Galaxy S21-sorozat: a bámulatos kameraszörny, a könnyű kistesó és a harmadik

2013-ban ismertem meg az okostelefont, egy ismerősöm, aki az autógyárban dolgozott, név szerint Galván Elem... Tivadar mutatta be nekem. Akkor még nem sejtettem, hogy... Akkor még nem sejtettem. Mit sütsz, kis szűcs. Akkor még semmit nem sejtettem.

Akkor még annyit se tudtam az okostelefonokról, mint egyszeri boomer a kamerás mobilok AR-zónájáról. Amikor munkahelyi okok miatt muszáj volt okostelót venni, mint első randevúján a bevarrt zsebbel gavalléroskodó gimnazista, először az árakat néztem. Megörültem, hogy Lumia néven a Nokiának is van okostelója – mint a nép egyszerű fiának, természetesen nekem is Nokiám volt akkor –, ráadásul mennyivel olcsóbb, mint az iPhone-ok vagy azok a furcsa androidos cuccok. Egyáltalán, mi az, hogy android. Szóval lesz egy jó kis Nokiám, ahhoz töltőm is van, a menüjét is ismerem, szuper. És még szuperebb, hogy ezek a Lumiák Windowszal mentek, hát ha az asztali gépeim jó évtizede elketyegnek Windowszal, egy telefonnak már hogyne lenne az jó?

Miután megjött a telefon, kiderült néhány alapvetően fontos információ, hogy úgy mondjam, fun fact, például az, hogy a cég fizette, tehát kár volt annyira garasoskodnom. De ami fontosabb felismerés volt a jövőmre nézve: az okostelefonok nagyon mások, a menüjüktől a beállításokon át a töltőig, ami persze nem olyan volt, mint a Nokia kis vagy nagy lyukúja. (Még ha a nemokosok is fel voltak már akkor valamennyire okosítva, az utolsó Nokiámon, ha fapadosan is, de már lehetett netezni és emaileket olvasni.) Hogy például appokat kell letölteni, ha bármit akarok csinálni. És hogy miközben a pécés Windowst sikerült a mindennapi használatra optimalizálni, a Windows Phone annyira kispályás szereplő az okostelefonos oprendszerek között, hogy egy önkínzó hipszteren kívül senki nem használna ilyet túl lelkesen.

Azóta váltottam, az androidos tömegtársadalom tagja vagyok. És bár nem lettem kütyümániás telefonfüggő – tudom, erről drága anyukám mást gondol –, azért nagyjából felkészülten választok telefont. Felkészülten, de még mindig sóher módon. Viszont az LG Nexus 5 óta a sóherség keveredik a márkahűséggel (bár pont most jött a hír, hogy ők kevésbé hűségesek, és hamarosan elhagyhatják ezt a játszóteret).

Nos, a kábelszerelős pornófilmektől is méltatlanul hosszú előjáték után jöjjön az akció.

Megszerelem a kábelt

Néhány napig tesztelhettem két olyan telefont, amik mindennel szembe mennek, amit én a mobilokról gondolok. Egyfelől tehát nem LG-k, hanem Samsungok, másfelől pedig külön-külön is többe kerülnek, mint amennyit én valaha összesen telefonokra költöttem.

A Samsung Galaxy S21 termékcsaládról van szó, amiben három telefon kerül piacra január végén, a Galaxy S21, a Galaxy S21+ és Galaxy S21 Ultra.

Galaxy S21 néven egy kisebb méretű, 169 grammos alapkészülék (már amennyiben ebben a kategóriában ez értelmezhető fogalom), Galaxy S21 Ultra néven egy telefonba oltott 227 grammos bámulatos kameraszörny, és köztes megoldásként ott a 200 grammos Galaxy S21+. Ha már csúcskategória, csúcsok az árak is: a Samsung saját oldalán a sima S21-es 329 990 forinttól előrendelhető (128 GB), míg 349 990 forint a 256 GB-os. Az S21+ induló előrendelési ára 409 990 forint (256 gigával 424 990 forint), míg az Ultra a legolcsóbb változatban is 479 990 forint, de azt 512 gigabájtos változatban is lehet venni, és az már 549 990 forint.

A témában iszonyatosan járatlan újságíróként az árakon túl is eszméletlen adatmennyiséggel vérteztem fel magam. Nyolcmagok, 512 gigabájtok, ezerpixelek, kameramegabájtok, videófelbontások, kijelzőcolok, nyolckák, szuperzoomok. Exynos 2100, 2,9 GHz Cortex-X1, kapacitív érintőképernyő, AMOLED, 5000 mAh, extra hosszú üzemidő, 108 megapixel, meg 10 megapixelek és még 40. Néztem a számokat, szomorúan, mint Németh Szilárd a csülkös pacal sorát a kalóriatáblázatban.

