Egy űrháború veszélye valós, de nem úgy kell elképzelni, ahogy azt a filmekben látnánk: ha a műholdak egymást lövik ki, saját maguknak is nagy eséllyel ártanak. Szükség lenne egy frissített űrmegállapodásra, hiszen a Földön sem tudunk békében élni, nem érdemes arra számítani, hogy majd a világűrben nem fogjuk megtámadni egymást. Neil DeGrasse Tyson asztrofizikussal beszélgettünk arról, hogy nézhet ki egy űrháború a jövőben, és hogy szükség van-e tulajdonképpen magyar űrhajósra.
Az orosz-ukrán háború kitörésével egy időben az oroszok sikeres kibertámadást hajtottak végre ukrán telekommunikációs műholdak ellen, ezzel rendesen megnehezítve a hatékony kommunikációt az országban. Erre válaszul amerikai támogatással Elon Musk lehetővé tette, hogy a Starlink műholdhálózatról Ukrajna stabil internethez jusson. Bár Musk most már szabadkozik, ami miatt többek között az is felmerült, hogy titokban Vlagyimir Putyinnal találkozgat, az biztos, hogy a háború alatt az oroszoknak nem sikerült feltörniük a Starlink rendszerét, így az ukránok számára teljesen ingyenes és megbízható internetelérés óriási segítség. Ebből is látszik, hogy az Egyesült Államok űrhaderejének vezetője, Jay Raymond nem véletlenül nyilatkozta a BBC-nek, hogy „ez az az első háború, ahol a kereskedelmi űrkapacitások valóban jelentős szerepet játszanak”: bár az 1991-es öbölháborút szokás az első „űrháborúnak” nevezni a GPS-műholdak használata miatt, valójában az orosz-ukrán konfliktus esetében jött el a veszélye annak, hogy a világűrt nem békés célra is használni fogják.
Neil DeGrasse Tyson asztrofizikus 2018-ban kiadott, Accessory to War: The Unspoken Alliance Between Astrophysics and the Military („Kellék a háborúhoz: Az asztrofizika és a katonaság kimondatlan szövetsége”) könyvében részletesen foglalkozik a világűr militarizálásával, valamint az űrkutatás és a katonaság szoros összefüggéseivel. A Hayden Planetárium igazgatója az MVM Future Talks talk show-ban beszél majd a technológiai fejlődés jövőjéről csütörtökön, mi pedig egy valódi űrháború lehetőségéről, a világűr szabályozásáról és arról is kérdeztük, szerinte kell-e Magyarországra űrkutatási főispán.
Az űrkutatás és a katonaság összefonódása nem új téma önnek, 2018-ban foglalkozott ezzel egy könyvében is. Most viszont fájdalmasan aktuális a dolog. 2019-ben a NATO hivatalosan is műveleti hadszíntérnek nevezte a világűrt, februárban az oroszok sikeresen zavarták az ukrajnai internetet, azóta viszont nem látni túl sok sikeres aktivitást a világűrben. Miért lehet ez így? Hol marad az űrháború?
Először is, a világűr mindig is háborús hadszintér volt. Ha visszamegyünk a Szputnyik műhold 1957-es fellövéséhez, az ember arra gondol először, hogy az eszköz egy rádióadó volt, ami csak visszacsipogott az embereknek a Földre. De egy olyan rádióadóról beszélünk, ami olyan országok felett repült el, ahol engedélyre lett volna szüksége a repüléshez, ha azt a légtérben, és nem a világűrben teszi. Csakhogy az űrben mozgott, erre pedig nem volt szabályozás. Alapvetően persze nem volt azzal baj, hogy elrepült az Egyesült Államok felett, hiszen csak rádiójeleket továbbított. De érdemes belegondolni, mi is volt a műhold valójában: egy kibelezett interkontinentális ballisztikus rakéta üreges héjába szerelt rádióadó. Elég egy-két dolgot kicserélni benne, és máris a világűrben mozgó fegyverré változik. Az emberek általában nem kezelik úgy az interkontinentális ballisztikus rakétákat sem, mintha a világűrbe lőnék fel őket, pedig azt teszik: a rakéták elhagyják a Föld légkörét, szuborbitális pályára állnak, visszaereszkednek, majd célba érnek. A V2 volt az első ilyen rakéta, a nácik építették a második világháborúban, de a fejlesztés ezután sem állt meg. Röviddel ezután meg jöttek a kémműholdak, amik már az 1960-as évek óta keringenek körülöttünk. A GPS helymeghatározó rendszert az Egyesült Államok légiereje fejlesztette ki, hogy pontosan tudjon célozni a földi célpontokra, különösen az olyan helyeken, ahol kevés földrajzi információ áll rendelkezésre, például az óceánok vagy sivatagok felett. A második Öbölháború során az USA-t és szövetségeseit nagymértékben segítették a GPS-műholdak. Természetesen ez a technológia a későbbi verzióiban már elengedhetetlen a kereskedelmi felhasználás számára is, emiatt tudjuk, hogy éppen hol vannak a megrendelt csomagjaink, vagy mi a legrövidebb út a nagymama házához.
