Pár évvel ezelőtt hatalmas sikerrel és közösségi finanszírozásnak köszönhetően jelent meg az 1988-as Wasteland videójáték folytatása, a Wasteland 2. Azóta eltelt hat év, a rajongók ismét összedobták a pénzt a folytatásra, és megjelent a Wasteland 3. Ami pont olyan, mint a Wasteland 2 volt, csak a posztapokaliptikus Arizona helyett most a havas Coloradóban játszódik a történet.
A közösségi finanszírozásnak számos pozitív hozadéka van (mi már csak tudjuk) a kultúrában és a szórakoztatóiparban is, a videojáték-ipar pedig az elsők között használta ki ezt a lehetőséget, főleg a Kickstarternek köszönhetően. A 2010-es években egyre-másra bukkantak fel veterán játékfejlesztők és kultikus játékok a felületen, hogy pénzt gyűjtsenek olyan projektekre, amelyekre a nagy stúdiók garantáltan nem költöttek volna. És hogy mi kötötte össze ezeket a játékokat? A többségük izometrikus nézetben játszódó, klasszikus asztali és számítógépes szerepjátékokra alapuló produkció, amelyek valamilyen ismert franchise-t keltenek életre vagy folytatják annak a hagyatékát. Ha megnézzük a Kickstarteren legtöbb pénzt gyűjtő játékok sorát, könnyű észrevenni a trendet:
- Torment: Tides of Numenera (2017): Az 1999-es Planescape: Torment kultikus szerepjáték „szellemi utóda”
- Pillars of Eternity (2015): A Baldur’s Gate- és Ice Wind Dale-szerepjátékok spirituális folytatása
- BattleTech (2018): A BattleTech-társasjátékok videójátékos adaptációja
- Pathfinder: Kingmaker (2018): A Dungeons & Dragonsból kinőtt asztali szerepjáték adaptációja
- Divinity: Original Sin (2014): Szintén egy klasszikus asztali szerepjátékokat alapul vevő, izometrikus RPG
- Shadowrun Returns (2013): A Shadowrun-asztali szerepjáték videójátékos adaptációja.
- Wasteland 2 (2014): A legendás, 1988-as (!!!) Wasteland folytatása, ami annak idején az alapját adta az első két Fallout-játéknak
A közös ezekben a játékokban, hogy amikor a szerepjátékos műfaj már rég 3D-ben dübörög olyan szupersztárokkal, mint a Dragon Age, a Mass Effect, vagy az Elder Scrolls, megjelent egy fősodorral szembe menő színtér, ahol nosztalgiázni vágyó gémerek dobják össze a pénzt pici, független stúdióknak, hogy azok 2D-s szerepjátékokat gyártsanak a rég bevált módszerek alapján, modern köntösben.
Ezt képzeljük el úgy, mintha valaki 2020-ban old school rapzenével próbálna betörni a zenei piacra, amit évek óta Youtube-ról szalasztott arctetkós, autotune-olt 20 évesek dominálnak.
Ez a trend annyira bejött, hogy a felsoroltak közül többől készült folytatás (Pillars of Eternity, Shadowrun, Divinity) a Kickstarternek köszönhetően sőt, több kisebb stúdiót azóta felvásároltak nagy cégek, így került például a Microsofthoz az InXile és az Obsidian csapata. A Divinityt gyártó Larian Studiosnak még nagyobb bravúr jött össze, ők készíthetik a Baldur’s Gate hivatalos folytatását.
Az InXile csinálta többek között a Wasteland 2-t is, aminek az újabb folytatására már nem is Kickstarteren, hanem a két fokkal komolyabb befektetői rendszerrel működő Figen kalapozták össze a pénzt. A Wasteland 3 augusztus végén meg is jelent, pont abban a sávban, amikor egy rakás másik felkapott játék is. Ahhoz képest, mekkora volt az őrület az ilyen típusú játékok iránt pár éve, most szinte alig lehet olvasni valamit a műfajról a gémer közösségekben. Pedig a Wasteland 3 pont olyan jó, mint az elődje volt, csak most már kicsit kevés, ha a játékélményt kizárólag a nosztalgiafaktorra építik fel.