Mert mire jó ez az egész? A legvérprofibb kütyüszakértőkön kívül ki nézi meg a Processzor sebesség sorban, hogy a 3x2,8 GHz mellett Cortex-A78 van, vagy A79? Oké, azt jó tudni, hogy extra hosszú üzemidő, meg hogy milyen nagy a képernyő. Egyébként úgyse lehet annyira felkészülni, hogy ne érje meglepetés az embert. Hogy például az ujjlenyomat-olvasó nem hátul van, hanem a képernyőn, vagy hogy miután a kubricki monolitot nézegető majmok módján körbe-körbe forgattam a telót, kiderült, hogy hiába keresek rajta fülhallgató-csatlakozót. De tényleg fontosak ezek a részletek? Ugyan!

Nézzük ezt az egészet holisztikusabban!

Kezdjük azzal, hogy mire is kell egy telefon? Abban a korban szocializálódtam, amikor még csak vonalas volt, illetve még az sem. Megismertem például egy táborban Szilvit, aki egy kiskunsági kisvárosban lakott. A tábor utolsó napján megadta az otthoni (tehát a lakásához legközelebb lévő utcai fülke) számát, megbeszéltük, mikor hívom, és ha akkor hívtam, tudtunk beszélni. Egyszer úgy tűnt, hogy el is jön Gyulára, de másnap hiába vártam a megbeszélt vonatnál, meg az azutáninál és az azutáninál is, nem jött. És azt sem tudtam, az utcai számot mikor hívjam – mondjuk valószínűleg hiába is hívtam volna már.

Szóval a telefon eredetileg arra kellett, hogy embereket összekössön, például fel tudjuk hívni azt, akire várunk, és ne nézzenek minket szárnypróbálgató hajléktalannak egy vasútállomáson.

Aztán arra, hogy üzenni tudjunk, hogy sms-ben, vagy Messengeren, Viberen, Signalon, Whatsappon, emailben, satöbbin, az mindegy is. Ha ma is csak ennyi lenne a feladat, bőven ellennénk az egysoros kijelzős Ericssonokkal vagy Motorolákkal. Oké, persze a Google Meet vagy Duo, a Skype vagy bármelyik videócsetre is képes alkalmazás már minőségi előrelépés a kapcsolattartásban, de olyan lényegi áttörést nem jelent, mint a mobil jelentett a vonalashoz képest.

Viszont ma már a telefon egyfelől munkaeszköz is, másfelől arra is szolgál, hogy akkor se érezzük magunkat egyedül, ha egyedül vagyunk. Hogy a legértelmetlenebb, legunalmasabb, legközhelyesebb élethelyzetben is készíthessünk ötven teljesen értelmetlen fotót, amit aztán a fotókészítések pillanatainál is unalmasabb és üresebb óráinkban – értekezleten, egyetemi előadás közben vagy hosszan elhúzódó családi programokon – nézegethetünk. Esetleg, ha már kifogytunk a saját fotókból, akkor netezhessünk vagy játszhassunk, zenét hallgathassunk – szóval csupa olyan dolgot csináljunk velük, amikre amúgy vannak sokkal alkalmasabb, eleve arra kitalált eszközök. És mivel a természetesnél is magától értetődőbb elvárás, hogy a telefon mindig rendelkezésünkre álljunk, fontos az is, hogy lassan merüljön le, és gyorsan töltődjön fel (vagyis kábé az ellenkezőjét tudja annak, amit az okostelók kezdeti generációi tudtak).

Nos, ha már úgy alakult, hogy a reggeli kávé megfőzésén és behozásán kívül lényegében minden fontosat a telefonokra bíztunk,

a Galaxy S21-sorozat (a háromból kettőt használtam, a szimpla S21-et és az S21 Ultrát, a harmadik igazából ugyanazt tudja, mint az alapkészülék, csak kicsit nagyobb és erősebb) tökéletesen alkalmas arra, hogy kolonizálja az életünket. Én, aki amúgy a szabadidőmet általában könyvekkel töltöm, egyszer csak azon kaptam magamat, hogy idióta emojikat csinálok a saját fejemből,

aztán a leggagyibb snapchates filtereknél is gagyibb kép- és videófilterekkel aggatom tele ugyancsak saját fejemet. Meg úgynevezett okosfelvételeket készítek a családomról – ezek alapból tíz másodperces videók, amikből aztán a mesterséges intelligencia vág ki különböző méretű és arányú képeket, amiket a legjobbnak lát.

