Ekkora tévé nincs is

2021. február 19. – 15:07

frissítve

Ekkora tévé nincs is
Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Valljuk be: egy tévé, mint hardver, technikailag hulla unalmas dolog. Mióta fekete-fehérből színes lett, és az ormótlan CRT-képcsöveket leváltották a lapos kijelzők, semmi olyasmi nem történt ebben a világban, ami egy picit is megemelné egy átlagjúzer pulzusát. Már ha eltekintünk a hamvába holt próbálkozásoktól a hajlított kijelzőkkel meg a 3D-s megjelenítéssel. Marad a felbontás és a fizikai képernyőméret növelése meg a technikai hókuszpókusz azzal, hogy az OLED jobb-e, vagy a QLED, a WLED, a CLED, esetleg a microLED, a miniLED, a nanocell vagy a neoQLED. Márpedig ez annyira végtelenül unalmas, hogy valószínűleg ön sem vette észre, hogy az előző felsorolásban az egyik technológia valójában nem is létezik, csak én találtam ki.

És akkor itt a lézertévé, ami tényleg tök újszerű, mert alapvetően nem úgy működik, mint az eddig felsoroltak, sőt, valójában nem is tévé, hanem projektor. Tehát nem képernyő világít a szemünkbe, hanem a képernyőre vetíti a képet, mint a moziban.

Kis kitérő: a „lézer” szót sajnos a Star Wars több generáció számára elrontotta, és mindenki azonnal arra asszociál róla, hogy élénk neonszínű csíkok, amik PJÚ PJÚ hangok kíséretében, pont olyan sebességgel haladnak a levegőben, hogy egy arra járó Jedi lovag le tudja kardozni őket, viszont ha célba találnak, ott nagy szikrázással felrobban valami, vagy legalább hanyatt esik egy rohamosztagos. Valójában a lézer annyit jelent, hogy koncentrált (azaz egy irányba haladó, nem összevissza szóródó) és egységes hullámhosszú fénysugár. Éppen ezért tökéletes arra, hogy projektort építsünk köré, hiszen az imént említett alaptulajdonságai a gyakorlatban azt jelentik, hogy tökéletes színeket tud megjeleníteni, és aránylag kis energiabefektetéssel jó fényerőt képes produkálni.

Lézeres projektorokkal valamikor a 2010-es évek elején kezdtek el kísérletezni, azóta már van például lézeres IMAX-mozi, és öt-hat éve már otthoni felhasználásra is vannak lézertévék. Ebben a kínaiak haladnak elöl, gyártóként és piacként is: a 80 hüvelyk feletti kategóriában már 40 százalék körüli a technológia részesedése. Ebben persze benne van az is, hogy ez két méter feletti képátlót jelent, és erre azért még Kínában sincs olyan kínálat, sem kereslet, mint mondjuk rizsre.

Nálunk a Hisense 100L5F készüléke járt most teszten, ami 4K-s, 100 hüvelykes, frissen került a magyar piacra, és jelenleg a legnagyobb tévé (most már maradjunk ennél a kifejezésnél, de egyébként van benne tévétuner is, szóval tud sima tévéadást fogadni) a hazai kereskedelmi forgalomban. És a legdrágábbak egyike is, 1,7 milliós árcédulával.

Kell egy hét együttlét

Egy 254 centis képátlójú tévé tényleg irdatlanul hatalmas, és nem is nagyon lehet felkészülni rá, hiába számolgat előre az ember, hogy aha, otthon egy 50 collosom van, akkor ez olyan lesz, mintha abból kétszer kettőt tennénk egymás mellé. Fizikailag akkora lesz, de érzésre még annál is sokkal nagyobb. Egy átlagos lakásban nem is lesz egyszerű helyet találni neki; ezt onnan tudjuk, hogy a Telex szerkesztősége jelenleg egy nagyjából átlagos méretű lakásban üzemel. (Pro tipp: a legnagyobb szoba rövidebbik falánál lesz a nyerő pozíció.) Mondjuk az is igaz, hogy aki 1,7 millióért vesz tévét, az jó eséllyel nem egy átlagos lakásban keresi majd a helyét. A gyártó szerint az optimális nézési távolsága 3-4 méter, ennél azért lehet kicsit közelebb is ülni hozzá, de a tapasztalat az, hogy két méternél már kezd olyan lenni az élmény, mint amikor csak az első sorban kapunk helyet a moziban.

