Megrendeztük a szupertévék világbajnoki négyes döntőjét

2021. július 10. – 21:55

Megrendeztük a szupertévék világbajnoki négyes döntőjét
Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Lassan véget ér a futball-Európa-bajnokság, és máris nyakunkon az olimpia, két olyan világesemény, ami alatt sok millióan ülnek, szurkolnak, káromkodnak végig órákat a képernyők előtt. Kihasználtuk az alkalmat, és megnéztük, hol tart ma a tévék versenyfutása: négy nagy gyártó modelljeit nyüstöltük hetekig.

  • A mezőnyben indult a Philips 164 centis képátlóval támadó 4K-s OLED pluszos tévéje;
  • egy hasonló mérettel bíró Samsung NEO QLED 8K-s tévé;
  • az LG-től egy OLED-es, 139 centis 55 B1-es modellt dobtunk be az arénába;
  • a Sony indulója pedig egy 138 centis A90J tévé volt, mindkettő a 4K-s kategóriában.

Ha már most rángani kezdene az arca QLED, OLED, OLED+ hívószavaktól, ígérem, gyorsan letudjuk.

A Telex működését olvasóink támogatásaiból finanszírozzuk. Legyél te is a rendszeres támogatónk!

A tévék fejlődésében CRT (képcsöves) technológiáról az LCD-s, avagy folyadékkristályosra („lapos”) átállás utáni nagy lépcsőfok volt az OLED. Ezt az LG találta ki és terjesztette el, a lényege kb. annyi, hogy minden egyes képpont fénykibocsátása külön-külön szabályozható, emiatt nem kell neki háttérvilágítás, így a kép szebb, a kontraszt óriási, a fogyasztás alacsonyabb, az egész cucc könnyebb. Erre volt a Samsung válasza a QLED, ami marad a háttérvilágításos ledes alapnál, de ott van benne a Q, vagyis a kvantumpontok. Ez olyan nanorészecskéket jelent, amik nagyon fókuszált hullámhosszú, azaz tiszta fény kibocsátására képesek; az ebből összeálló kép szuper részletgazdag és élethű, óriási a színmélysége és a kontrasztja. Laikus nyelvre lefordítva: mind a kettő gyönyörű képet ígér, és most alaposan megnéztük a saját szemünkkel, mennyire tartják ezt be. Az előző mondatban a „laikus” jelző volt a legfontosabb: nem méregettük egyesével a pixelek fényerejét, az átlag tévéfelhasználó szemével közelítettünk a tévékhez.

A méreteket korábban pedig csak azért emeltem ki, mert tapasztalatlan óriástévé-összeszerelőként váratlanul ért minket, hogy a nem túl tágas szerkesztőségi irodát félig át kellett rendezni, hogy egyáltalán ki tudjuk csomagolni a tévéket, szóval ha jót akar magának, ne egy 10 négyzetméteres szobában ugorjon neki egy frissen vásárolt tévészörny megszelídítésének.

A fekete monolit és a fényáradat

Először is: hogy néznek ki ezek a tévék? Hát, drágán. Esztétikum szempontjából talán a Sony Bravia A90j modellje nyeri ezt a versenyt: egy bámulatos fekete monolit, szívesen térdre is rogynék előtte, ha úgy van, de egyébként ránézésre ez tényleg egy jövőtévé, papírvékony képernyővel, ráadásul a tesztelt tévék közül ezt volt a legkönnyebb összepattintani és talpra állítani, percek alatt pikk-pakk megvoltunk vele. Már ha valaki nem a falra akarja szerelni, mert a tévétesztünk egyik nagy tanulsága az volt, hogy ezeket az eszközöket már inkább falra tervezik. Szerencsére azért gondoltak azokra a konzervatív felhasználókra is, akik még tévéállványokra, komódokra, bútorokra helyeznék a drága tévéjüket, mi is ezt csináltuk.

