Ha baj van, előbb hoznak valakit vissza a Nemzetközi Űrállomásról, mint az ausztrál vadonból

Mit csinál egy orvos mérnök az Európai Űrügynökségnél? Mik a feladatai?

Az ügynökség technikai igazgatóságánál dolgozom, ennek gyakorlatilag az a feladata, hogy a többi kollégát segítse: azokat, akik az űrutazási igazgatóságnál dolgoznak, akik kutatnak, klinikai feladatokat látnak el, például az asztronautákat vizsgálják. Az én feladatom az, hogy olyan technológiákat hozzak létre, amelyek ezeket a feladatokat támogatják.

Együtt dolgozom a kölni Európai Űrhajósok Központjával is. Az itteniek az űrhajósok tréningprogramjáért felelősek, repülés közben a klinikai méréseket végzik, illetve pszichológiai támogatást is nyújtanak. És persze ott van a repülés utáni rehabilitáció is, hiszen ha sokáig van a világűrben, az emberi test kemény megpróbáltatásokon megy keresztül. A kölni csapat feladata, hogy a változásokon átesett űrhajósokat minél korábban, minél gyorsabban és minél biztonságosabban tudják visszahozni a korábbi állapotukba. Szükség van új technológiára ahhoz, hogy megfigyeljük, hogyan alakulnak a testi változások, és olyan programot kell létrehoznunk, ami segíti, hogy gyorsan visszaszerezhessék a legjobb egészségüket. Az űrben pedig megpróbáljuk őket a lehető legjobb állapotban tartani.

A sport például a világűrben nagyon fontos, az űrhajósoknak naponta legalább két óráig kell mozogniuk. Ez fizikai és pszichikai feszültség levezetésére is nagyon jó. Olyan eszközöket próbálunk ehhez találni, amelyek különböző fiziológiai rendszereket tudnak stimulálni, az űrben ugyanis például a kardiovaszkuláris rendszer és a vázizomzat szétválik egymástól. Ráadásul a nehézségek, amelyekkel most nézünk szembe, sokkal erőteljesebbek lesznek például egy Mars-misszió során. Az űrhajó kisebb lesz, nem lesz meg az a luxus, ami most, hogy külön gépekkel tudunk hatni különböző testi rendszerekre. Olyan eszközöket kell kitalálnunk, amelyek kompaktok, és hordozhatók. Priorizálnunk is kell, hogy milyen problémákkal nem akarunk foglalkozni, mert például egy-egy kockázati tényezőnek való kitettségi idő rövid, ezen nem kell dolgoznunk. Amikor a Holdra megyünk, a környezet megváltozik. Egy hat hónapos ISS-misszió helyett egy hónaposak lesznek a Holdon, és ilyenkor kevesebb edzésre lesz például szükség. Olyan érdekes átmeneti időszakban vagyunk, amikor új technológiákra van szükségünk, de új megközelítésekre is, hogy megfelelően tudjuk kezelni az űrhajósok egészségét.

Az ESA mekkora részt szán erre a büdzséjéből?

Erre nagyon nehéz válaszolni. Az ESA büdzséje néhány milliárd euró három évre. Ez az összes programot lefedi: néhány évre a technológiai programot, néhány évre a telekommunikációs programot például. De nagyon nehéz leszűkíteni csak az egészségügyi aktivitásokra. Attól is függ, hogy ide vesszük-e a kutatás-fejlesztést, vagy akár a kereskedelmi alkalmazásokat, ami megint csak egy külön program. Azt mondanám, hogy talán néhány millió euróra jön ki.

Elegendőnek gondolja?

Soha nem elég, mindig szükségünk van új dolgokra. Főleg a kereskedelmi alkalmazásokhoz: egy csomó vállalat jelentkezik, nekünk meg sokszor már évekkel korábban meg van szabva a költségvetésünk. Prioritásokat kell választanunk, de ez kicsit jó is, mert rákényszerít, hogy a kiválóságot célozzuk. Ha limitált a költségvetés, nagyon szigorúnak kell lenned a jelentkezésekkel, és tényleg csak a legjobbakat elfogadni.

Hogy látja, változik az egészségügyi kutatások megbecsültsége? Fontosabbá válnak, ahogy fejlődik az űrutazás?