Fizikailag a cucc két részből áll: van az állványon álló vagy falra szerelhető képernyő (vagy mozivászon, ahogy tetszik) és a vetítő egység, amit közvetlenül elé kell letenni, pontosan 287 milliméterre. A pozicionálás fontos, mert ha csak egy kicsit is elmozdul a projektor, egyből elmászik a kép, és elég macerás visszaállítgatni. Egy meg nem nevezett kolléga nálunk egyszer véletlenül nekiment az állványnak, azt mondta, utána a normális keretek közé visszaterelni a képet olyan volt, mint amikor a Family Guyban Peter Griffin próbálja a döglött békát kidobni az ablakon. Bónusz kellemetlenség, hogy ha valaki nagyjából egy méterre megközelíti a vetítőt, az elővigyázatosságból (nehogy akár csak esélye is legyen bárkinek belenézni a lézerbe) leveszi a fényerőt, majd öt másodperc múlva ki is kapcsolja.

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Egy hétig volt nálunk a gigatévé, ezalatt nagyjából mindent kipróbáltunk rajta, amire mostanában egy tévét használni szokás, talán egyedül a klasszikus tévénézést kivéve (pedig ilyen méretben mekkorát ütött volna az M1 Híradó!), de hát ki néz ma már tévét a tévén. A négy próba a meccsnézés, a gyerekes mesedélután, a videójátékozás és végül a mozizás volt, íme a tesztelő csapat tapasztalatai:

Első próba: meccsnézés

Premier League-meccset néztünk, technikailag oly módon, hogy a Vodafone webes Horizon Tv szolgáltatásán streameltük az adást notebookon, amit HDMI-kábellel rákötöttünk a tévére. (Hiába van böngésző a tévén, a Horizon Tv videóformátumát nem volt hajlandó felismerni és lejátszani.) Igazából nem néztem utána, hogy ez 4K-s stream-e, de a látvány alapján nem valószínű. Az érdekes az, hogy ettől függetlenül nagyon klassz volt lézerrel nézni, erősek, szépek voltak a színek; hogy mennyire valósághűek, bármit is jelentsen ez, azt hagyjuk. Az adás kicsit, de észrevehetően szaggatott, és fura volt, de nem zavaró, a plafonon és a szoba falain délibábszerűen játszadozó színes kavalkád (vélhetőleg a vetítő túllógása). Mindezzel együtt a nagyképernyős meccsnézési élményeim – kivetítő, óriásplazma, LED-fal stb. – 99 százalékát röhögve felülmúlta, és tátva maradt a szám. (Nádori Péter)

Bónusz menet: Super Bowl. Egy 2,5 méteres kijelzőnek elég egyértelmű előnyei vannak, megfelelő minőségű stream mellett teljesen más élmény egy sportközvetítés, mintha sima tévén nézné az ember. Az NFL-ben nem áll fenn az a veszély sem, mint az NHL-ben, hogy elveszik a korong, és hát 22 embert nyilván sokkal könnyebb egy szoba falán követni, mint egy tévén. A projektor tökéletes minőségben hozta a HD-t, a játékosok mozgása nem volt elmosódott, kristálytisztán adta vissza óriásiban a laptopról kapott jelet, tehát semmit nem rontott az élvezeti értéken, sőt. (Koroknai Gergely).