A Philips óriástévéje egy állványhoz épített Bower & Wilkins-hangszórón nyugszik, és itt a megjelenéshez szorosan kapcsolódik, hogy ha bekapcsoljuk, működésbe lép az Ambilight nevű háttérvilágítás, ami négy irányba szórja szét a dinamikusan változó fényeket. A dinamikust itt úgy kell érteni, hogy a tévén látottakhoz igazítja a háttérvilágítást, tehát amikor a foci-Eb alatt néztünk rajta meccseket, akkor megnyugtató zöld fényekkel pulzálta tele a háta mögött a falat, amikor pedig az első nagyobb hőhullám alatt jégbe fagyott 4K-s izlandi tájakon legeltettük a szemünket, akkor világos színeket vetített szerteszét. A világítással kedvünkre játszhatunk, állíthatjuk, egy sötétebb szobában egész látványos eredményeket lehet kihozni belőle. Az amúgy meglepett, hogy a csúcsmodellek közül csak ez az egy tévé használt ilyen szintű háttérvilágítást, de mint később kiderült, ennek is oka van.

A Philips 164 centis képátlóval támadó 4K-s OLED pluszos tévéje – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Elegáns, letisztult megjelenésben és karcsúságban az LG tévéje sem marad le, szupervékony, a tévé kávája szinte nem is létezik, a Samsungnál pedig rögtön felfigyeltem a tévé két szélén és tetején végigfutó hangszórósorra, ami elég menő megoldás.

A nagy Trónok harca-teszt és a liftzenés relaxvideók

Nézzük, mit tudnak a tévék, ha bekapcsoljuk őket. Rögtön menjünk is vissza az időben 2019 áprilisába, amikor a Trónok harca utolsó évada futott, és a hírhedt éjszakai csatás rész után emberek tízezrei őrjöngtek az interneten, mert az epizódból alig láttak valamit, sokszor csak találgatni tudtak, hogy kit beleznek ki épp a képernyőn. Akkor a sorozat készítői részben azzal védekeztek, hogy modern tévékre volt tervezve a látvány, és amúgy is meg kellene tanulni rendesen beállítani az okoseszközöket.

Ha már itt volt a négy tévé, rájuk eresztettük a hírhedt Trónok harca részt, és hát valóban, egy egészen más mozit néztünk, mint anno. Ami korábban egy nehezen kivehető, szürkés-feketés halálhörgős massza volt, abból a Samsung 8K-s modelljén egy szépen kivehető, részletgazdag, teljesen követhető csatajelenet lett. A többi versenytárs ezen a fronton egy picivel gyengébben teljesített, mert sötét és sötét között is van különbség ezeken a tévéken, de a másik három modell is fényéveket vert arra az élményre, amit egy pár generációval korábbi eszközön kapunk. Plusz választ kaptunk a nagy kérdésre, hogy a nem szakértő szem lát-e bármi különbséget 4K és 8K tartalom között: igen, lát, még ha ehhez alaposan oda is kell figyelnie, és a gyakorlatban amúgy a nullához közelít az elérhető és értelmezhető 8K-s tartalom mennyisége.

Az LG OLED-es, 139 centis 55 B1-es modellje – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Persze a foci-Eb miatt bőségesen néztünk rajtuk meccseket is, leginkább jobb minőségű streameken, és általánosságban volt egy olyan kellemes tapasztalat, hogy a tévék nagyon szépen skálázzák fel a nem 4K-s és 8K-s tartalmakat. Teljes meccsekre a legtöbbször a Philips tévéjét használtuk, és nehéz volt belekötni az élménybe – de egy idő után egyre többször kaptam magam azon, hogy ha valamilyen jelenetet, összefoglalót akarok visszanézni, akkor az LG modelljéhez térek vissza, valahogy ezen esett jól rövid távon sportot nézni.

Egyébként ez az a modell, ami azzal is hirdeti magát, hogy képes a tökéletes fekete szín megjelenítésére, ami egy háttérvilágítással operáló tévénél már neccesebb a holdudvarhatás miatt. Ebből mezei felhasználóként annyit érzékeltem, hogy videójátékok közben egyes helyszínek tényleg máshogy voltak sötétek, mint a rivális modelleken.

