Pajzsmirigyes Kleopátra, félheréjű Hitler – nem csak a testünket, a történelmet is a hormonok irányítják

Félheréjű Hitler, pajzsmirigyes Kleopátra, hormonkezelés miatt agresszív Bush és tumorral küzdő Bloody Mary – ha elolvassuk Max Nieuwdorp Hormonok című könyvét, egyértelművé válhat, hogy nemcsak a szervezetünket, de ezen keresztül a történelmünket is hogyan irányították ezek az anyagok. A testünkben nemcsak alapvető folyamatokért felelnek, de a személyiségünket is meghatározhatják, sőt akár meg is változtathatják. A könyvben ugyan akad bőven pontatlanság és kétes következtetés, ennek ellenére arra biztos jó, hogy felkeltse az ember kíváncsiságát a téma iránt.

A hormonok nagyot mennek mostanában a közösségi médiában az egészségguruk (és egészségguru-wannabek) között: mindenki a hormonegyensúly fenntartásáról és helyrehozásáról beszél, mintha a hormonháztartás lenne az alfája és ómegája annak, hogy egészségesek vagyunk-e, vagy sem. Bár a különböző, neten terjedő praktikák jelentős részére az égvilágon semmi tudományos bizonyíték nincs, és az öndiagnosztizált hormonproblémákkal lehet, hogy többet árt az ember magának, mint használ, amellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy a hormonok valóban a testünk működésének alapvető építőkövei. És egyre többet tudunk arról, hogy milyen károkat okozhat, ha nem figyelünk a megfelelő működésükre. A nyers répasaláta nem fogja helyrehozni az ösztrogénszintet, a kávéivás késleltetése nem megoldás a menstruációs panaszokra és a hajhullásra, furcsa tünetek esetén viszont érdemes felkeresni az endokrinológust, mert a hormonproblémák széles tárháza lehet a problémák oka.

A hormonok a saját testünk által termelt fehérjék, amelyek a legkülönfélébb testfunkciók szabályozása érdekében a vérereken át irányítanak szerveket és szöveteket. Gyakorlatilag a szervezetünk hírvivői, rendkívül fontosak abban, hogy a testünk jól működjön. Eddig több mint ötven különböző hormont azonosítottak, amelyeket többnyire olyan mirigyek termelnek, mint a pajzsmirigy, a hasnyálmirigy, a petefészek, a herék, a mellékvese és az agyalapi mirigy. A mirigyrendszer fontosságának jó bizonyítéka az, hogy az anyaméhben a magzat három hónap után már képes rá, hogy maga hozza létre a jól működő hormontermeléshez szükséges szöveteket és szerveket, és a pajzsmirigy már a terhesség első harmadában kifejlődik.

A hormonrendszer fontosságára hívja fel a figyelmet Nieuwdorp Hormonok – Az életünkre ható hírvivők című könyve, ami közérthetően, igaz, néha kicsit elnagyoltan, de mindenképpen érdekes példákon keresztül próbálja meg elmagyarázni, miért elengedhetetlen, hogy a hormonháztartásunk jól működjön, és azt is, hogy a problémákra miért nem egyszerűen a hormonpótlás a megoldás. Nieuwdorp belgyógyász és endokrinológus, az amszterdami Universitair Medische Centra tanszékvezetője. A könyvét olvasva az ember alapvetően két dologra eszmél rá:

• hogy karmesterként tényleg szinte az egész testünket a hormonok irányítják;
• és hogy milyen keveset tudunk még róluk valójában.

Ez talán azoknak nem is meglepő, akik hormonproblémákkal küzdenek: egy olyan egyszerű betegségre például, mint az inzulinrezisztencia, millió lehetséges kezelési módszer létezik, a 160 grammos szénhidrátdiétától kezdve az időszakos böjtön át a gyógyszeres kezelésig.