Második próba: mesedélután

A gyerekekkel a Mindenkiből lehet hős című nagyszerű alkotást tekintettük meg a Netflixről, ehhez a tévé saját applikációját használtuk. Egyértelmű volt a két tíz- és egy hétéves véleménye: a csak úgy nagyjából besötétített irodában is moziélményt nyújtott az eszköz. És tényleg, itt nem volt szaggatódzás sem, az élénk, direkt színekkel operáló filmet öröm volt nézni, látványosan világított minden. Ha van kritika, az az, hogy a beépített hangrendszer azért nem ugyanez a szint audióban, mint a mozi. (Nádori Péter)

Fotó: Munk Veronika / Telex

Harmadik próba: videójátékozás

Három játékot próbáltunk ki Playstation 5-ön, mindegyik más okokból volt jó:

  • A Mortal Kombat azért, mert az eleve nevetségesen véres harcok egy ekkora képernyőn pikk-pakk önmaguk paródiáivá váltak, és rengeteget lehetett nevetni a négy négyzetméteres belezésen.
  • A négyjátékos Borderlands 2 azért, mert nem igazán láttunk még olyan négyosztatú képernyőt, ahol a játékosok látták is, hogy pontosan mire lőnek, és mi van a kijelzőjükön. Itt viszont négy teljes értékű képernyőt kaptunk egyben.
  • A szintén négyjátékos Pro Evolution Soccer pedig azért, mert visszaadta azt a hangulatot, amikor egy kocsmában egy hatalmas kivetítő előtt üvöltözik az ember. Minél nagyobb a kivetítő, annál nagyobb a gól és a gólöröm is.

A 4K-s felbontás egy ekkora képernyőre játék közben egyáltalán nem tűnt kevésnek: hiába tölti ki a látómezőnket, a hatalmas területen annyi minden történik játék közben, hogy nem akad le az ember azon, hogy arányaiban nincs is olyan nagy felbontása a tévének. Sőt, néha kifejezett munkát kívánt, hogy belássuk: például a képernyőn keresztbe repülő labda vagy a szélről befutó játékos követése nemcsak szem-, hanem fejmozgást is kívánt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz ekkora tévén játszani, és azt se, hogy miután hazaértem, az egyébként átlagon felüli méretű tévémet pár napig szánalmasan kicsinek fogom érezni. (Lengyel-Szabó Péter)

Fotó: Lengyel-Szabó Péter / Telex

Negyedik próba: mozizás

Első fogásként a Pacific Rimet néztem meg, este, sötétben, tehát elvileg optimális körülmények között. Leszámítva, hogy csak a sima HD-verzió van fenn belőle a Netflixen, ami teljesen érthetetlen, elvégre egy csomó más tartalom meg elérhető 4K-ban, miközben semmit nem ad hozzá az élményhez nagyobb felbontás. Jobb lesz a Káromkodás történelme attól, hogy 4K-ban nézhetjük közben Nicholas Cage szakállát? Dehogy lesz jobb. A Pacific Rimről viszont köztudott, hogy az ostobaság és a menőség szorzatában soha nem látott szintre tette a lécet anno 2013-ban, és az a helyzet, hogy a varázslat még mindig működik. Az egymást gyepáló óriásrobotok és óriásszörnyek HD-ról felskálázott 4K-ban is simán hozzák a mozis élményt, pláne hogy az ember már alig emlékszik arra, milyen volt a járvány előtt moziba járni.

Második menetben a Blade Runner 2049-et választottam, már valódi 4K-ban. Érdekes, hogy ugyan állati jól nézett ki, valójában meg nem mondtam volna, hogy ez felbontásban egy ligával feljebb játszik a Pacific Rimnél. Vagyis – bármennyire is fura egy ekkora tévénél ezt a tanulságot levonni – nem a méret a lényeg. Ha egy film látványvilágát Guillermo del Toro álmodja meg, és azt az ILM Oscar-díjas trükkmesterei teszik oda a vászonra, az bármilyen felbontásban úgy fog ütni, mint a Gipsy Danger.