Ha már játékok: a sötétség és a színgazdagság miatt leginkább két címet nyüstöltünk a tévéken, a nehezen bekategorizálható Returnalt és a Ratchet & Clanket, utóbbit leginkább az élénk, vibráló látványvilág miatt. A Playstation 5-ös Returnal hazai pályán bámulatosan teljesített, a Sony modelljéről szinte lemászott a horrorba hajló sci-fi-hangulat, tényleg így kell kinéznie egy újgenerációs videójátéknak egy modern tévén. A Ratchet & Clank viszont már az LG modelljén pompázott a legszebben, az élénk színekre, a színmélységre nem lehetett panasz – annyit vettem észre, hogy alapbeállítások mellett úgy egy-másfél órányi játék után kicsit már túlságosan élénkek és intenzívek voltak a fények és színek, és kezdték kiütni a szememet. De az amúgy magát gémer tévéként pozicionáló LG-nél a végtelenségig lehet bogarászni a beállításokban, ha valakit ez nagyon zavarna.

138 centis Sony A90J tévé – Fotó: Ajpek Orsi

A Samsung és a Philips modellekkel pedig megint az történt, mint a pár hónapja tesztelt Hisense lézertévénél: a liftzenés aláfestéssel futó, egzotikus tájakat bemutató drónvideós felvételeket pörgettük rajtuk a végtelenségig, és hümmögtünk magunk elé, hogy, hát ja, ez a 4K meg 8K piszok látványos dolgokra képes. Vicces volt azt is látni, ahogy a kollégák rendre megállnak és közelebb sétának a Samsung gigatévéjéhez, mintha megpróbálnák kitapogatni a pixeleket, rácsodálkozva a tűéles képre.

Arra, mondjuk, nem számítottam, hogy a teszttévék egyik közös pontja Gyurcsány Ferenc lesz. Az történt ugyanis, hogy az összes tévénél először 4K-s és 8K-s tartalmakat akartunk látni, erre a legkézenfekvőbb megoldás pedig nyilván a Youtube. Csak arról feledkeztünk meg, hogy a Fidesz éppen most futtatja Európa legdrágább politikai Youtube-kampányát, a Gyurcsány-show-t, úgyhogy a négy tesztelt tévéből háromnál konkrétan Gyurcsány Ferenc és Karácsony Gergely volt az első videós tartalom, ami megjelent a bekapcsolás után. A Samsung tévéjét ez kisebb sokként érhette, mert le is fagyott az első ilyen Youtube-hirdetés után, a későbbiekben viszont már nem futottunk bele ilyen anomáliába. Mármint nem Gyurcsányba, hanem a lefagyásba.

Samsung NEO QLED 8K-s tévé – Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Ha valami óriási nagy tanulságot kellene levonni a tévék által kínált látványról, akkor inkább csak annyit mondanék, hogy nagyjából értelmetlen a modellek képminőségével kötözködni, aki ilyen tévékben utazik, az a pénzének megfelelő minőséget fogja kapni az összes tévén, látványosakat tud majd mozizni, a hangzás is kifogástalan lesz, de a felskálázott tartalmak is rendben lesznek. Ezen a szinten a laikus szem számára nincs üvöltő különbség akkor se a képben, amikor árban azért van.

A távirányító-forradalom napelemekkel

2021-ben talán már senki nem lepődik meg azon, hogy egy távirányítón külön gombot kap a Netflix, a Youtube, az Amazon Prime Video vagy valamelyik random streamingoldal, viszont a különböző kényelmi funkciók beépítése itt nem állt meg, mert az évek során például hangvezérlést, egerekhez hasonló scrollozási lehetőséget kaptak ezek az eszközök. Ebből a szempontból pont jó merítés volt a tesztmezőny, mert a konzervatív megoldásoktól a letisztult, modern, kevésgombos távirányítókon át összefogdoshattunk mindent.

