2022. november 11. – 18:16
Kevés dolog érdekli és osztja meg az egész világot annyira, mint a brit királyi család története, amit filmre vinni úgy, hogy mindenkinek tetsszen, szinte teljesíthetetlen feladat, de II. Erzsébet királynő halálával még annál is problematikusabbá vált. Az új évad nézői pozíciója nem csak emiatt más, mint az első négy, hanem mert most lépett a sorozat a királyi család történetének abba a szakaszába, amelynek eseményeire a ma élő nézők többsége is emlékszik. Van saját élményük vele kapcsolatban, illetve felidézik azt az önmagukat, aki érzett vagy gondolt valamit a tévében és újságokban látott mesebelinek tűnő figurákról, ez a nosztalgia pedig óriási bélyeget nyom a befogadás élményére.
Már a premier előtt rengeteg aggódó találgatás övezte az évadot, a kritikák sem lelkesednek érte, történelemhamisításról, szenzációhajhászásról, a királynő emlékének megsértéséről és III. Károly uralkodásának veszélyeztetéséről cikkeznek. Mindebből arra lehet következtetni, hogy vagy senki nem tanult az iskolában műelemzést, és nem tudja, mi a mese és mi a történelem, vagy valóban olyan megmagyarázhatatlanul mély kötődése van az egész világnak az angol monarchia dilemmájához, hogy minden racionális gondolkozást elhomályosít.
Mikor ezt a sorozatot nézzük, már ismert mesék gabalyodnak össze a fejünkben. Olyasmi ez, mint a görög mitológia történeteinek sokadik műfajú művészi megjelenítése. Van a valóság, létező emberek élete, amelyről azt hisszük, tudunk pontos tényeket, valójában azonban ez nem lehetséges. Nem tudhatjuk, miről beszélgetett kettesben Diana és Károly, valóban dühös volt-e a herceg az anyjára, voltak-e gondok Erzsébet és Fülöp házasságában, stb. Ebbe viszont valamiért a világ nem nyugszik bele, ezért újabb és újabb narratívákat körítenek újságcikkekben, filmekben, könyvekben.
A valósághűség ellentmondásai
Így van ez minden kedvelt történelmi témával, itt viszont túl közeli, II. Erzsébet brit királynő halála miatt túl aktuális ahhoz, hogy a fejekben valamiféle rend alakuljon ki. Mégis azt várja a közönség, hogy valósághű legyen a sorozat, ami képtelenség és ellentmondás. Az egyetlen cél, amit kitűzhet, hogy valamely módon reflektál a valóságra, esetleg azt témaként kezeli, amit feldolgoz. Ilyesmi történt az első évadokban, néhol kissé vontatottan, de a mesés képi világnak és megkapó karaktereknek köszönhetően a témához vonzódó nézők számára szórakoztatóan.
Nem akart választ adni a királyi családdal kapcsolatos morális és politikai kérdésekre, csak arról szólt, hogy uralkodónak lenni nehéz, a rokonának pedig még inkább az,
csupa alkalmazkodás, szereplés, lemondás, boldogtalanság az élet abban a fényűző világban.
Az évadok színészei időszakonként cserélődnek. Minden évad eleje újabb káosz, de a tudatos néző igyekszik az előző karakterekhez passzoltatni az új figurákat, nem az újságcímlapokhoz. A korona első felének erőssége volt, hogy remek színészeket alkalmazott, és ezek a maszkmesterek és a casting varázslatainak köszönhetően jól, önállóan, életbeli ihletőjüktől függetlenül működtek. Ebben az évadban ez megtört, több okból is.
Az egyik, hogy mindegyik már jól ismert színész képtelen volt magáról levetkőzni előző jelentős szerepeit: Dominic West Károlyában ott a Viszony szenvedélyes, barbár csalfa családapa figurája, John Major miniszterben a trainspottingos emlékeink villannak vissza Johnny Lee Miller által. A legsúlyosabb probléma mégis az Erzsébetet megformáló Imelda Staunton, akiről önkéntelenül Dolores Umbridge-ra, a Harry Potter sorozat kegyetlenül gonosz, szinte szadista igazgatónő figurára asszociálunk.