Pár percet bambulni

Egyébként elég meglepő, de nagyjából három-négy nap alatt egészen hozzá tud szokni az ember ahhoz, hogy egy ilyen monstrum áll a szoba sarkában (más kérdés, hogy mindenkinek el kellett magyaráznunk, aki ezalatt a szerkesztőségben járt, hogy teszten van itt a gigatévé, nem ám ilyesmikre költjük az olvasóink támogatását).

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Szintén beletelt pár napba, mire leesett, hogy a projektorok általános rákfenéje, a gyenge fényerő (és hogy emiatt igazából csak elsötétített szobában ad rendes élményt) alig-alig érezhető. A legtöbbet fényes nappal használtuk a tévét, úgy-ahogy behúzott függönyök mellett, és sosem volt különösebben zavaró a fény. Annál zavaróbb, hogy ha túl közel megyünk hozzá, elővigyázatosságból leveszi a fényerőt, szóval ha valaki ilyesmiben gondolkodik, találjon olyan helyet neki a lakásban, ahol egyébként nem mászkál senki (és csavarozza le a vetítő egységet, ne kelljen milliméterenként tologatni, ha véletlenül elmozdul).

Elméletileg komoly hátrány a projektornál az 50 Hz-es képfrissítés, ami a jobb tévéknél azért 100 Hz szokott lenni mostanság – de a gyakorlatban nem igazán láttuk, hogy ez probléma lenne. Szintén elméleti maradt az a félelmünk, hogy ekkora mérethez már inkább 8K-felbontás illene – sőt, már 150 centis képátlótól vannak 8K-s tévék –, de igazából elég távolról nézzük ahhoz, hogy ne támadjon igényünk nagyobbra 4K-nál. (Ugyanaz az elv, aminek mentén a digitális IMAX-moziban se reklamálunk nagyobb felbontásért, pedig ott csak 2K-s projektorok dolgoznak.) Meg hát, ahogy Netflix-böngészés közben láthattuk, még 4K-s tartalmakat beszerezni sem triviális, hát még 8K-sat.

A 4K-s tartalmakkal pedig eljutunk a megdöbbentő felfedezésig, hogy valójában mire a legjobb használni egy ilyen orbitális méretű tévét. Van az a típusú zene, ami például reptereken szokott menni a háttérben, nem annyira izgalmas, hogy odafigyelj rá, de épp elég kellemes, hogy jól érezd magad tőle. Na, mi ugyanezt csináltuk mozgóképpel, egy idő után már reggeltől estig, és hát nyilván nem mi találtuk fel a dolgot, hiszen miért lenne tele a Youtube 4K-s drónvideókkal trópusi szigetekről, havas hegycsúcsokról meg éjszakai nagyvárosokról, ha nem azért, mert az emberek ilyesmiket tesznek ki a fél kisalföldnyi tévéjükre háttértévézni. Van valami megfoghatatlan és végtelenül megnyugtató abban, amikor ilyesmi megy a fél falat elfoglaló képernyőn, oda-odatéved a tekinteted, elbambulsz rajta pár percet, aztán nagyot sóhajtasz, és visszatérsz a valóságba.

Abba a valóságba, ahol egyébként egyáltalán nem biztos, hogy 1,7 millió forintot akar az ember egy tévére költeni – de tegyük fel, hogy igen, és az a cél, hogy a lehető legnagyobb tévénk legyen. Hát, ha a méret a lényeg, akkor megérkeztünk, nincs igazi konkurenciája a 100 hüvelykes lézernek, a hagyományos tévék kínálata valahol 85 hüvelyk magasságában véget ér. Jó, léteznek olyan extrém cuccok, mint a Samsung-féle The Wall, akár 292 inches kivitelben, vagyis 740 centis képátlóval, de ez már tényleg nagyon messze van a mindennapi élettől. Illetve szintén a Samsungtól jön hamarosan a Premiere 4K-s lézerprojektor, 120, sőt 130 hüvelykes változatban, szóval konkurencia, az azért lesz.

(A tesztpéldányt a Hisense-től kaptuk.)