Szóval ha egyszer a Skynet életre kell, tuti nem egy haditechnikai szoftverből fog elindulni a digitális apokalipszis, hanem egy okostelefon kamerájából.

Mindaz, amit a Samsung fotó- és videófronton művel, elbűvölő és lenyűgöző és felfoghatatlan, legalábbis nekem. Nemcsak az, hogy a szkenner hibátlanul olvasott be többféle szöveget is (sajnos csak utólag jutott eszembe, hogy kézírásosat nem próbáltam). Vagy az, hogy lassított felvétel, gyors felvétel, panorámafotó, ételfotó, bármifotó külön sablonok szerint. Hogy mozgóképbe illesztett grafikus megoldások, hogy a zoomolás után is éles a kép, és a zoomolt képbe zoomolva is élesek a részletek, az Ultrában 100-szoros zoom is van.

Eljött az a pillanat, amikor az ágyból, az ablakra zoomolva néztük meg, hogy havazik-e. Havazott.

Sötétben sokkal szebb képeket csinál, mint amiket eddig bármilyen készüléktől megszoktam, és amik leginkább egy kezdő művészetterápiás csoport első „Hold a ködben, homályos szemüvegen át” alkotásait idézték. Németh Peti kollégám nemrég halálba nyúzta négy gyártó kamerában legerősebb telóit, a Samsung akkor a Galaxy Note20 Ultrával vett részt a versenyen – kíváncsi vagyok, bár sajnos már sosem fogom megtudni, hogy az S21 Ultra hogyan teljesített volna ebben a versenyben.

Hasonlóan megdöbbentett, hogy milyen hosszú ideig bírják ezek a telefonok töltés nélkül, majd legalább egy működőképes szintre milyen gyorsan feltöltenek (állítólag 0-ról fél óra alatt fel lehet tölteni 50%-ra, de nem néztem órával a kezemben). Lenne vezeték nélküli töltés és töltésmegosztás is (a nem túl magyarosan hangzó „gyors vezeték nélküli töltés 2.0”), szegény Szalacsi Árpád csak nézné, hogy a levegőből vesszük ki az áramot – de én végül csak kábelről töltöttem.

Amennyire fontossá vált a vizualitás (és így a telefonok versenyében a kamerák tudása mind hardverben, mind szoftverben), annyira fontossá vált persze az is, hogy az időnk nem kizárólag hülyeségekkel eltöltött töredék részében hasznos eszköz is legyen az okostelefon. És itt jön a duplacsavar, ahogy a Darkban mondanák: der Anfang ist das Ende und das Ende is der Anfang.

A Samsung ugyanis, bár androidos telefon, láthatóan nem kötelezte el magát túlságosan a Google mellett (szemben a korábban említett LG-vel). A telefonon csak a Google bizonyos appjai vannak fent alapból, még a Google Fotókat, a Google Playt is külön le kellett tölteni. A Samsung saját alkalmazáscsaládot épített fel, a Play Áruház alternatívájaként ott a Galaxy Store, a Google-fiók mellett (helyett) Samsung Pass-szal a saját fiókjába léphetünk, az általam amúgy imádott Google Keep alternatívájaként ott a Samsung Notes, és nem folytatom. Szóval akik a számítógépen a Google-világra alapozzák a mindennapjaikat (mint például én), azoknak nem lesz olyan bársonyos az átmenet – persze akadályok sincsenek, csak több a macera.

De az igazi nagy csavar az, hogy a Samsung telefonok ma már olyan otthonosan mozognak a windowsos asztali gépeken (legalábbis a Windows 10 operációs rendszeren), mint orosz hekkerek az amerikai kritikus infrastruktúrákban. Sőt, a telefonra, szemben bizonyos Google-appokkal, alapból fel van telepítve a Onedrive alkalmazás – amit én honnan ismertem, na honnan? Igen, az első, Windows Phone Lumiáról. Így aztán, némi memóriagyakorlás és jelszótippelgetés után hirtelen előttem állt az eltemetettnek hitt múlt több mint 5000 darab, hat-nyolcéves fotó formájában (igen, többségük közhelyes, unalmas időben, jobb híján kattintott kép).

Der Anfang ist das Ende und das Ende is der Anfang. Ahogy meg van írva: Ember, emlékezz rá, Windowsból lettél és Windowszá leszel

– ha hosszú is volt az út a fapados Lumiáktól a szupermenő Samsungokig. Ammen.