Sőt, egyes orvosok az inzulinrezisztenciát nem is ismerik el valós betegségként,

pedig a cukorbetegség előszobája, és azt jelenti, hogy a szervezet izom-, zsír- és májsejtjei nem jól reagálnak az inzulin nevű hormonra, ezáltal nem tudják könnyen felvenni a glükózt a vérből. Következésképpen a hasnyálmirigy még több inzulint termel, hogy segítse a glükózt beépülni a sejtekbe, előbb-utóbb pedig kifárad, ami 2-es típusú cukorbetegséghez vezet.

Pajzsmirigyes Kleopátra, félheréjű Hitler

A hormonokról beszélni kell, érvel Nieuwdorp, és minél inkább elősegíteni azt, hogy több, nagyobb, jobb kutatások szülessenek velük kapcsolatban. A könyvben számos olyan rendellenességet felsorol, amelyek a hormonháztartás felborulásának, egy-egy hormontermelő szerv rossz működésének következményei.

Kitér például arra, hogy bizonyos fiktív és valós történelmi szereplők nagy valószínűséggel hormonális problémákkal küzdöttek: Góliátnak a növekedési hormonból lehetett túl sok, Kleopátra pajzsmirigy-rendellenesség miatt lehetett ingerlékeny, és hasonlótól szenvedhetett Tutanhamon egyiptomi fáraó is, legalábbis erre utal egyes ábrázolásokon a duzzanat a nyakán. Az idősebb George Bush Graves–Basedow-kóros volt, ami a pajzsmirigy-túlműködés egyik fajtája, ez akár a lelkiállapotára, sőt döntéseire is kihathatott (akár részben oka lehetett annak, hogy az amerikai elnök megindította az Irak elleni háborút). Hitlernek csak egy heregolyója volt, ennek következtében kevesebb tesztoszteront termelt a szervezete, mint az átlagnak, Anglia első királynőjének, I. Máriának (vagyis Bloody Marynek) nagy valószínűséggel agyalapimirigy-tumora volt, ez felborította a hormonháztartását. A könyv kitér VIII. János pápára, akiről kiderült, hogy nem János, hanem Johanna, és valójában nő: állítólag pápai beiktatási körmenetén egyszer csak szülni kezdett. A történet pontossága persze elég erősen kérdéses, de ha valóban történt hasonló, akkor Johanna valószínűleg adrenogenitális szindrómában szenvedett, amikor a mellékvesék túl sok tesztoszteront termelnek egy női testben.

A Hormonokat egyébként az ilyen anekdoták viszik igazán előre, ezek nélkül leginkább egy közérthető, a témát kicsit elnagyoló tankönyv lehetne csak. Ezekkel és az író személyes klinikai tapasztalataival együtt azonban van mihez kötni a szárazabb tananyagot: az ember előbb megjegyzi, hogy a pajzsmirigyproblémák egyik tünete lehet a megnagyobbodás vagy a golyva, ha összeköti a Kleopátra egyes ábrázolásain megjelenő nyakduzzanattal, vagy jobban érti az Addison-kórt, vagyis a mellékvesék elégtelen hormontermelésével járó autoimmun betegséget, ha tudja, hogy az erre szedett gyógyszer akár John F. Kennedy amerikai elnök külsejét és viselkedését is megváltoztathatta.

Érdemes azért kétkedve fogadni

Sajnos ezekkel az anekdotákkal, illetve az érdekességként felsorolt kutatási eredményekkel érdemes vigyázni is egy kicsit: bár Nieuwdorp kétségkívül elismert szakember, nem bánik csínján a saját véleményével és következtetéseivel.