Persze azzal, hogy ilyen sok űreszköz segíti a gazdaságot, természetes, hogy meg akarjuk védeni ezeket a külső támadókkal, a rosszfiúkkal szemben. Ugyanúgy, ahogyan az eszközeinket itt, a Földön. Tehát igen, a NATO helyesen gondolja az űrt a hadviselés lehetséges színterének, de ez nem új dolog, valójában mindig is az volt. Oroszországgal és Ukrajnával kapcsolatban nem tudom pontosan, mi zajlik az űrben éppen, azt sem, mivel rendelkeznek az oroszok, amit tudnának használni Ukrajna ellen, és fordítva.
Van bármilyen hatályos szabályozás arra, hogy a világűrben milyen tevékenységek folytathatók? 1967-ben készült egy megállapodás, ami kimondja, hogy csak békés célra lehet használni, de ez nem fed le túl sok mindent.
Igen, ez egy jó hosszú című egyezség, ami nagyon előremutató, nagyon békés, igazi Egyesült Nemzetek-féle „mindenki fogja meg egymás kezét” típusú megállapodás. Kimondja, hogy ha egy űrhajós bajba kerül, még azoknak is segítenie kell a megmentésében, akik egyébként a Földön egymás ellenségei. Ha elolvasod, látod, hogy nagyon szép dokumentum, minden tiszteletem azoknak, akik megfogalmazták. De kellene egy frissített egyezség, ez már 55 éves. Teljesen más világot élünk, mint akkor. 55 évvel a szerződés előtt 1912-t írtunk, gondoljunk bele, akkor mennyire más volt minden, mint 1967-ben, nem igaz? Meg kell értenünk, hogy újra kell gondolni az ilyen szerződéseket az éppen aktuális geopolitika fényében.
Én úgy gondolom egyébként, hogy egy független államnak joga van megvédeni saját magát. Ennek természetesnek kellene lennie. Nem kéne különbséget tenni aközött, hogy valaki a világűrben vagy a Földön védekezik. Az én véleményem az, hogy nagyon szép azt gondolni: az emberek nem fogják öldökölni egymást a világűrben, de nagyon furcsa is azt mondani, hogy oké, itt a Földön háborúzunk, de az űrben mind barátok leszünk. Ha nem tudjuk megmutatni, hogy meg tudjuk csinálni a bolygón, miért legyünk biztosak abban, hogy az űrben majd máshogy fogunk viselkedni? Itt van például az 1984-es 2010 című film, ami a 2001: Űrodüsszeia folytatása, és akkor jelent meg, amikor még a hidegháborút nyögtük. Arról szólt, hogy orosz és amerikai űrhajósok haladnak a Jupiter felé, mert szükségük van egymás erőforrásaira a küldetés megvalósításához. Közben a Földön feszültség és katonai konfliktus tör ki a két ország között, ezért parancsot kapnak az űrhajósok is, hogy el kell hagyniuk egymás hajóit. Azok meg nem értik, mi történik: itt próbálnak az élet nyomaira bukkanni a kies űrben, és csak azért, mert a Földön konfliktus van a két ország között, át akarják hárítani a viaskodást a tudományos misszióra is. Szóval lehet, hogy a világ békés jövőjének legjobb reménye az, ha az emberről úgy gondolkodunk, mint egy fajról, ahogyan tudósként nap mint nap tesszük.
Érezhető az orosz-ukrán konfliktus hatása a tudományos űrkutatásban is? Mi a helyzet az oroszokkal közös projektekkel, van feszültség a Nemzetközi Űrállomáson?
