2023. február 21. – 04:58
frissítve
Vajon meddig fognak még olyan filmek készülni, amikből süt a karantén, a Covid, a bezártság, a megőrülés, az egyedüllét, és mindezek végtelen érzése? Amikben a négy fal között kell vagy konkrét, vagy átvitt értelemben megharcolni valami fertőzéssel, agymenéssel, esetleg a kettő keverékével? A választ nem tudom, mert Berlinben a filmfesztiválon, szinte napra pontosan három évvel azután, hogy a bolygó bezárni kényszerült a koronavírus miatt, bemutattak egy új filmet Willem Dafoe főszereplésével, ami megint ezt taglalja. Igaz, anélkül, hogy akár egy FFP-maszk vagy egy vakcina is feltűnne benne. Őrület az van.
Ez a film az Inside, és egy darab igazi szereplője van, az pedig Dafoe. Ő alakítja azt a mestertolvajt, aki a film első jeleneteiben egy New York-i, tetőtéri luxuslakásba betör, hogy Schiele-képeket csenjen el onnan. Minden jól is megy, kettőt bezsákol, de amikor elhagyná a lakást, sípol a riasztó, beindul a lezárás, nincs kiút. A tolvaj ott ragad egy hasonló pecóban, mint amilyeneket Schmied Andi megörökített a világhírű fotósorozatában – csupa személytelen felület, szürke, króm, okoseszközök, egzotikus díszhalak, beltéri pálmafák, és természetesen golyó- és mindenféle ütést álló üvegek. Áram van, de se gáz, se víz nincsen, maximum a díszmedencében. A tulajnak se híre, se hamva, a hatóságok nem mozdulnak meg a betörés hírére, a ház személyzete mit sem sejt abból, hogy mi történik a bivalyerős bejárati ajtó mögött.
Az történik, hogy hősünk szépen-lassan megőrül. Tévéadás valami miatt van, de erősen pókfocis, internet nincsen, az okoshűtőben csak olyan dolgok vannak, amiket az ember el szokott felejteni hetekre a hátuljában, ráadásul a készülék folyton elkezdi játszani a Macarénát, ha túl sokáig hagyja nyitva. Néha pedig muszáj kinyitni, mert az okosotthon megbolondult a betörésnél, és folyton tolja a fűtést, harminc fok fölé.
Az Inside viszont csak részben az a film, ahol a főszereplőnek mindenféle invenciózus módon kell kimásznia a kulimászból. Csak részben, mert valamennyire igaz, a Nemo névre keresztelt hősünk tényleg megpróbál mindenféle eszközök segítségével menekülni egy olyan lakásból, aminek a tulajdonosa sosem készült fel arra, hogy egyszer valamikor betont kell bontania, úgyhogy az ilyen eszközök is hiányoznak onnan. De csak részben, mert az Inside inkább nagy vonalakban az alkotásról szól, pontosabban a művészetről, és arról, hogy milyen áldozatokat kell hozni ahhoz, hogy egyáltalán valaki alkotni tudjon. Valakinek ezek szerint be kell zárkóznia jó sok időre egy olyan luxuslakásba, ahol penészes keksszel lehet enni a kaviárt, és vécépapír híján a saját jegyzetfüzetének a lapjait kell felhasználnia.
Az jó kérdés, hogy a rendező Vasilis Katsoupist mi motiválta pont erre az alkotásra, az első játékfilmjét rendező görögnek nyilván imponálhatott, hogy egy ilyen projektre sikerült egy olyan kaliberű színészt megnyerni, mit Dafoe. Aki, mint mindig, amikor zárt helyen kell látványosan megőrülnie (lásd A világítótorony), a legmegbízhatóbb amerikai mesterszínész a szerepre. Itt is végigzongorázza az agymenés különböző fokozatait, a teljes kilátástalanságtól az önfeledt és önkéntes Macarena-hallgatáson át a víziók teljes elfogadásáig. Katsoupis akkor van elemében, amikor a túlélés apróságait maga mögött hagyja (én megvoltam anélkül, hogy tudjam, hova és mennyit kakkant a főszereplő), ami a filmnek is jót tesz, mert a nézőben önkéntelenül felmerülnek olyan kérdések, hogy egy luxuslakásban előfordulhat-e, hogy nincs vízforraló, vagy valami olyan tárgy, amivel lehet vészjelzést küldeni.
De az Inside átmegy szimbolikusba, a főhősnek mindenféle borzasztó megpróbáltatáson kell átmennie azért, hogy valami műalkotást ki tudjon okádni magából, legyen az performance, grafika, installáció talált tárgyakból, vagy egyszerűen a túlélés, mert hát az is tud önmagában művészet lenni. Katsoupis filmje egy bizonyos ponton kinyitja magát – na nem a lakást, hanem a perspektíváját, és meglebegtet egy okkult horror szálat is, amit sajnos viszonylag a földre is ejt. Pedig szimpatikusabb lenne az Inside, ha nem kizárólag Defoe-t néznénk, ahogy vergődik, hanem ha ezt a vergődést valaki rajta is végezné.
Apropó Defoe vergődése: ő már megint nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy megalázó helyzetekbe kell hoznia magát, ha undorító kaját kell lapátolnia a szájába, ha félmeztelenül kell nyújtózkodnia, ha bezártsági kórtól szenvedő elmeroggyantat kell alakítania. Az Inside 99 százalékában a lassan hetvenéves színészt kell nézni, az arca és teste vonalait még mindig nehéz megunni, minden egyes bordázat és borda önmagában egy történet.
Az Inside története viszont majdnem olyan vékony, mint a főszereplője, és őszintén szólva van egy pont, ahonnan már csak a végét várjuk, akár megmenekül a főhős, akár nem. A bezártságról és a bezártságból való kényszerű menekülésről sok újat nem tud mondani, a karanténfilmek egyre bővülő táborába pedig nem hoz új színt.
Az Inside premierje a berlini filmfesztiválon volt, magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.