Az Egy zuhanás anatómiája egy olyan kötéltánc, ami a végtelen két pontja között van kifeszítve, egy mutatvány, amit biztos kézzel, teljes elszántsággal, és idegtépő feszültséggel vezényelnek le, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Amikor két és fél óra elteltével véget ér, csak arra tudunk gondolni, hogy hogyan jutottunk el idáig. Visszanézünk, és látjuk az összes lépést, az összes mozdulatot, ami odáig elvezetett, és nem értjük, hogyan lehetett ezt kivitelezni ilyen tökéletesen. Nem az a lényeg, hogy honnan indultunk és hová tartunk, hanem hogy nem zuhant le senki erről a képzeletbeli kötélről.
A francia Justine Triet filmje ugyanis kivitelezni tudja azt a bizsergető érzést, hogy nincsen egy olyan pillanata, amivel biztosat tudna állítani. Nem fogja a kezünket, nem rágja a szánkba az értelmezést, nem segít minket – minden egyes dolog, amit a saját szemünkkel látunk, a saját fülünkkel hallunk, a saját agyunkkal felfogunk, az csakis a saját értelmezésünk lehet. Nem lesz két olyan ember, aki pontosan ugyanúgy fog gondolkodni arról, ami az Egy zuhanás anatómiájában történik, és minél több ember fogja megnézni, annál jobban el fognak térni az értelmezések. Ahogy egy esküdtszékben.
Ami egy fontos eleme a filmnek, hiszen egy halálesetről szól: grenoble-i házuk portáján a család holtan találja a férjet, aki minden jel szerint kizuhant az emeletről. Akkor a feleség, Sandra (Sandra Hüller) éppen lepihent, látássérült fiúk, Daniel (Milo Machado Graner) kutyát sétáltatott. A férj, Samuel egyetemi tanár és író, élve nem látjuk, de sejtjük, milyen figura lehetett – a film elején egy diák érkezik interjút készíteni a szintén író feleségével, és amikor már kezdenének feloldódni, elkezdi a tetőtérben bömböltetni 50 Centtől a P.I.M.P.-t (az instrumentális változatot, ahogy a bíróságon később fontosnak tartják megjegyezni.) Az interjú félbeszakad, Sandra felmegy a hálószobába, Samuel pedig valahogy egy halálos fejsérüléssel végzi.
Ennyi talán biztos. Az Egy zuhanás anatómiája viszont talán azt is megkérdőjelezi, amit a vaksi szemünkkel látunk, és a süket fülünkkel hallunk. Samuel halála ugyanis kérdéseket vet fel, ami miatt Sandrát bíróság elé állítják, a procedúra kezdetével megindul a film mesterkurzusa arról, hogyan kell információt adagolni, visszatartani, megfelelő időben, visszafogottan robbantani. A premierje óta az Egy zuhanás anatómiáját Hitchcockhoz hasonlítják, pedig sokkal kézenfekvőbb hasonlat A vád tanúja, vagy a címben is megidézett Egy gyilkosság anatómiája.
És mint ezeknél a filmekben Marlene Dietrich vagy James Stewart esetében, az Egy zuhanás anatómiája sem érne semmit, ha nem egy bomba jó színész lenne a főszerepben. A német Sandra Hüller, akit a Toni Erdmannból vagy a legutóbbi Sisi-filmből lehet ismerni, felmossa a padlót előre is mindenkivel, aki valaha ezek után is szeretne tárgyalótermi drámában nagyot szeretne alakítani: egyszerre kelt szimpátiát, és képes de egy-egy jól célzott szavával tőrdöfésekre, meghunyászkodik, de nem hagyja magát lekicsinyíteni, még akkor sem, amikor a francia bíróság a saját karakterét támadja. Még akkor sem, amikor terhelő bizonyítékokkal szembesül.
Justine Triet rendező, valamint írótársa és életbeli partnere, Arthur Harari fantasztikusan tudják bemutatni a különböző objektív igazságokat: a videóra vett tanúvallomásokat, a szakértői jelentéseket, a tévériportokat, és a film talán sarokkövét jelentő hangfelvételt egy durva házastársi vitáról. Aztán – ahogy a cím jelzi – a forgatókönyv felboncolja, atomjaira bontja, kielemzi a részleteit, hogy kiderüljön, az igazság nemhogy nehezen található, hanem egyszerűen képtelenség. Az emberek zavaros emlékezete, a hihetetlen események valószínűsége, a hiányos kontextus mind-mind befolyásolni tudja azt, amit biztosnak hiszünk. Az Egy zuhanás anatómiája olyan, mintha fraktálokat nézegetnénk: azt hisszük, hogy ha még közelebbről figyeljük meg a kérdéses tényeket, akkor bizonyosságokat találunk. De csak még több kérdés marad.
Triet ráadásul ezt a bizonytalanságot kihasználja, és nem éri be a modern tárgyalótermi drámák száraz, statikus stílusával, a kamerája néha pontosan úgy lepődik meg egy fejleményen vagy reakción, mintha egy sportközvetítés operatőre felelne a képért, és gyorsan kellene megmutatnia. Használ visszaemlékezéseket, de néhány pillanatra fantáziákat is, az esést láthatjuk számítógépes animáció formájában, egy bábuval készített szimuláción az egyik szereplő saját szemével, majd az arról készült videófelvétellel is. Mindegyik egy réteg, de semmi sem teljesen az igazi, minden bizsergetően többértelmű. Nem mindegy, hogy valami lehetetlen vagy valószínűtlen. A szereplőket néha hazugságokon érik, de a hazugságok miatt sem biztos, hogy feltétlenül a rossz szándék áll. Vagy talán mégis.
Azt nehéz letagadni, hogy a sok kétértelműség mellett az Egy zuhanás anatómiája azért egy könnyű szimbólumot talál saját magára: a szereplő házaspár látássérült gyerekében, Danielben, aki néha veszekedések fültanúja volt, de szemtanúja érthető módon sosem. Amellett, hogy a perben kulcsfontosságú a szerepe, a film mondanivalójában is: ha nincsen elég bizonyíték, akkor a meggyőződés és a hit az egyetlen, ami egy kívülálló számára maradhat egy ilyen helyzetben. Bár az is igaz, hogy Daniel sem feltétlenül kívülálló – az ő szerepét sem lehet teljesen leegyszerűsíteni.
Ahogy az egész filmet sem. Első látásra nem is lehet teljesen egyértelmű, hogy miért kapta meg az Arany Pálmát, azaz a cannes-i filmfesztivál legnagyobb díját idén, hiszen a felszínen nem tűnik többnek egy potenciális gyilkosságról szóló tárgyalótermi drámának. De amint a felszínt megkapirgáljuk, egyértelmű, hogy nincsen olyan eleme, ami ne egy darázsfészek lenne, akár házastársi erőszakról, manipulációról, alkotói szabadságról, inspirációról, együttélésről, vagy a dögledező európai középosztályról van szó. Minden állítása megkérdőjelezhető, nézhető jobbról, balról, középről. Elcsépelt kifejezés, de tényleg egy tükör, amiben saját magunkat láthatjuk viszont. Aztán vitázhatunk róla egy másik emberrel.
Az Egy zuhanás anatómiája az idei cannes-i filmfesztiválon volt, mi Karlovy Varyban láttuk. Magyarországon előreláthatólag az év végén kerül a mozikba.