Történelmileg az ügynökség emberes küldetésekben nem túl erős, nagyon kevés űrhajósunk volt eddig, az elmúlt években talán hat. Most 15-17 tartalékosunk van, úgyhogy azért növekszünk. Egy darabig az ESA-nál az orvosi szektor a peremre szorult, és úgy gondolom, hogy még mindig ott van, de most már nagyobb hangsúlyt kap. Azon is dolgozom orvos mérnökként, hogy az ilyen technológiák földi alkalmazásait is népszerűsítsem. Ez is ráirányítja a figyelmet arra, amit az űrben csinálunk, mert az emberek rájönnek, hogy ez nemcsak az űrhajósoknak hasznos, hanem neked, nekem, mindenkinek. Az emberek látják, hogy az a pénz, amit az adójukból erre költünk, visszakerül hozzájuk. Nemcsak azért adom a pénzem, hogy egy űrhajós golfozzon az űrállomáson, hanem azért, hogy legyen GPS-em, tudjak focit nézni, legyen műholdas időjárás-jelentés a telefonomon. Ha kórházba kerülök, talán olyan új technológiával találkozom, amelyet pont az űrutazás miatt fejlesztettek ki.

Magyarországon van erre egy mondás: jó ez az űrkutatás, de olcsóbb lesz tőle a kenyér?

Pontosan. Meg szoktuk adni, hogy egy európai embernek mennyibe kerül az ESA tevékenysége. Egy pizza vagy egy mozijegy ára, vagyis tíz-tizenkét euró évente, amit össze sem lehet hasonlítani azzal, amit nyersz vele. Szerintem néha le kellene állítanunk mindent, ami űrtevékenységből került a mindennapjainkba, és akkor észrevennénk, mennyi mindent köszönhetünk az űrkutatásnak. Kikapcsolnánk a tévét, a telefont, nem használhatnánk a GPS-t.

Tudna olyan eszközöket mondani a kutatásaiból, amelyeket már most használnak?

Van két olyan példám is, amit mi fejlesztettünk, és egymással ellentétes irányban folyt a fejlesztésük. Az egyik egy távoli orvosi digitális rendszer – az ISS-en nem mindig van orvos a fedélzeten, a csapat néha inkább tudósokból vagy mérnökökből áll, és csak nagyon alapvető orvosi képzést kapnak. Ettől függetlenül néha ultrahangot kell használniuk a kísérletekhez.

Testmozgás után van egy nagyon rövid idősáv, amikor ultrahangkészülékkel kell vizsgálódni, és az eszközt egy nagyon speciális helyre és szögben kell odaérinteni a testhez. Ha nem így tesz az űrhajós, nem kap pontos mérést. Ha valaki biciklizik például, és az a feladata, hogy százhúsz körül tartsa a pulzusát, majd így használja a készüléket, akkor ha a biciklizés után végig kell sétálnia az űrállomáson, hogy eljusson az eszközig, már nem lesz pontos a mérés, amit azon nyomban sport után kellene elvégezni. Időt veszít, újra kell csinálnia, az űrben pedig az idő nagyon fontos erőforrás. Arra gondoltunk, hogy milyen jó lenne, ha az űrhajósok maguk tudnák megoldani ezt a problémát, az eszközt pedig távolról, a Földről irányíthatná egy orvos. Az echográfiai ultrahangkép megjelenne a képernyőn, olyan lenne, mintha a beteg mellette feküdne egy ágyon.

Ezt a technológiát már kipróbáltuk egy francia asztronautával, és egy vállalat árulja is az eszközöket például Kanadában. Ez a Földön azért hasznos, mert vannak olyan települések, amelyeken nincsenek radiológusok, itt ezzel a technológiával még akkor is lehet ultrahangos méréseket végezni, ha a településekre nem lehet eljutni például azért, mert az utak árvíz miatt járhatatlanok. Szóval, ez az egyik példa.

A másik példa egy fiziológiai irányítási egység: egy kis brit vállalattal kötöttünk szerződést, ami azt mondta, hogy szeretne egy pulzusmérő eszközt fejleszteni. Mi pedig növelni akartuk az eszköz képességeit, mert az általa az űrben összegyűjtött adatokat szeretnénk lehívni, és a Földön szakértővel elemeztetni. Ehhez műholdas kommunikációs rendszerre van szükségünk, ezt adtuk hozzá az eszközhöz. A Földön pedig ezt lehet használni például arra is, hogy a pulzusmérő egy mentőben kommunikáljon egy másik mentővel, ez előnyt ad a vállalatnak a versenytársakkal szemben. Nagyon sikeresek egyébként a piacon, sikerült együttműködniük a Philipsszel. Mi pedig kipróbáltuk a rendszert az űrhajósok visszatérése után. Ezt néha az oroszok segítségével bonyolítottuk le, az űrhajósok Kazahsztánban, a semmi közepén értek földet. Ott ültek a sátorban, méréseket végeztek az eszközzel, az orvosok pedig a kölni központban valós időben látták az adatokat.

