Az a cél, hogy az emberek olyan létfontosságúnak tartsák a Balatont is, mint az internetet

„Mi nem szerettünk volna a nádasban hegedűt hallani a kulturális címszó alatt. Valami olyat szerettünk volna, ahol a művészet és a kultúra az ökológiával összefonódva tud valamit tenni is”

– mondta Can Togay János, a Veszprém-Balaton 2023 Zrt. művészeti főtanácsadója, a Balatorium atyja a Veszprém Európa Kulturális Fővárosa (EKF) alá tartozó projekt tihanyi bemutatóján, a Balaton közepén álló Jókai hajón. A balatoni kihajózást és kerekasztal-beszélgetést azért szervezték az esős és ködös keddi napra, hogy megnyissák, egyben bemutassák az EKF égisze alá tartozó, úgynevezett Balatorium projektet. A leírása szerint ennek az a célja, hogy a Balatont „érő ökológiai kihívásokat rendhagyó módon, összművészeti és edukációs eszközökkel mutassa be és tudatosítsa”.

A 2023-ra kibontakozó, de hosszú távra tervezett Balatoriumban az EKF mellett a PAD Alapítvány, a MOME, számos MTA-s kutató, a Balatoni Limnológiai Intézet és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park is részt vesz. A sok résztvevős összefogás kicsit azt is szimbolizálja, amit Can Togay a hajón a beszédében mondott: a Balatonnal az a helyzet, hogy túl sok érdek mozog körülötte. Vagy ahogy ő fogalmazott, „itt a vízibolhától kezdve az önkormányzatig, a turistáktól a befektetőkig mindenki akar valamit a tótól. És a tó is mindenfélét akar.”

A tervek szerint ezt a „mindenfélét” hivatott a Balatorium bemutatni a PAD és a MOME által hozott művészeti installációkon keresztül. Mint az az oldalukon is látszik, készül majd itt bejárható, tudatosságra nevelő túraútvonal, vagy éppen egy vízen lebegő kocka, amely az ökoszisztéma problémáira hívja fel a figyelmet.

Bár a projekt elsőre nagynak tűnik, az biztos, hogy gazdaságilag nem a környezetvédelmet tudatosító Balatorium lesz az EKF legnagyobb szelete. A finanszírozására két szervezet, a PAD és a MOME pályázott az EKF-hez, előbbi 110, utóbbi 68,5 millió forint támogatást kapott a programra. Hozzávetőlegesen: mint azt az Átlátszó megírta, a projektmunkák mellett Veszprém esetében a kormányzati források háromnegyedét, 88,5 milliárdból 67,4 milliárdot alapból infrastrukturális fejlesztésekre költenek el inkább.

Negatívba fordult vízadatok

Nemrég mi is megírtuk, hogy már most 15 centiméternyi víz hiányzik a Balatonból, a nyárra pedig még alacsonyabb lehet a vízállás. Az országban ugyanis olyan nagy a szárazság, hogy a talaj azonnal elnyeli a vizet, és a melegedő időjárásban egyre nagyobb lesz a párolgási veszteség. A „lesz-e Balaton, és kiszárad-e” típusú félelem a kerekasztal-beszélgetésnek is fő témája volt. Erről beszélgetett egymással Vers József, a Balaton-felvidéki Nemzeti Parktól, Honti Márk, az MTA–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport tagja, illetve Takács Péter, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet főmunkatársa a szabadonbalatonos Zlinszky András moderálásával. A konklúzió pedig tömören és röviden az volt, hogy Balaton valószínűleg még lesz, de a kis vízállású időszakok gyakorisága egyre gyorsabban fog növekedni, ha így haladunk.

A Balaton vízháztartása 2000 óta harcol a klímaváltozással. A 2000 és 2010 közötti volt az első olyan évtized, amikor negatív vízmérlegű éveket figyeltek meg a kutatók – ami sokatmondó ahhoz képest, hogy előtte 120 évig nem volt erre példa. A 70 kilométernél hosszabb, sekély tó pont a sekélysége miatt hihetetlenül érzékeny a változásokra. Mint Honti Márk elmondta, a Balaton vízutánpótlásának kétharmadát vízgyűjtőkből kapja, egyharmadát a rá hulló csapadék teszi ki.

A vízgyűjtők, a vízmennyiség és a vízminőség kérdésköre tűnt a legaggasztóbbnak a kerekasztal-beszélgetésen, ugyanis ez volt az egyetlen probléma, amit mindhárom szakértő felhozott. A félelmük pedig nem alaptalan:

„Most már előfordulnak elég gyakran olyan évek, amikor a vízszint annak ellenére csökken, hogy a vízügy egyáltalán nem vezet el a tóból vizet. Kezd időszakosan lefolyástalanná válni a Balaton”

– mondta Honti Márk.