Drogos Mikulás és a Reagan-szekta
A Wasteland egy olyan alternatív világban játszódik, amelyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1998-ban nukeáris rakétákkal kezdte el lőni egymást, emiatt az általunk ismert emberi civilizáció rövid úton megszűnt. A koncepció nem ismeretlen, és nem is véletlenül: Brian Fargo az első Wasteland után nem tudta visszaszerezni a jogokat a kiadó Electronic Artstól, ezért fogta magát, és megcsinálta Fallout 1-et majd 2-t, hogy aztán a Fallout 3-tól már ne legyen köze a franchise-hoz. Fargo eredetileg is a Wastelandet akarta folytatni, de erre csak bő 20 évvel lett lehetősége a Kickstarternek köszönhetően.
A Wasteland 2-ben a posztapokaliptikus Arizonában kellett menedzselnünk egy önjelölt rendfenntartó szervezetet, a rangeröket, akiknek az államban uralkodó káosz megszüntetése a cél, és valamilyen rend létrehozása a térségben. A sötétebb, komolyabb újgenerációs Falloutokhoz képest a Wasteland inkább vicces és könnyedebb hangnemet üt meg, több benne a fekete humor és a paródia, és sokkal kevésbé veszi magát komolyan. A játék során például találkoztunk drogterjesztő Mikulással, egy régi Ronald Reagan-szobrot istenítő szektával, az egyik állandó társunk pedig egy Scotchmo nevű alkoholista hobó. A harmadik epizód annyiban különbözik ettől, hogy Arizona helyett Colorado a helyszín, és egy helyett rögtön két saját karaktert kell csinálnunk, így akár egyszerre ketten is játszhatunk, mint a Divinityben.
Most is rangeröket alakítunk, most is egy komplett államban kell rendet tenni, és a sajátjaink mellett most is csinálhatunk általunk kreált társakat, de történeti szempontból érdemes a készítők karaktereivel játszani. A CRPG-k mellett a körökre osztott játékmenet is óriási retro divat lett a 2010-es években (köszönhetően az XComnak), és a Wasteland is ezt a formulát használja. Vagyis van egy maximum 6 fős csapatunk, mind a 6 karaktert külön irányítjuk a harc során, és mint egy szétszteroidozott sakktáblán, úgy rakosgatjuk a figuráinkat és adunk nekik parancsokat akcióra. Minden csapattagnak vannak különböző képességei, jártasságai, kiválaszthatjuk milyen felszerelésben pompáznak, milyen fegyvereket használnak, és még fejleszthetjük is ezeket az eszközöket. A képességek nem csak a harchoz kellenek, hanem azon túl is, hiszen a Wasteland abban különbözik az XComtól például, hogy van egy rakás szabadon bejárható pálya, ahol beszélgetnünk kell NPC-kkel, titkos ajtókat lehet kinyitni és ha jó beszélőkénk, harc nélkül is győzhetünk bizonyos ellenségek ellen.
A Wasteland 2-höz képest ez a rész alig változott a játékban. Most is 22 jártasság közül lehet választani, amelyek között vannak harchoz szükségesek (automata lőfegyver-használat, robbanószerek, gyógyítás), beszélgetésekhez jól jövő skillek (benyalós vagy éppen keménykedő dialógus-opció), de olyan furcsa dolgok is, mint a „nerd stuff”, a „weid science” vagy éppen a kenyérpirító-javítás, amire az ember látatlanban nem is figyel, pedig néha kifejezetten jól jön.
Nem minden radioaktív, ami fénylik
Nekem a New Vegas a kedvenc Falloutom, és imádom a körökre osztott, XCOM-szerű játékmenetet, ezért a Wasteland 3 számomra papíron telitalálat. A gond csak az, hogy a 2014-es játékhoz képest szinte alig változtattak valamit, és ez igaz a legnagyobb hiányosságokra is. Az inventory-menedzsment például még mindig kínszenvedés, sokszor hosszú percekbe telik, míg rájövök, kinek milyen felszerelést érdemes adni, melyik fegyvert milyen eszközzel lehet módosítani – arról nem is beszélve, hogy a kezelőfelület totál átláthatatlan, ha két eszközt akarok összehasonlítani egymással.