Olyan, mintha jobban figyeltek volna a fizikai hasonlóságra, mint arra, mennyire képesek megformálni az adott karaktert. A baj viszont valószínűleg ennél is nagyobb volt: mintha maguk az alkotók sem tudtak volna kikecmeregni a narratívák hálójának csapdájából. Nem tudtak érvényes, hihető fikciót készíteni, csak kissé mesterkéltet, talán ezért kéri rajtuk számon a történelmi hűséget a brit sajtó.
Külön csavarja a valóság vs. fikció problémának, hogy sok helyen a tudásunkra épít a történet, például érthetetlenül kilóg az Al Fayed családot bemutató szál, aminek két részt szentel az évad, sehogy sem sikerült beékelni az amúgy szépen megrajzolt részek ívébe. Mi persze tudjuk, hogy kerül ide, de ha A korona fikció lenne, a milliárdos egyiptomi apa-fiú szálnak a történet részeként kéne működnie.
A történelem élő része
Az első négy évadban az időbeli távolság miatt ez nem volt gond, a néző jobban el tudott vonatkoztatni a valóságtól, hiszen nem látta minden nap a 25-50 éves királynőt az újságokban, tévében, a 70 évest viszont már igen.
Könnyű volt fikcióként kezelni: lehetett szeretni ezt a félénk, érzékeny királynőt, aki először keresi saját karakterét, majd szép lassan megkövesedik benne. Nála érdekesebbek voltak a körülötte lévő emberien ábrázolt figurák, a kajla, de felelősségteljes társként működő Fülöp, a szenvedélyes és impulzív Margit hercegnő szenvedései és az esendően szánalmas cseperedő Károly. A bajok már az előző évad kislány Dianájával elkezdődtek, akit a köztudatban élő millió ellentmondás miatt a legnehezebb megrajzolni. Őt már nem is sikerült színesen bemutatni, egy szenvedésre kárhoztatott áldozatként jelent meg a történetben, bár megszólalásig hasonlít a hercegnőre, épp az a megfoghatatlan báj hiányzik belőle, ami miatt annyian imádták. Ő a külsős, aki mindent megbolygatott, („aki nem nyugszik, míg szét nem rombolja a koronát” – mondja Károly) nem csak a sorozat történetében, de a mesélés módjában is. Az ötödik évadra minden karakter kissé hiteltelen, mesterkélt és legfőképp ellenszenves lett.
Régi tévé, leégett kastély, öreg jacht
Ebben a szakaszban az alkotók úgy tűnik, feladatuknak érezték, hogy minden tanulságot a szánkba rágjanak és lenyomják a torkunkon. Az egykulcsos metaforákkal még nem lenne gond, ha nem magyaráznák el őket. A királyi jacht, melynek megjavításának vagy kivonásának kérdésével indul és zárul az évad, a legerőltetettebb ezek közül, szerencsére akad még belőle bőven. Elég könnyű rájönni, de többen, többször el is mondják, hogy a Britannica a monarchia szimbóluma, a kérdés pedig, hogy mi legyen a sorsa, az intézményre értendő. Ezzel körülbelül össze is foglaltuk a történetet, az évad azt a dilemmát akarja bemutatni, van-e értelme még a monarchiának, ehhez kapcsolódó hasonlatok sora az évad.
