2023. február 16. – 05:00
Az élet írja néha a legsúlyosabb történeteket, amikben több év, több nép és több szemlélet olyan szimbolikusan tud ütközni, ahogy azt a forgatókönyvírók csak kínkeservesen tudnák összehozni. Az R.M.N. története annyira friss, hogy talán aki most ezt a cikket olvassa, emlékszik is rá: 2020 elején az erdélyi Ditróban két Srí Lanka-i vendégmunkást egyszerűen elüldözött a falu, minden ok nélkül, már ha a vak idegengyűlöletet nem számítjuk. A pékekre azért volt szükség, mert nem találtak helyi munkaerőt a kenyérgyárban, a helyiek viszont már a környezetük, megélhetésük és egzisztenciájuk összeomlását látták abban, hogy megérkeztek „ezek”, elveszik a munkájukat, koszosak, hozzák magukkal a családot, aztán mecsetet építenek, robbantanak, nemzethalál, sóval behintés jön utánuk.
Hogyan lehet egy ilyen történetet filmben feldolgozni? Cristian Mungiu rendező (4 hónap, 3 hét, 2 nap) először is választott egy központi karaktert, akin keresztül a komplett közösséget be lehet mutatni. Ez a figura Matthias (Marin Grigore), aki a film elején gyorsan megpattan a munkahelyéről, a német vágóhídról, amikor a munkaadója lecigányozza, ő meg reflexből lefejeli. Stoppal hazaérkezik a valóságban nem létező Récfalura, ahol hűvösen fogadja felesége, Ana (Macrina Bârlădeanu) és a valamitől traumatizálódott fia, Rudi (Mark Edward Blenyesi). A helyi férfiak, illetve Csilla (Judith State), egykori szeretője és a kenyérgyár vezetője, már kedvesebbek. Matthias és Csilla nem is lehetnének különbözőbbek: a férfi a kopott bőrkabátjában, arcszőrzetével, medveszerű testtartásával és a disznóölő képességeivel teljesen más világhoz tartozik, mint az EU-s pályázatokat pecsételő, Macbookon zenét hallgató, otthon csellózó, egyébként pedig magyar Csilla.
Az a Csilla, aki a kenyérgyár tulajdonosával együtt patthelyzetbe került: a helyi munkaerő inkább külföldre megy, pékeket pedig sehol sem találni minimálbérért, még akkor sem, amikor kiírják, hogy a túlórát duplán megfizetik. Egy ügynökség ajánlja nekik a Srí Lanka-i munkaerőt, akik értenek ahhoz, amit csinálnak, kedvesek is, csak éppen nem úgy néznek ki, mint a helyiek. Akik egyébként magyarok, románok, egy-egy esetben franciák, francia leszármazottak, németül tudó, külföldről hazatérő vendégmunkások.
Mungiu a filmje címének az R.M.N.-t választotta, aminek a jelentése többszörös is lehet: magyarul lehet egyszerűen annak a betűszava, hogy „román, magyar, német”, a három nemzetség, ami a leginkább konfliktusba keveredik egymással a filmben. Ki lehet olvasni belőle Románia mássalhangzóit. És így mondják románul az MRI-t, a mágneses rezonanciás vizsgálatot is. Az utóbbi passzol is, mert az R.M.N. olyan, mintha pillanatképeket adna abból, hogy hol is tart fejben az ország.
Mungiu ugyanis a ditrói esetet vette alapnak, de a részleteket kibővítette, megváltoztatta. A filmbeli falu határán például van egy bezárt, mérgező bánya, Ditró közelében pedig sokáig valóban tervben volt egy szienitbánya, ami végül nem nyílt meg. És a filmben elhangzik, hogy elkergették a romákat, ahogy a valódi település is tényleg elüldözte az odaköltöző romákat, de korábban, mint ahogy a filmben mondják, és így tovább. Így és a két kitalált főszereppel már valami általánosabb érvényű történet lett az R.M.N., nem egy eseménysorozat részlethű feldolgozása. (A Transtelex beszélt a polgármesterrel a film ditrói premierje előtt, ő például Orbán Viktor migránsellenes politikáját is az okok közé sorolta, ez az értelmezés a filmből kimaradt.)
De attól, hogy a történet nagyrészt kitalált, még nem kevésbé súlyos. Mungiu nem ítélkezik, hanem bemutat: a filmje központi jelenete egy tíz percnél is hosszabb, fix beállítás arról a gyűlésről, amelyen a közösség úgy dönt, kitoloncolják a vendégmunkásokat. Egy komplett tömegjelenet rengeteg, többféle nyelvű megszólalóval, bonyolult mozgásokkal és a végén egy hatalmas dulakodással, mintha elég lenne letenni a kamerát az ország egy adott pontjára, és máris kitör a botrány.
Amikor azt mondom, hogy ország, akkor Romániát értem, de Románián belül Erdélyt is – az R.M.N. stáblistája is kétnyelvű, ahogy talán a dialógusa is egyenlő arányban oszlik el a román és a magyar között. Vannak pillanatok, amikor azt érezhetjük, hogy egy magyar filmet nézünk, de aztán a valóság visszaránt: egy ilyen témájú magyar film ilyen megvalósítással a közeljövőben valószínűleg sosem fog elkészülni.
De már nem is kell, hiszen Mungiu elkészítette nekünk. Az R.M.N. dilemmái ugyanúgy érvényesek Magyarországon is, ahol a munkaerő inkább külföldre vándorol, ahol a vendégmunkások származása annyi hiedelemnek ad táptalajt, hogy az értelmes beszélgetést is hamar megöli, és utat ad a pániknak. A saját bevallása szerint is etnikailag magyarnak számító Csilla lehet a mi kapunk a történethez, de Matthias is ismerős lehet: a bajszos vidéki férfi, aki az érzékeny, nyolcéves fiának azt tanítja, hogyan forralhatja fel a mérgező vizet ihatóvá, és hogyan helyezhet ki csapdákat a vadaknak, a puskáját pedig olyan természetességgel hordozza, mint más a dzsekijét. Marin Grigore pedig tényleg úgy játssza őt el, mint aki előbb menne fejjel a falnak, mint hogy egy lépést is tegyen hátra. Annak ellenére, hogy a vendégmunkásokról nincs véleménye, talán ő is tudja, hogy eljut arra a pontra a közösség, hogy középútnak nincsen helye.
Ezen a vidéken férfinak kell lenni, a férfinak innia kell akkor is, amikor amúgy nem iszik, a nőnek pedig vacsorát kell főznie, és ha van egy önálló gondolata, az már „asszonygondolat”, még akkor is, ha egy cégvezetőtől jön. Például Csillától. Aki a magyarságában, a manírjaiban és a környezetében már egy európaibb szemléletet, a magaskultúrát, az elfogadást, a jólétet és a demokráciát hordozza a vállán, de minek, ha a tömeg ellen tehetetlen. Van abban valami szimbolikus, hogy Matthias és ő szeretők – a vad vidék szívesen lefekszik a Nyugattal, de azt sosem tudná neki kimondani, hogy szeretlek. Magyarul talán, románul biztos nem.
Az R.M.N. február 16-tól látható a magyar mozikban.
