Mintha még kellene ok, hogy jobban rettegjünk az internettől, itt van a Les chambres rouges (angolul Red Rooms, azaz Vörös szobák) című kanadai thriller, amiben nemhogy azt mutatják meg, hogyan lehet pikk-pakk betörni egy ember házába, ha egyszer kiszivárgott az e-mail fiókjának jelszava, hanem azt is, hogyan szokás bitcoinban licitálni a dark weben elrabolt tinik főszereplésével készült gyilokpornóra.
De a Les chambres rouges nem egy társadalmi célú hirdetés, hanem szerencsére valami sokkal bonyolultabb annál, a története pedig nem kizárólag klikkelgetésekből áll, hanem kapásból egy bírósági perrel: Montréalban bíróság elé áll egy Ludovic Chevalier nevű sorozatgyilkos, akit azzal vádolnak meg, hogy fiatal lányokat rabolt el, majd kínzott meg a kamerája előtt, hogy az abból készült videókat a dark weben árulja. Chevalier-t rengeteg dolog köti a gyilkosságokhoz, de konkrét dolog kevés, a videókon maszkban szerepel, az arcát sosem mutatja, nem szólal meg. A tárgyalás első napján viszont nem csak az áldozatok családja és a jogi csapatok vonulnak fel a bíróságon, hanem a rajongók is.
Köztük Kelly-Anne (Juliette Gariépy) is, aki egy két lábon járó kérdőjel. Amikor először látjuk, egy hálózsákban ébred az utcán, de a ruhája és az ápoltsága sem arra utal, hogy szükségből alszik egy montréali sikátorban. Kelly-Anne ugyanis modell, egy átlagos napja után hazamegy a luxuslakásába, megiszik egy turmixot, hivatásszerűen online pókerezik, bitcoinnal tőzsdézik, saját MI-t tréningel. És ott van a tárgyaláson minden nap, hallgatja a szörnyű részleteket, és nem tudja levenni a szemét a mozdulatlanságában vegetáló gyanúsítottról. A helyzetét bonyolítja, hogy ráakaszkodik egy gyilok-groupie, egy egérszerű rajongó (Laurie Babin), aki viszont meg van arról győződve arról, hogy Chevalier ártatlan.
A Les chambres rouges nem tárgyalótermi dráma, mint az Egy zuhanás anatómiája, hanem valami teljesen más, valami kényelmetlen, kellemetlen, megmagyarázhatatlan. Kelly-Anne karaktere csupa olyan darabból áll össze, amiknek nem kellene passzolniuk egymáshoz, techszakértő és aszkéta életmódot folytató modell.
„A pénz csak egy szám egy számítógépben. Én pedig jó vagyok a számokkal” – mondja egy adott ponton. Az interneten használt neve a „Shalotti kisasszony”, egy Tennyson-versből, aminek elátkozott főszereplője csak egy tükörben nézheti a külvilágot. Kelly-Anne olyan, mintha nem ember lenne, hanem egy absztrakt fogalom.
Tökéletesen illene a Mr. Robot hasonlóan techfób és techfetisiszta világába. Sokat dob a szerepen, hogy az eddig szinte teljesen ismeretlen kanadai modell Gariépy alakítja, akinek a tekintetében bizonyos szögekből van valami egészen nyugtalanító is. Mellette a többi színész már nem annyira jó, vagy csak a karakterek ismerősek ezer másik helyről – a kemény ügyvéd, a gyászoló anya, a megszállott rajongó. Hozzájuk képest a motivációit és érzelmeit kordában titokban tartó modell azért sokkal érdekesebb. Főleg azért, mert Pascal Plante filmje majdnem olyan rideg, mint a főhőse, akiről nem tudja levenni a szemét.
Plante a vörös szobák dark webes legendáját használta alapanyagul, azaz azt a feltehetőleg hoaxot, hogy a Tor-böngészővel elérhető neten olyan videókat találni, amiken megrendelésre kínoznak és ölnek meg embereket. A vörös szobák létezésére ugyanúgy nem utal semmi, mint a pár évtizeddel korábbi snuff-filmek esetében – de tőlük félni érthető, hiszen a dark web egy laikusnak értelmezhetetlen, rejtélyes dolog, a pénzért vásárolt, anonim gyilkosság pedig mindenki számára borzasztó.
Ha léteznek a vörös szobák, ha nem, a Les chambres rouges remek eszközt talált arra, hogy megtestesítsen egy felfoghatatlan borzalmat, amivel valaki mégis farkasszemet tud nézni. Plante filmjének szenvtelensége végig az előnyére válik, a titkolózása nem modoros, sok részlete pedig megmarad az ember emlékezetében – mint amilyen a folyton fújó szél Kelly-Anne felhőkarcolói üveglakásában, ahol bútor is alig van, nemhogy dekoráció. Az ő tükre a monitor, amin keresztül a világot nézheti, de hogy mi az átka, arra nehéz lenne válaszolni.
A Les chambres rouges premierje a Karlovy Vary-i filmfesztiválon volt, magyar premierről egyelőre nem tudni.