Vers József szerint a Balatont tápláló vízgyűjtőkön ráadásul egyszerre zajlik több pozitív és negatív irányú folyamat is, de a negatívak miatt el kéne kezdeni jobban koncentrálni arra, hogy minél több zöld maradjon a Balaton környékén. A képlet szerinte egyszerű: minél több zöld marad, annál nagyobb arra az esély, hogy a Balaton mint rendszer működőképes lehessen.

Takács Péter hozzátette, hogy nemcsak a vízmennyiség, de ezzel összefüggésben a vízminőség is romló tendenciát mutat. A kutatók szerint ugyanis hiába van 30-40, a Balatont tápláló vízfolyás, ezek is egyre inkább időszakossá válnak. A vízminőség romlása pedig rengeteg problémát okoz, mint azt Takács kiemelte, ezzel köthetjük össze az invazív halfajok megjelenését is a tóban. Az egyre szaporodó invazív fajok, mint az ezüstkárász, a törpeharcsa, a naphal, pedig kiirtják az őshonos fajokat, felborítva ezzel a balatoni ökoszisztémát.

Lehet-e az egyénnel hatni a hatalomra?

A kutatók abban is egyetértettek, hogy a Balaton küszöbönálló, nagy léptékű változásai nemcsak az egyéni használóktól (a nyaralóktól a cégekig) függnek, hanem attól is, hogy a tudomány hogyan képes erre reagálni. Mint Honti kifejtette:

„A Balaton kutatásának újabb lendületet kéne kapnia, úgy, ahogy az a nyolcvanas–kilencvenes évek elején is történt. Hogy egy-két évtized múlva, amikor cselekednünk kell, rendelkezésre álljon az a tudományos háttér, amire a politika és a beavatkozások támaszkodnak.”

Zlinszky András a beszélgetésen megerősítette, hogy nagy szükség van az ökoszisztéma összefüggéseinek kutatására. Jelenleg keveset tudunk, így „a radikális változás is kockázatos, mert nem tudjuk még, hogy mi függ össze mivel”. A vízproblémát érintően rengeteg tényező hangzott el a turizmustól és a turizmus miatti parkoló/járó autóktól az invazív fajokon keresztül az éghajlatváltozásig, az azonban meglepő volt, hogy a Balaton körüli építkezések egyetlen példa erejéig sem kerültek elő számottevő problémaként a Balatonra nézve.

Még annak ellenére sem, hogy a bizonyíték a legfinomabban szólva is a szemünk előtt volt. Ahogy a hajónk elindult a kikötőből, az első szembetűnő dolog ugyanis az volt, hogy a zöld részek, az apátság és a nyaralók mellett egy orbitális betonmonstrum áll. Kisebb kutakodás után összeraktuk, hogy ez az Alsóóvári utca végén lévő, hírhedt épület, a tihanyi környezetpusztítás egyik legékesebb példája. Mint azt a 444 korábban megírta, az itteni építkezés miatt lényegében a fél hegyet elhordták, szőlőt és gyümölcsöst is kipusztítva. Aki lesétál az utcán, elég könnyen észreveszi, hol fekszik a készülő épület: a hegyrész tart egy darabig, aztán egyszer csak megszűnik, és egy nagy betontömb lesz a helyén.

Az építtető később bírságot kapott a hegy elhordása miatt, a kormány előtt is szóba került az építkezés, de a kormánytagok csak azt ígérgették, valahogy vissza lesz állítva a hegy. Visszaállítás azóta sincs, az építkezés pedig láthatóan nem állt meg. Azt, hogy a hasonló kaliberű építkezések mennyit rontanak a környezet sorsán, bemutattuk például itt, a Kenderföldek esetében. De megmutatta az az eset is, amikor állami támogatásból épült volna acélösvény a balatoni természetvédelmi területre, vagy az, ahogyan a balatoni kempingeket építik be.

Mindezekre azonban már kevésbé megnyugtatók a Balatorium válaszai. A kutatók szerint ugyanis „ameddig igény van rá, addig lesz beruházás is”, így a tájhasználókkal kell tudatni azt, hogy „a választásuk mit okoz”. Zlinszky elmondta, hogy „elsősorban az alulról építkezésben hisznek”:

„Egyéni állampolgári döntések sokasága is tud hatni a tóra, és erre az élő rendszerre, ezeknek a döntéseknek a kollektív megvalósulása pedig nagyon erős dolgokat tud hozni önkormányzati, majd régiós szinten.”

Ennek a hatékonysága azonban kérdéses. Pont Tihany volt az ékes példája annak, hogy a Kenderföldek ügyében a nagy betonos beruházások miatt hiába mentek ki tüntetni és tárgyalni a civilek, az önkormányzattal még a kompromisszumkeresés is lassan ment. De ugyanígy beszédes az a tendencia, ami a Balatonnál és például Kisoroszinál is megmutatkozott: ezeken a helyeken még a nemzeti parkok félelmei és óvó véleményei sem voltak elegendők ahhoz, hogy a kormányhivatal másképp döntsön természetvédelmi kérdésekben (Kisoroszi esetében végül mégis leállították a beruházást).