Szóval, mindkét irányba működik az együttműködés. Megnézzük, mi történik az orvosiparban, segítünk az űrre szabni a technológiákat, néha felvisszük őket az ISS-re, de olyan is akad, amikor egyszerű, hagyományosabb technológiai transzferről van szó: fejlesztünk valamit az űrkutatáshoz, aztán megnézzük, mire lehet jó a Földön is.

Említette, hogy az űrállomáson, majd a későbbi emberes utazásoknál is nagyon fontos kérdés az eszközök mérete például. Ezen kívül mik a legnagyobb kihívások az űrben az orvosi technológiákkal kapcsolatosan?

Rengeteg korlátunk van. A biztonság például ilyen, rengeteg tanúsítványra van szükségünk, hogy biztosak legyünk benne: az eszközök nem okoznak senkiben kárt. Ezen kívül ki kell bírniuk a fellövés közben jelentkező körülményeket, illetve biztosítanunk kell, hogy a mikrogravitációs környezetben is megállják a helyüket. Beszéltünk például a testmozgásról – ez nem olyan egyszerű, mintha edzőtermet kellene kialakítanunk, hiszen nincs gravitáció. Olyan eszközöket kell fejlesztenünk, amelyeknél, ha az űrhajós megemeli a súlyt, van is ellenállás, ellenkező esetben a test nem edződik. Kompaktnak is kell lennie egy orvosi eszköznek, mert limitált a súly, amelyet az űrbe tudunk küldeni, még akkor is, ha egyre olcsóbb a fellövés. Fontos, hogy ne használjon túl sok energiát, legyen inkább egy passzív rendszer, mert az energiatermelés elég kötött az űrállomáson. Az is jó, ha egyszerre több szükségletet tud kielégíteni. Dolgozunk például egy röntgengépen, amely használható orvostudományi és egyéb tudományos célokra is, például ha valami eltörik az űrállomáson, szétszerelés nélkül bele lehet nézni.

Az előadásában úgy fogalmazott, hogy az űrhajósoknak a hosszabb űrutazások során át kell állniuk a „kapd fel és fuss” hozzáállásról a „maradj és küzdj” hozzáállásra. Ez mit takar pontosan?

A Nemzetközi Űrállomás négyszáz kilométerre kering a Föld felett, a legrosszabb esetben nyolc óra alatt vissza lehet hozni valakit a felszínre. Ha valaki Ausztrália közepén, a leginkább elhagyatott területen túrázik, a mentőakció kétnapos, előbb hoznak vissza valakit az ISS-ről, mint az ausztrál vadonból. Ha messzebb megyünk az űrben, sokkal limitáltabb a lehetőségünk arra, hogy ha valami nagyobb orvosi gond van, nem tudjuk stabilizálni az űrhajóst, és visszahozni a Földre. Ha a Hold felé halad éppen, akár három napig is az űreszközön kell maradnia, ha a Marsra, akár hat hónapig is, de legalább kettőig. Ezért az űrhajósoknak kell megküzdeniük a vészhelyzetekkel. A legrosszabb eset persze az, amikor a páciens maga a betanított orvos, ezért nyilvánvalóan mindenkinek kell hogy legyen némi orvosi tudása. Már most is kapnak ilyen képzést egyébként, tudják, hogy kell például intubálni valakit. Ami a technológiákat illeti, olyan rendszereket kell fejlesztenünk, amelyek segítenek ezeket a készségeket megőrizni.

Az egészhez meg kell változtatnunk a hozzáállásunkat, mert nem fogjuk úgy dédelgetni az űrhajósokat, mint most. Sokan figyelik őket az űrállomáson valós időben, van valós idejű kommunikáció is. A Marsra menet egyedül lesznek. A Mars-mentőakció című filmben ezt nagyon jól érzékeltetik, a magány érzését, csak nem egy embert küldünk majd, hanem egy csapatot. Egyedül kell majd mindent megoldaniuk. Vagy, ha segítséget kérnek, negyvenperces kommunikációs csúszással kell számolniuk. Orvosi szempontból pedig elfelejthetik a valós idejű telemedicinát.

A magyar űrhajósprogram képzési vezetője, Magyari Gábor mondta, hogy az űrhajósok szerepe és a csapat összetétele megváltozott, régen „szuperemberekre” volt szükség, akik mindent egy személyben tudtak, ma pedig sokkal speciálisabb szerepkörökre válogatják őket. Mit gondol erről?