Fontos leszögezni, hogy ez kifejezetten PC-s műfaj, én azonban megfelelő számítógép híján Playstationre vettem meg. Számítottam arra, hogy nem lesz annyira jól optimalizálva, de arra azért nem, hogy:
Rendszeresen, 1-2 óránként kifagy a játék, visszadob a főmenübe, és ha nem mentek folyamatosan, bukok egy csomó játékidőt. Aztán ott vannak a bugok, amiből annyi van, mint a hó Aspenben, és nem csak apróbbak: nekem több küldetés teljesen megoldatlan maradt valamilyen fejlesztői hiba miatt. A kamera sokszor kezelhetetlen és kitakarja a lényegi részeket, ráadásul maga a játék sem néz ki annyival jobbnak, a hat évvel ezelőtti Wastelandnél. Amiatt is mérges vagyok, hogy a készítők azt ígérték, érdemes az általuk kitalált kezdő karakterekkel játszani, mert szerves részeit képezik a történetnek, de ehhez képest a Punk lovers elnevezésű párosom (két tarajos punk csávó, akik elvileg szeretők is) interakciója kimerül abban, hogy 5-10 óránként mondanak egymásnak 3 sort. Akkor már inkább csináltam volna két teljesen sajátot, de az ember nem igazán szokott 10 óra játék után teljesen új mentést kezdeni, csak ha feltétlenül szükséges.
A PS4-es kiadás a rengeteg bug és folyamatos fagyások miatt megközelíti a vállalhatatlan kategóriát, mégis imádom a Wasteland 3 minden pillanatát. Az előző játék vizuálisan meglehetősen gyér világtérképe után most egy kifejezetten szép, összefüggő colorádói tájon utazhatunk települések között, és a járművünk sokszor szerves része a harcnak és a történetnek. A különböző frakciók teljesen szürreálisak, de épp ezért szórakoztatóak. A lustáknak olvasni se nagyon kell, mert szinte minden leírt sorhoz van szinkron. A történet önmagában nem nagy szám, viszont a kisebb melléksztorik egészen csodálatosak. De a játék legnagyobb erénye, hogy szinte bármit meg lehet oldani többféleképpen, és minden NPC meggyilkolható, ha kifejezetten elmebeteg karaktereket akarunk, simán lemészárolhatunk mindenkit, akkor is folytatódik a történet.
A csapattársaink folyamatosan reagálnak a döntéseinkre és a világra, és sokszor komoly morális dilemmát okoz, hogyan feleljek meg nekik. Például egyik alkalommal beesetünk egy cowboyos barbecue partira, ahol az volt a csavar, hogy emberhúst grilleztek a buliban. A csapatomban voltak olyanok, akik érzékenyek erre a témára, de volt olyan is, aki maga is kannibál. És bizony a döntéseknek súlya van, ezért perceken át kellett azon gondolkodni, hogy most azonnal mészároljam le az összes emberevő cowboyt, vagy fogadjam el, hogy ebben a világban vannak, akik így élnek túl. Számos olyan döntési helyzet van, ahol akár 10-20 perceket gondolkoztam, mert csak rossz megoldások közül választhattam, és a döntéseimnek később komoly következményei lettek. Ezektől annyira élettel teli, és vérbeli szerepjáték a Wasteland 3, de említhetném a viccesebbnél viccesebb fegyvereket, az egyedi helyszíneket és a humort, ami az összes dialógust jellemzi. Jó, utóbbit néhol túltolják, és volt, ahol csak pislogtam, hogy miközben emberek tucatjait kínozták és ölték halálra, a játék ezeket a borzalmakat is fura mód könnyedén tálalja.
Nem véletlen, hogy a Wasteland 3 nem szólt akkorát, mint az elődje, de az sem, hogy az ember képes benne elveszni 40-50 órára is. Az alkotóknak nem volt könnyű dolga, hiszen egyszerre kellett hozniuk a nosztalgikus CRPG-k történetvezetését, rendszerét és világát, a modern, körökre osztott játékmenetet, az ezerféle irányba tartó döntési mechanizmusokat és egy olyan történetet, ami egyszerre hat újnak és klasszikusnak. Nem mondom, hogy mindenhol sikerült ezt megugrani, de ha napi 4-5 fagyás után is csillogó szemekkel ülök le elé játszani, akkor azért csak tud valamit a Wasteland 3. Azoknak kötelező, akik szerették az 1988-as eredetit, vagy az első két Falloutot, illetve bírják a posztapokaliptikus környezetet, és/vagy az XCom-szerű harcrendszert. Aki teheti, ne konzolra vegye meg, mert rettenetesen van optimalizálva (vagy legalább várjon vele pár hónapot, amíg minden hibát rendesen patchelnek).