Nád állott, most már az sem

A vízproblémákkal párhuzamosan előkerült a beszélgetésen a vízi és szárazföldi élővilágot veszélyeztető számos egyéb tényező is. A balatoni nehézségek másik főszereplőjének, a nádasok folyamatos irtásának és szárazföldi kitolódásának példáját egyszerű hasonlattal magyarázta el Zlinszky: a nádasra úgy kell tekintenünk, mint az erdőre, az egymás melletti nádascsoportokra pedig úgy, mint egymás melletti erdőterületekre. Az erdőhöz hasonlóan a nádasok is ökológiai hálózatot alkotnak, csak sokkal sérülékenyebbek.

„Ha valahol történik egy invázió vagy egy fajkipusztulás, akkor úgy tud helyreállni egy élőhely, hogy ha megvan az összeköttetés, lehetősége van az állatoknak és a növényeknek a magjaikon keresztül átvándorolni.”

– mondta annak kapcsán, hogy miért veszélyes a nádasok részleges kiirtása.

Vers József azt is hozzátette, hogy a nád a vízmélységre reagál. A nyílt vízben mostanra kevés a nád, a szárazulat felé terjeszkednek, ami szerinte egyrészről jó, mert továbbra is van nád a Balaton körül. Másrészről viszont rossz, mert „a nád a szárazulaton olyan területeket vesz el, ahol korábban láp vagy mocsárréteg volt – valami ott is már megritkult és eltűnt az emberi használat miatt”.

A változó vízszint szerinte a turizmusnak nem kedvez ugyan, a balatoni ökoszisztémának annál inkább segítene: ami a turizmusban katasztrofális, az sokszor az ökoszisztémának, a nádasoknak előretörést jelent. Zlinszky kifejtette azt is, hogy a turizmusnak azért is problémás a dolog, mert a Balaton-parti rész kiépítésére érthetetlen okokból egy adott vízszinthez igazítva került sor, nem úgy, hogy rugalmas lehessen. A kutatók viszont egyetértettek abban, hogy kényelmes strandolás ide vagy oda, a vízszintnek változnia kéne, mert a balatoni trend a szárazodás irányába mutat.

„A vízszintváltozás egyre inkább elkerülhetetlennek tűnik, meg kell próbálnunk alkalmazkodni ahhoz, hogy a Balaton vízszintje változik”

– mondta Honti Márk.

A változó vízszint ugyanis a nádon kívül fontos lenne például azoknak a halaknak is, amelyeknél az ívási időszakban a természetes fluktuáció a fix vízállás miatt megszűnik. Takács szerint ezeknek a halaknak ilyenkor vándorolniuk kell, ami hatalmas teher a halállománynak.

De nemcsak a vízi, hanem a szárazföldi ökoszisztéma is folyamatosan csökken – tette hozzá Vers. Szerinte probléma az is, hogy amikor egy fajból már csak kevés egyed található, és az ember úgy gondolja, hogy „belefér”, ha eltűnik, ez valójában nem tudható, mert lehet, hogy az ottani ökoszisztémának nagyon fontos eleme. Ezért az is fontos, hogy a tömeges turizmus számára olyan útvonalakat találjanak, ahol nem zavarják a környezetet.

„Réges-régen túl vagyunk azon, hogy a természetvédelem konzerválást jelentene. Aktívan be kell avatkozni, nemcsak abban a vonatkozásban, hogy az emberi tömeg jelenlétét, hanem a meglévő maradék értékes élőhelyeinket hozzuk minél jobb állapotba.”

Honti szerint a legnagyobb eredmény az lenne, ha mind az emberek, mind a döntéshozók nagy részét sikerülne arról meggyőzni, hogy a változó vízszint nem „ördögtől való dolog, ideje lenne hozzá alkalmazkodnunk, minél előbb, annál jobb”. A Balatorium a Balaton környékén és Budapesten szakmai beszélgetéssorozatokkal és egyéb kulturális-ökológiai témájú beszélgetésekkel erre is igyekszik felhívni a figyelmet. A művészeti installációk mellett készülnek tájbejárással is, a projekt állandó központja pedig Örvényes és Tihany lesz. Mint a PAD Alapítványtól Berecz Diána elmondta, a 14–18 éves korosztály érzékenyítése lesz az egyik fő szempontjuk. A cél pedig Zlinszky András szerint hosszú távon az, hogy „az emberek úgy gondoljanak a zöldfelületekre egy településen belül, mint az infrastruktúrára: hogy például van csatorna, van internet, és emellett vannak a fák, a természet”.