Ez abszolút így van. A kezdetekkor lehetett látni, hogy a kiválasztott űrhajósok mind tesztpilóták, vagy más foglalkozású, de nagyon szívós szuperemberek voltak. De ennek az is volt az oka, hogy még tapasztalatlanok voltunk az űrrepülésben, kevesebb volt a tudásunk arról, hogy mi fog történni, minden váratlan eseményre fel kellett készülnünk, és az űrhajósnak azokat egyedül kellett megoldania. Most sokkal inkább annak van értéke, ha az űrhajóscsapat tagjai jól kiegészítik egymást. Egyénileg profik a saját szakmájukban, de tudnak csapatban dolgozni. Amikor én tréningeztem, az egyik feladatunk az volt, hogy egy komplex problémát oldjunk meg együtt. Úgy gondolom, hogy a feladat nem is magáról a problémáról szólt, ez nem volt olyan fontos, mint inkább az, hogyan tudtunk csapatként működni. Volt valaki, aki át tudta venni az irányító személyét, aki koordinálta a többieket? Volt olyan, aki egyvalamiben volt nagyon jó, volt, aki mindenben egy kicsit? A kérdés az, hogyan biztosíthatjuk azt, hogy ezek az emberek jól használják az erőforrásaikat, és eljutnak egyről a kettőre. Az újabb űrhajósok sokkal sokszínűbb profillal felvértezettek, mint a régiek.

Pár évvel ezelőtt írtam egy cikket arról, hogy kiderült, a holdi por sokkal károsabb az emberi szervezetre, mint korábban hittük. Ez évtizedekkel az első emberes holdmisszió után hogy lehet új információ? Mennyit tudunk jelenleg valójában arról, hogy az űrutazás, a Hold, a Mars milyen egészségi kockázatokkal jár?

Több válaszom is van a kérdésére. Először is, az emberi test viselkedését mikrogravitációban már elég jól ismerjük, mert több évtizedes jelenlétünk van az űrben. Persze szinte mindennap felfedezünk valami újat, ezért olyan fontos a kutatásba fektetni. Ugyanez a helyzet az űrhajósok dekondicionálásával is, rá kell jönnünk, hogyan tudjuk megakadályozni, vagy csak lényegesen csökkenteni. Ha sikerül, az hasznos lehet például a csontritkulás ellen a Földön. Legutóbb egyébként arra jöttünk rá, hogy az űrben a vérerek megmerevednek, meg kell találnunk a módját annak, hogy ez ne történjen meg. A mikrogravitáció azért is érdekes, mert a gravitáció a Földön sokszor elrejt egyes mechanizmusokat, így ha ezt kivesszük az egyenletből, jobban megérthetjük, hogyan működik az emberi test.

És hogy miért csak most jöttünk rá például arra, mennyire káros a holdi por? A technológia folyamatosan fejlődik, rengeteg kutatást végeztünk a témában az emberes missziók óta. Abban az időben a Hold inkább politikai, semmint tudományos célpont volt. Most teljesen más a helyzet. Ezen kívül olyan időszakban élünk most, amiben teljesen elfogadhatatlan, ha egy űrhajós meghal egy küldetés során. Korábban sokan adták az életüket az ilyen missziókért, főleg az űrkutatás kezdetén. Most már sokkal óvatosabbak vagyunk, több időt töltünk azzal, hogy kutatjuk a biztonságosságot. De, ahogy mondtam, a Holdra vezető út kevesebb mint négynapos. Az ISS-ről még hamarabb vissza lehet hozni embereket. A test egy kicsit kevesebbet szenved. A hosszabb utakon új veszélyek lesznek, a holdi por élessége, a sugárzás, a hőmérséklet, operációs problémák, ha a Hold felszínére gondolunk. Elesik az űrhajós, bármi. A mikrogravitációnak való hosszú kitettség, vagy éppen az erősebb gravitáció.

Pszichológiai kockázatok is lesznek, mert ha hosszabb időre megyünk a Holdra, esetleg a Marsra, akkor hosszú izolációs időszakkal kell számolni. Készültek kutatások arra, hogy ha egy csapat embert ilyen körülmények között összezárunk, mi történik – vagy minden szuperül működik, és a csoport szinte családdá válik, vagy katasztrófa lesz a közösség. Vagy nagyon szeretik egymást, vagy nagyon gyűlölik. Nagyon nehéz lesz összeválogatni a csapatot.

Mennyire vagyunk egészségileg felkészülve arra, hogy a Marsra menjünk?