A Philips csúcstévéje inkább a konzervatív vonalat követi méretében és funkcióiban, ez a legkevésbé sem mondható el a Samsung csúcsmodelljéről, amit egy letisztult, kevésgombos és elsősorban touchdpadre emlékeztető megoldással irányíthatunk. Ízlés kérdése, de nekem az utóbbival többször meggyűlt a bajom, időnként kifejezetten idegesített, amikor például webezésre használtam, de valószínűleg hosszabb távon hozzá lehet szokni. Ellenben az iszonyú menő, hogy napelemes a távirányító, vagyis nem kell folyton elemeket venni, és szennyezni velük a környezetet, a távirányító szépen tölti magát. Ehhez csak azt a rutint kell beépíteni a távirányító-kezelésünkbe, hogy gombokkal lefelé rakjuk le az eszközt, hogy töltődni tudjon a hátulján található panel. Az elemek hiánya az eszköz súlyán is érződik, messze a legkönnyebb volt az összes közül.

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Az LG távirányítójában hangvezérlés is van, bár kérdés, hogy ha már a távirányítóhoz nyúlok hogy beleszóljak, akkor annyi erővel a gombokat is nyomkodhatom beszéd helyett, miközben amúgy is szól a tévé, szóval erre a funkcióra valahogy nem sikerült ráérezni a tesztelés közben. A Sonynál mindenből akartak egy kicsit: a megszokott irányítás mellett van hangvezérlés, és az ismert streamingoldalas gyorsgombok sem hiányoznak.

Ha már szóba kerültek a gombonyomással elérhető streaming- és videómegosztós oldalak, azt még érdemes hozzátenni, hogy az LG és a Sony tévé esetében éreztem azt a menükben turkálva, hogy egy kicsit átestek a ló másik oldalára, és belefulladok a Netflix, Apple TV, Prime, Rakouten, Youtube és egyéb ajánlásokba, miközben a Philipsnél és a Samsungnál egy fokkal visszafogottabbnak éreztem a dolgot.

És ha beépített funkciók és szolgáltatások: szinte mindegyik tévé kínált atmoszferikus, relaxációs témákat is, úgyhogy lazulhatunk tengerparti hangulatra, hóesésre, zenére, de ezek közül az volt leginkább a jópofa, amit az LG modellje tartogat: gyakorlatilag egy szépen bekeretezett festménnyé alakítja a képernyőt, és mivel iszonyú vékony a tévé kávája, egészen látványos a végeredmény is.

Festménnyé alakuló képernyő – Fotó: Lovas Gergő, Ajpek Orsi / Telex

De mi az ára?

És akkor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy érdemes-e ezekbe beruházni, mert gondolom, azt már kitalálták, hogy ezek a tévék nem olcsók: a 400 ezertől kezdve kicsivel millió fölötti kategóriáig terjed az áruk.

Biztos van olyan, aki megőrül azért, hogy 8K-ban nézzen, mondjuk, ibizai tájakat a Youtube-on, vagy tűélesnél is jobb képminőséget kapjon mozizásnál, és amúgy is szeret költeni a legmodernebb technológiákra. De ha eljutunk a gyakorlati, hétköznapi használatig, akkor azért már kérdéses, hogy jelenleg ki tudjuk-e használni a tévé képességeit. Igaz, azt gyorsan hozzá is teszem, hogy valószínűleg nem is feltétlen a mezei felhasználó a célközönségük ezeknek az eszközöknek.

Erősorrendet, győztest ezért nem is nagyon hirdetnénk, ennek amúgy is megadta a kegyelemdöfést az egyik teches kollégám, aki miután megnézte az összes tévét, azzal a mondattal hagyott magamra a csúcstévék között, hogy „nem értem, milyen különbséget kellene látnom azon kívül, hogy az egyik nagyobb, mint a másik, az emberek úgyis ez alapján vesznek tévét”.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!