt a Tanácsköztársaság katonai, majd politikai összeomlásához vezető hadműveletek mögött is, amelyek 1919. július végétől a Duna–Tisza közére, a fővárosra, majd később a Dunántúl északi részére is kiterjedtek. Bár az itteni rekvirálások némileg másként zajlottak, mint a tiszántúli katonai megszállási zóna területén, a cél semmiben sem tért el: minél több vagyontárgyat akartak Romániába szállítani. Ennek csupán két akadálya volt, egyrészt a szállítási nehézségek és a vagonkapacitások szűkössége, másrészt az antanthatalmak mind növekvő ellenszenve a románok gátlástalan rablásával szemben, amelyet az őket illető hadizsákmány fosztogatásának tekintettek, ezért mind erélyesebben próbáltak fellépni a románok ellen, akik viszont az időhúzásra játszottak, hiszen Magyarországon érdemben senki nem tudta megakadályozni őket a kiszállításokban.
Az eseményeket Budapesten közvetlen közelről figyelő Guido Romanelli alezredes, az olasz katonai misszió korábbi vezetője utóbb a nagyhatalmak szemszögéből így összegezte tapasztalatait: „A román főparancsnok a békekonferencia minden ellenőrzése és korlátozása alól igyekszik kivonni magát annak érdekében, hogy a háború e járulékos részét úgy számolja fel, hogy közben a hatalmas európai konfliktusban való részvétele szerencsétlen kimeneteléért erkölcsileg és anyagilag is elégtételt vegyen.”
A nagyhatalmak nyomásgyakorlása, azaz hogy azzal fenyegették a románokat, hogy elveszik tőlük a már nekik ítélt területeket, végül is nem maradt hatástalan. Novemberben végrehajtották a Tiszától nyugatra eső megszállt területek kiürítését, és a tiszántúli polgári közigazgatási zóna határát is visszább vonták a későbbi trianoni határvonal közelébe. De a területszerzési törekvéseket továbbra sem adták fel, és különböző ürügyekkel – főként az itteni szlovák nemzetiségi lakosság szeparációs törekvéseinek kihasználásával és felerősítésével – halogatták a teljes kivonulást a békekonferencia által kijelölt demarkációs vonalra, a későbbi határvonalra.
Ezt a helyzetet – és az ellenőrzés hiányát – kihasználva a legkülönbözőbb eszközökkel, például egy közbülső vámhatár alkalmazásával vagy különféle jogcímeken szedett illetékek kivetésével a románok tovább folytathatták a Tiszántúl kifosztását, kivéve az egyre szűkülő polgári közigazgatási zóna területét, amely 1919 végére már csak a leendő határtól nyugatra eső keskeny sávot jelentette. Az innen kikerült területeken is megindultak a rekvirálások, de ezek kártétele az időbeli korlátok miatt korántsem érte el a kezdettől katonai közigazgatási zónába tartozó települések kárait.
A kivonulási időszakban viszont az egykori polgári megszállási zóna területén is felborult a közbiztonság, és a kivonuló román katonák által elkövetett rablások itt is mindennapossá váltak. 1920 elejétől megindult e terület szervezett kifosztása is, ennek legjellemzőbb példája a mezőhegyesi állami ménesbirtok volt, amelyet korábban érintetlenül hagytak és üzemszerűen működtettek a románok, és csak akkor kezdték meg a teljes kiürítést, amikor eldőlt, hogy a település nem lesz Románia része. A nagylaki kendergyárat viszont azért nem szerelték le, mert a kivonulás utolsó percéig abban a hiszemben voltak, hogy az Romániához fog tartozni.
A fentiekből is jól látható, hogy a románok messze nem egységesen kezelték a magyarországi megszállt területeket, és ez alapvetően a párizsi békekonferencián elfoglalt pozícióik alakulásával, valamint az erre reflektáló megszállásizóna-beosztással függött össze. Voltak olyan kelet-magyarországi települések, amelyek gyakorlatilag kártétel nélkül vészelték át a megszállás időszakát, míg más tiszántúli települések évek alatt is nehezen helyrehozható károkat szenvedtek. Itt az erőszakos cselekmények is jóval nagyobb számban fordultak elő, különösen, ha a rekvirálásokkal szembefordultak a helyiek, mint történt ez a Csanád vármegyei Apátfalván, ahol az 1919. június 23-i fegyveres lázadásnak és az azt követő megtorlásnak összesen 41 halálos áldozata lett.
A magyarországi román megszállás célja tehát a bukaresti titkos szerződésre alapozott területszerzés mellett az ezen kívül eső területek totális kifosztása volt. Ez részben szervezetten, a rekvirálások útján, részben önkényesen, a román katonák spontán akciói révén folyt, akik így találták meg a megszállásban a személyes érdekeltségüket. A szervezett rekvirálást igen átgondoltan hajtották végre a románok. Míg a rövidebb ideig a megszállásuk alatt álló fővárosból és a Dunántúlról a vagonkapacitás szűkössége folytán döntően a gyárak és üzemek nagy értékű berendezéseit szállították el, addig a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon inkább a mezőgazdaságot ért károk voltak kiugrók.
A románok tehát egyfajta funkcionális differenciálást hajtottak végre a megszállásuk alá tartozó közigazgatási zónák között, amely elsődlegesen a lehetőségeken, másodsorban a szükségleteken és harmad-, de nem utolsósorban pedig az elhurcolható vagyontárgyak értékén alapult. Ebben a szerepmegosztásban a főváros, a Dunántúl és a románok által megszállt észak-magyarországi terület nagyobbrészt a vagyonértékelvű, míg a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl területe a szükségletelvű szervezett kifosztás áldozatává vált, eltekintve a polgári közigazgatási zóna mind szűkülő területsávjától, amely a románok diplomáciai taktikázásai folytán gyakorlatilag az 1920. március végi kivonulásig megőrizte a szervezett erőszakkal szembeni védettségét.
A szerző az MNL Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár Makói Levéltárának történész-levéltárosa. A román megszállási politika Magyarországon (1919-1920) című könyve az Erőszakkutató Intézet gondozásában a közelmúltban jelent meg.