Még ez se lenne gond, ha képes volna a kérdést dilemmaként kezelni, de inkább didaktikus megmondásokkal operál, melyek mind egyértelműsítik, hogy a monarchia értelmetlen, elöregedett intézmény, a megújulásra pedig Erzsébet királynő miatt volt képtelen. A régi tévé, amelyet Vilmos herceggel próbál megjavíttatni a királynő, „micsoda metafora!” – mondja. Majd mikor lecserélik, nem tudja kezelni, a műholdas csatornák elriasztják, és ragaszkodik a jól megszokott BBC-hez, amelyről rögtön kiderül, hogy – hoppá! – szintén a monarchiát modellezi. A Romanovok kivégzése és a holttestek exhumálásának története már majdnem elgondolkodtatnak minket, de a Windsor palota leégése és romok közt sétáló királynő már fájóan fosztanak meg a gondolkodás lehetőségétől.
A Viktória királynő-szindróma
Ilyen eszközökkel mutatja be a kritikák szerinti legfontosabb szálat is: Károlynak az anyjához és a monarchiához való viszonyát. A herceg egy baráti vacsorán így fogalmaz: „Egy váróteremben porosodó dísztárgy vagyok.”, majd többször is kifejti, nem ért egyet anyja hagyományőrző politikájával, modernizálná a monarchiát. Azt ugyan ki nem mondja, de minden módon sejteti, hogy úgy érzi, Erzsébet szándékosan nem engedi őt trónra lépni.
Megint hasonlat: a sajtó Viktória királynő-szindrómának nevezi a helyzetet, utalva Erzsébet elődjére, aki szintén hosszan uralkodott és nem mondott le a fiatalabbak javára. Ez a szál attól lenne érdekes, ha (az előző évadokhoz hasonlóan) megmutatnák a királynő kapcsolódó érzéseit, vívódásait, megértenénk, miért nem akar megújulni, miért ragaszkodik az elavult szokásokhoz, de tíz részen át csak annyit látunk, hogy igazi csőlátású, merev néniként epés megjegyzéseket tesz mindenkire, illetve
kinéz az ablakon.
Házasság = monarchia
A szájbarágós metaforasorozatban egyetlen mégis van, ami egész jól működik: a monarchia–házasság páros. Sajnos a közepén ezt is elmagyarázzák: „mindegyik házasság szétesik, így szétesik a család és az intézmény is”, mondja Diana hercegnő Major miniszterelnöknek. Anna hercegnő kiharcolja a válást, Margit élete nagy, beteljesületlen szerelmének tragédiáját rója fel a királynőnek: a történet világában mindegyik házasságban boldogtalan, elszigetelt emberek vannak. Az ideálnak persze a királyi házasságot állítják be, de Fülöp magányosságról és túl sok feladásról való kifakadása után már ez is megdől.
A házasság intézményének lehetetlenségére minden részben van utalás. A középpontban persze Károly és Diana kapcsolatának reménytelensége áll, ennek okait végig keresik. A királyi család elutasítása? A szerepeikkel járó nyomás? Az állandó harmadikként jelen lévő Kamilla? Az, hogy egészen különböző karakterek? Ők sem jönnek rá, még az utolsó, egészen szép közös jelenetükben sem, (amire egyértelműen hatással lehetett a Házassági történet című film) mikor a nagy békülés csak egy újabb hibáztatásokkal teli veszekedésbe fajul.
Mikor majdnem megérintene valami, akkor újabb túlmagyarázott hasonlat jön, és a hercegi pár válását a munkásosztály átlagembereinek válásáról szóló jelenetekkel tűzdelik meg, átlagemberek mesélnek kapcsolataik megromlásáról a bíróság előtt. A kapcsolatok eszerint rangtól és vagyontól független módon halálra vannak ítélve, a házasságban mindenki csak elmagányosodik, az együttélés csalódásokkal jár, a vége pedig harag és üresség. Egyetlen kivétel ez alól Károly és Kamilla nem múló, bájos, kamaszos szerelme, ám ezt a boldogságot úgy tűnik, épp törvénytelensége feltételezi. Tanulság? A házasság/monarchia működésképtelen intézmények.
A korona 5. évada (a többivel együtt) a Netflixen látható.