Szerintem még messze vagyunk tőle. És attól függ, hogy mit értünk azon, hogy „egészségileg”. Jelenleg a sugárzás a legnagyobb probléma, amit meg kellene oldanunk. Lehet, hogy sci-finek hangzik, de a hibernációt és a torport (szintén egyfajta hibernáció, amit az állatvilágban is megtalálni – a szerk.) is kutatjuk, mert fontos kérdés lehet, hogy az űrhajósok hogyan maradjanak egészségesek a hosszú út alatt, mit egyenek, mit igyanak – egy hatfős csapatnak több tonna ételt és italt kellene magával vinnie csak azért, hogy egészségesek maradjanak. Ez jelenleg egyértelműen lehetetlen a rendelkezésre álló technológiákkal. Tudjuk, hogy az újrahasznosítás oldaláról kell megközelítenünk mindent, az űrhajósoknak kell majd az ételt előállítaniuk. Az élelmiszerek mineralizációját is meg kell állítanunk valahogy. Ezen kívül persze az emberi testre gyakorolt hatások is intenzívek, hat hónap súlytalanság, majd a bolygóra ereszkedésnél megint intenzív erőhatások, ezt követően részleges gravitáció – ezek megnehezítik a helyzetet.

Néhány évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy 2030-ra a Marson leszünk. Remélem, hogy én még megérem, hogy ez tényleg megtörténjen. Egyelőre viszont nagyon sok dolgunk van még, és ezért is kell először a Holdra mennünk, és kiindulópontként használnunk a további missziókhoz.

A kereskedelmi űrutazás előretörése változtat az egészségügyi kutatásokon?

Ami a kutatást magát illeti, szerintem több lehetőséget teremt, de ebben a pillanatban a privát vállalatok célja nem elsősorban ez. Jelenleg inkább utazási szolgáltatókként pozicionálják magukat. De biztos, hogy felfrissítik az űrkutatást. Sok az ambiciózus, nagyravágyó ember, ami jól jön, hiszen a szektort eddig jobbára a nagy állami vagy államközi ügynökségek irányították. Ezzel persze nincs baj, lehetőségük van a legjobb tudományt és a legjobb megközelítéseket alkalmazni, de lehet, hogy kicsit túl lassúak, és költségvetési korlátaik vannak. A privát szektorban ha valakinek van pénze, és azt mondja, hogy meg akar csinálni valamit, azt meg fogja csinálni. Ez megint csak jó. Pró és kontra. De úgy gondolom, hogy a jelenség pozitív nyomást gyakorol a sikerre.

Ha az előrejelzések stimmelnek, nemsokára űrturisták járhatnak a kereskedelmi űrállomásokon, ahol állandó személyzet lesz jelen, akik kevésbé lesznek képzettek, mint a mostani űrhajósok. Hogyan változtatja ez majd meg azt, ahogyan az egészségügyi kutatások zajlanak? Mire kell jobban figyelni?

Azt tudom mondani, hogy majd meglátjuk. Lehet, hogy pozitív irányba tolja majd el az egész űrszektort, mert vonzza a befektetéseket, és jobb láthatóságot ad a nem űrutazással járó kutatásoknak is. Valószínűleg hozzájárul majd ahhoz is, hogy csökkenjen az űrutazás költsége. De nem tudok nem párhuzamot vonni a Titan tengeralattjáróval: ha a kivitelezés nem megfelelő lesz, veszélyes lehet, és ronthatja az emberek bizalmát az űrutazásban. De a turizmus maga egyszerre pozitív és negatív dolog is. Ha arra gondolunk, hogy a tömegturizmusnak milyen hatásai vannak a bolygónkra, érdemes biztosítani, hogy az űrutazás jelenlegi pozitív képe megmarad, és nem termelünk több űrszemetet, gondolunk a fenntarthatóságra. Ezért is fontosak például az űrhajósok: nagykövetek, akik el tudják magyarázni, miért megyünk az űrbe. Gyakran megkapjuk az emberektől, hogy miért megyünk a Marsra, miért keresünk ott vizet – ezt a pénzt arra is költhetnénk, hogy a Földön mindenki hozzájusson a vízhez. Én viszont nem így látom, hiszen az a pénz, amelyet ezekre a technológiákra elköltünk, beindíthat olyan folyamatokat, amelyek megoldják ezeket a problémákat a Földön is. Persze ez hosszú távú folyamat, nem lesz rögtön eredménye. Ha viszont arra gondolunk, milyen sok problémát oldottunk már meg űrtechnológiával, mindjárt más a helyzet. Az űrturizmusnál is oda kell figyelnünk arra, hogy ne csak nagyon gazdag emberek menjenek fel fotózni az űrbe, hanem legyen valami hozzáadott értéke, fenntartható szemlélete a folyamatnak, és az átlagember is nyerjen vele valamit.

Ennek az interjúnak az elkészülésekor fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.