2022. június 23. – 05:10
Kíváncsi leszek, milyen lesz az a korszak, amikor nem Stephen King fogja erősen meghatározni az aktuális popkultúrát. A népszerűségben és elismertségben is hullámzó író munkássága nem mindig jelent minőséget, a hatása viszont letagadhatatlan, és ha egyszer betalál, az képes hosszú éveken keresztül hullámokat vetni. A legnagyobb sikere nem is egy adaptáció volt mostanában (pedig volt abból is dögivel az utóbbi évtizedben), hanem egy olyan sorozat, ami a King-regények széles körben is ismert elemeit, a nyolcvanas évekbeli gyerekkort, a felszín alatt rejtőző horrorvilágot, és a felszín felett lévő, nem kevésbé horrorisztikus felnőttvilágot gyúrta össze Steven Spielberg esztétikájával.
Ez lett a most negyedik évadát taposó Stranger Things, aminek az óriási népszerűsége megnyitotta a dimenziókaput a hasonló sorozatoknak és filmeknek: elkészült a kétrészes Az, a Lidérces mesék éjszakája, a három teljes filmből álló A félelem utcája. És amikor már elfogytak a King-sztorik és a King-szerű sztorik, akkor jönnek a King-leszármazottak sztorijai, mint a Fekete telefon, ami az író fiának, Joe Hillnek a novellájából készült. A hetvenes évek végén játszódik, egy kisvárosi rejtélyről szól, aminek megoldásában a felnőttekre nem lehet számítani, csak a bringázó, potenciálisan természetfeletti képességekkel megáldott gyerekekre. Beleillik a sorba.
A Fekete telefon főszereplője az iskolás Finney (Mason Thames), aki nem elég, hogy a bullyingtól és egy agresszív, alkoholista apától (Jeremy Davies) szenved, még a környék rejtélyes sorozatgyilkosa (Ethan Hawke) is elrabolja, és bezárja egy pincébe. Ami King könyveiben a rémisztő, felszín alatt rejtőző világ, az itt a szó minden értelmében a föld alatt van, Finney-nek esélye sincs menekülni. Egy matrac, egy vécé, és egy fekete telefon a falon – ennyivel tud nagyjából gazdálkodni. És hiába mondja a fogvatartója, hogy a telefon nem működik, egyszer csak megcsörren, és Finney azon kapja magát, hogy a gyilkos előző áldozataival beszélget, miközben a rendőrség és a látnoki képességek birtokában lévő húga (Madeleine McGraw) is próbálja megtalálni.
A Fekete telefon egy nem túl acélos novella adaptációja (itt el lehet olvasni), és sajnos hozza az ezzel szinte kötelezően járó problémákat: a cselekménye kevés, a játékideje hosszú. Rettenetesen sok időt tölt egy nagyon konkrét kor, és nagyon konkrét élethelyzet minden részletének megteremtésével, a hetvenes évek végi, kisvárosi amerikai tinilét nyomasztó, és brutális bemutatásával. Rég láttam olyan filmet, ami ennyire aprólékosan mutatta volna be, milyen kegyetlenek tudnak lenni egymással gyerekek, ahol egy Marilyn Manson-rajongónak felöltöztetett, fekete furgonos sorozatgyilkos felbukkanása ha nem is megváltás, de legalább valami új.
A filmet Scott Derrickson rendezte, aki a karrierje jelentős részét horrorfilmekkel töltötte (kiemelkedik a Sinister, szintén Hawke-kal), aztán átnyergelt a Doctor Strange első részére. A szuperhősfilm folytatását már egy másik, mívesebb horrorendező, Sam Raimi készítette, Derrickson pedig visszatért megint a kisvárosi rémisztgetéshez. Az egyetlen baj, hogy a Fekete telefon, bár az alaptörténete borzasztó, mégsem elég a horrorhoz: a sztorija nagy részben egy dohos pincében játszódik, ahol történnek ugyan megmagyarázhatatlan dolgok, feszültséget viszont mégsem sikerül csiholni belőle.
Nem a riogatás hiányzik a Fekete telefonból, hanem az általános félelem. A novellához képest a legnagyobb változtatás maga a sorozatgyilkos figurája: a szövegben egy kövér, taszító ember, itt egy markáns hollywoodi sztár alakítja, akinek az arcát viszont kabukiszerű, cserélhető elemekből álló maszkok takarják. A fából faragott, egy bizonyos némafilmes szereplőre is emlékeztető álca működik is, meg nem is. Működik, mert nem jó ránézni (hála a legendás horrorfilmes maszkmesternek, Tom Savininek), de nem működik, hiszen pontosan tudjuk, hogyan néz ki alatta a Hawke, akit láthattunk Richard Linklater-filmekben vagy az idei Holdlovagban is, szóval nem az a típus, aki rejtegeti a fizimiskáját előlünk. Működik, mert félelmet kelt, de nem működik, hiszen ez az egyetlen feladata.
És az egyetlen értelmezése is. A Fekete telefon az utóbbi idők egyik leginkább magától értetődő horrorfilmje, tele van olyan jelekkel, amik nekem mind metaforáknak tűntek, aztán bebizonyosodott róluk, hogy csak az én fantáziám ment egy sebességgel gyorsabban a filmnél. A maszk csak egy maszk. A csomag fekete lufi csak egy csomag fekete lufi. Hill a novellájában lebegteti a kérdést, hogy a halotthívó fekete telefon az éhező és kimerült Finney fantáziájának szüleménye-e, de a filmben már semmi kérdőjel nincsen, csak az egyenes beszéd. A Fekete telefon azt a benyomást kelti, hogy van még alatta más, valami, amit nem látunk, de az egész csak illúzió: pontosan annyit kapunk, amennyit ad.
Viszont nem ad túl sokat. A Fekete telefonban nincsen olyan, örökre az agyunkba égő jelenet, mint a Sinisterben a fűnyírós házifelvétel, sőt néha kifejezetten nevetséges az, ahogy víziókat próbál super8-as filmrészletekkel megjeleníteni. Ha nem ragaszkodunk a horrorfilmes elvárásokhoz, akkor pedig marad egy gyerekgyötrő szabadulószoba, a szabadulási kísérletekből csiholt, minimális feszültséggel. Izgulni nemigen lehet rajta, csak nézni.
Nézni viszont egyáltalán nem rossz, a kulisszákban van valami koszos, lepukkant, amitől több lesz, mint egy egyszerű utazás a múltba, és – amennyire a magyar szinkron ezt engedi megmutatni – Derrickson szimpatikus gyerekszínészeket válogatott össze magának, még ha a felnőttek nem is mindig jó választások. Jeremy Davies manírjai még gyerekszemmel sem biztos, hogy fenyegetők, amikor gyerekverő apát játszik, a maroknyi jelenetben (és például az Az második részében) felbukkanó James Ransone pedig mintha egy dilisebb filmből támolygott volna át. De a Fekete telefon nem dilis, hanem véresen komoly. Túlságosan is.
A Fekete telefon június 23-tól látható a magyar mozikban.