Igen, de ezek kimenetele még mindig kétséges. Az ISS két legnagyobb együttműködő partnere például Oroszország és az Egyesült Államok, ugye. De az űrállomásnak egyébként is meg vannak számlálva a napjai, lehet, hogy ez a maga útján elrendeződik majd. De a konfliktus befolyásolja a tudományt, igen. És tudósként azt gondolom, hogy ez nem jó irány. Folytatniuk kellene a tudományos munkát, mert a világűr az a világűr, a Föld meg a Föld. A geopolitika bonyolult dolog, szerintem bonyolultabb, mint az univerzum megértése, és az emberek is nagyon bonyolultak. Talán ez az oka annak, hogy a tudósok jobban kijönnek egymással, mint mások, mert egy közös nyelvet beszélünk: a matematika és a mérnöki tudományok, a fizika és a kémia nyelvét, és ez kevésbé oszt meg minket.
Korábbi interjúiban már kifejtette, hogy egy esetleges űrháború nem úgy nézne ki, ahogyan azt a filmek alapján elképzelnénk, egymásra lődözni például öngyilkos misszió lenne. Ha nem műholdak kilövésével, akkor hogyan tud zajlani egy ilyen konfliktus?
Minél jobban függ egy ország az űreszközeitől, annál nagyobb pusztítást lehet végezni, ha megsemmisítik vagy megzavarják ezeket az eszközeiket. Ezek a kulcsfontosságú műholdak teszik lehetővé például a modern kereskedelmet, vagy akár a háborús képességeket is. Mint mondtam, a második Öbölháborúban az űrben keringő eszközeink gyakorlatilag teljes mértékben befolyásolták a döntéseinket. És most is, szerinted honnan tudjuk, hol vannak a drónok éppen az égen? Nem a radarok miatt – azok is segítenek, de csak kiegészítik a GPS-t. De ezeket az eszközöket nem érdemes felrobbantani, mert ha valaki így tenne – elnézést a hasonlatért –, az olyan lenne, mint a fürdőkádba pisilni. Mindenkiben kárt tenne, még a saját műholdjaiban is. Ez olyan, mint az első világháborúban a mustárgáz bevetése, vagy egyébként bármilyen kémiai hadviselés, amit a genfi egyezmény szigorúan tilt. A golyókkal, ágyúkkal viszonylag „biztonságosan” lehet egymást öldökölni, de ha gázt vetnek be, és a szél megfordul, saját magukra fújja vissza a mérget.
Az űrben egyébként nem is kell robbantgatni, elég, ha valaki használhatatlanná teszi a műholdat: elektromos jelzésekkel megzavarhatja a jelet, sőt, akár hamis jelekkel félre is vezetheti az ellenséget. A katonaság ezen sokat gondolkodik, ellenállóbbá igyekszik tenni a hardvereket, hogy ne lehessen zavarni a műholdakat. Tehát ez a fajta hadviselés nem az az erőszak, ami a Földön történik, sokkal inkább azt a tevékenységet lehetetleníti el, amire ezeket az eszközöket használjuk.
Egy kicsit kikacsintás a témából, de érdekelne a véleménye: Magyarországnak saját űrkutatásért felelős miniszteri biztosa van, több száz millió forintért akarunk az ISS-re küldeni űrhajóst. Jó irány egy ilyen kis országnak hirtelen ennyi pénzt ölnie az űrkutatásba?
Minden ország hősként tiszteli az első űrhajósát (Magyarországon a HUNOR-program jövőbeli űrhajósa a negyedik lesz a sorban, Farkas Bertalan volt az első – a szerk.). Hírességek lesznek, interjúkat készítenek velük, podcastokhoz hívják őket. Ez pedig inspirációként szolgálhat mások számára. Az űrkutatás csúcstechnológia. Ha az emberek nem látják, hogy milyen lehetőségek vannak benne, nem fognak inspirálódni, és a régi munkájuknál maradnak akár annak ellenére is, hogy más ambícióik lennének. Az űrkutatásra nem szabad csak abban a kontextusban gondolni, hogy milyen drága – sokkal inkább úgy, hogy ha nem vagyunk ott, nem fogjuk inspirálni a következő nemzedéket.