Jó példa erre, hogy egyértelműnek írja le a feromontermelés és -érzékelés folyamatait, olyan kutatásokat említve, amiknek az eredetije nem is tér ki a feromonokra. Ilyen a sztriptíztáncosokról szóló kutatás is, ami azt az eredményt hozta, hogy a nők ciklusuk egyes szakaszain több borravalót kaphatnak, mint másokon – az eredeti kutatás még csak meg sem említi a feromonokat, Nieuwdorp pedig már arról ír, hogy „a sztriptíztáncosnők gyakran magasabb borravalót kapnak, ha ösztratetraneol feromont bocsátanak ki, különösen peteérés táján, amikor testükben magasabb az ösztrogénérték”. Persze nem lehet ezt a magyarázatot sem kizárni, de az tény: a mai napig egyetlen olyan vegyületet sem izoláltak emberekben, amely megfelelne a feromonok kritériumainak, és egyelőre csak szteroidjelöltjeink vannak, amelyek feromonként viselkedhetnek, így ez a tudományterület egyelőre gyerekcipőben jár.

Nieuwdorp azt is állítja, hogy tudósok szerint 2110-re befellegzik a férfi termékenységnek, de erre az általa hivatkozott ismeretterjesztő újságcikken kívül egyáltalán nem találni szakirodalmat – a cikk pedig 1996-ban íródott. Az író a csernobili atomkatasztrófáról azt írja, hogy

valószínűleg (...) a csernobili atomerőműben bekövetkezett katasztrófát is a felborult alvásritmus okozta,

ezzel szemben az általa hivatkozott tanulmány szerint „a csernobili atomerőmű-katasztrófa hivatalosan hajnali 1 óra 23 perckor emberi mulasztás eredményeként kezdődött. A baleset emberi tényezőiről jelenleg rendelkezésre álló korlátozott mennyiségű információ azonban megnehezíti határozott következtetések levonását az alvással kapcsolatos hibák teljesítményben vagy ítélőképességben való szerepéről.”

Ezek persze nem zárják ki, hogy Nieuwdorpnak valójában igaza van, de a könyvben leírt anekdotákat, érdekes információkat mindig egy kis kétkedéssel, semmiképpen sem egyértelmű tényként fogadjuk, nehéz ugyanis megállapítani, hogy hol kezdődik Nieuwdorp véleménye, és hol érnek véget a biztos tények.

Ez valószínűleg azért is van így, mert a hormonrendszer szerepének jelentős részét még mindig nem értjük: a könyvben az író szépen végigveszi, hogyan próbálták (félre)kezelni a rendellenességeket mindenféle hormonkezeléssel, és mennyi problémát okoztak ezek később az alanyoknak. Ilyen volt például az intravénásan beadott tesztoszteron, az első fogamzásgátló-tabletták, vagy a növekedésihormon-láz, aminek következtében

az 1996-os atlantai olimpiát „Growth Hormon Games”-nek, vagyis Növekedésihormon-játékoknak gúnyolták.

Az író végigvezeti az olvasót a terhességtől és születéstől kezdve egészen az öregkor hormonális változásain, megmagyarázza, mi megy végben életünk során a testünkben hormonügyileg, és kitér az olyan témákra is, mint az LMBTQ+, a krónikus stressz, a hormonok irányította hangulatváltozások vagy az elhízás világjárványa.

Összességében a Hormonok egy tökéletes könyv lehet annak, aki szeretne egy kicsit képbe kerülni azzal, mit tudunk jelenleg a szervezetünk hormonháztartásáról, és milyen következményekkel járhat, ha az egyensúly felborul. Érdemes a kis színes történeteket egy kis kritikával fogadni, de alapvetően ezek is hasznosak lehetnek, ha segítenek felkelteni az érdeklődést egy-egy téma iránt. A könyv végére joggal vetődik fel a kérdés az emberben, ami a hormonterápián átesett Ivan Wolffers holland orvosban és íróban is megfogalmazódott: nehéz meghatározni, hol kezdődünk mi és hol végződnek a hormonjaink, hiszen minden mindennel összefügg – ezek a hírvivő fehérjék még akár a személyiségünket is teljesen megváltoztathatják.

Max Nieuwdorp: Hormonok – Az életünkre ható hírvivők
Fordította: Bérczes Tibor
Typotex, 2023, 5900 Ft