Kölyök, nincs még egy olyan biztos lábakon álló diktatúra Amerikában, mint egy járőr a posztján
– hangzik el két, éppen a posztján járőröző és intézkedő rendőr között Baltimore utcáján ez a mondat a Miénk a város című sorozatban, és az alapján, amit látunk és hallunk arról, hogyan is tevékenykednek, eszünkben sincsen megcáfolni ezt a mondatot. David Simon és George Pelecanos (Drót, Fülledt utcák) sorozatában a rendőrség megtestesít mindent, ami egy rendszerben elromolhat, korrumpálódhat, korrodálódhat, és összezuhanhat. Egy erőszakszervezet, aminél nincsen esély se reformra, se újratervezésre, csak menni kell előre így, mert az a kicsi, ami nem hullott szét, talán még jó valamire.
A korrupt baltimore-i rendőri erőknek pedig nincs jobb megtestesítője, mint Wayne Jenkins. Jenkins évekig dolgozott a Gun Trace Task Force nevű akciócsoport tagjaként, majd vezetőjeként, folyamatosan szállította a letartóztatásokat, a lefoglalt fegyvereket, kábítószert, miegymást. Imádták a kollégái, imádták a felettesei, imádta a város vezetése is, hiszen számszerű adatokat szállított arról, hogy Baltimore egyre biztonságosabb lesz, amire a városnak kínkeservesen szüksége is volt.
Ugyanis 2015-ben, egy letartóztatás során, egy rabszállító hátuljában életét vesztette a huszonöt éves Freddie Gray. Gray halálát a szállítás során szerzett sérülései okozták, amiket vagy a rendőrök idéztek elő, vagy a rendőrök gondatlanságából keletkeztek. Mindenesetre a járőröket később nem ítélték el, de a haláleset miatt tüntetések kezdődtek a városban, a rendőrök pedig, ha nem is hivatalosan, de elkezdték letenni a munkát, mondván, nem hiányzik nekik a meghurcolás, amikor a munkájukat végzik. Gray halála után évente átlagban több mint 300 gyilkosság történt Baltimore-ban. Jenkins és csapata viszont végezte a munkáját.
Többet is egyszerre, ugyanis a Gun Trace Task Force gyakorlatilag egy rablóbanda volt: Jenkins vezetésével folyamatosan loptak, méghozzá kifejezetten aljas, a szisztematikus rasszizmust, a rendőrökkel szembeni félelmet kihasználva, az irántuk meglévő bizalmat teljesen aláásva. Legtöbbször megállítottak gyanús, vagy gyanúsnak tűnő autókat – jellemzően olyanokat, amiket fiatal fekete férfiak vezettek –, valami közlekedési kihágás ürügyével. Ha az autósok letekerték az ablakot, és a rendőrök fűszagot éreztek, vagy azt mondták, hogy éreznek, máris volt okuk átkutatni a járművet. Ha nem találtak semmit, akkor csak zsebre tették az autós pénzét, de ha, mondjuk, egy bűnözőre sikerült lecsapniuk, akkor mentek a házába, ahol még nagyobb volt a szajré. A GTTF zsebre tette a lefoglalt pénzt, a fegyvereket leadták, de a kábítószer valahogy mindig elkeveredett – az akciócsoport eredményeket mutatott fel, csak közben a tagok a saját zsebüket is tömték.
Wayne Jenkins karaktere csak az egyik szereplője a Miénk a város című sorozatnak, bár beszédes, hogy a legismertebb színész (Jon Bernthal) alakítja, és az ő szájából hangzik el a sorozat címe is. Simon és Pelecanos eddigi sorozataihoz hasonlóan Jenkins létezése és munkássága csak a szikra egy kanócon, ami végigkígyózik több társadalmi csoporton, munkakörön, és gyakorlatilag egy egész városon. A Miénk a város pedig végigveszi, hogy pontosan merre tart ez a kígyózás, és hogyan tart már évek, évtizedek óta. Mint egy jó, alapos, minden lehetséges perspektívára kiterjedő újságcikk, ami tulajdonképpen a kiindulása. Justin Fenton, a Baltimore Sun újságírója háromrészes cikksorozatban foglalta össze Jenkins alakulatának működését (itt az első, érdemes átfutni), majd ezt kibővítve könyvet írt belőle, a Miénk a város pedig utóbbinak a feldolgozása.
Simon és Pelecanos hatalmasat merít, és nagy energiát vár el a nézőtől is: több időszálon fut több történet, párhuzamosan, összekuszálódva, gyakran minimális elválasztással. Jenkins karrierje, tevékenysége, és személyisége mellett megismerjük azt is, hogyan kezdett el a rendőrségnél dolgozni, aztán végül hogyan kapják el. Látjuk azt, hogyan kezd egyáltalán az FBI nyomozni a GTTF tagjai után, hogyan hallgatják ki őket, hogyan építik fel lassan a vádat.
Miközben a baltimore-i rendőrség egyik gyilkossági nyomozója, Sean Suiter (Jamie Hector, azaz a pszichopata Marlo Stanfield a Drótból) mindennapos halálesetek után nyomoz, az igazságügyi minisztérium egyik polgárjogi jogásza, Nicole Steele (Wunmi Mosaku) próbál összerakni egy reformtervezetet, hogyan lehetne a város rendőrségét kikaparni a katasztrofális kulimászból, amibe keveredett. Ha valaki, Steele karaktere az, aki a belépőnk ebbe a világba: veszély nélkül tud járni a legsúlyosabb környéken is, de Washingtonba is eljut, hogy a törvényhozókkal beszélgessen. Steele a valóságban nem létezett, Suiter igen – de az alapján, ahogy a sorozat bánik velük, ezt nem tudnánk megmondani.
A Miénk a város aztán ezek között a szálak között ugrál, néha egyik jelenetről a másikra. Néha csak Bernthal arcszőrzetéből és frizurájából lehet megmondani, hogy melyik szálnál járunk, néha kapunk egy feliratot arról, hogy pontosan mi a dátum, néha pedig egy meglehetősen puritán adatbázis kitöltését kell végignézni a képernyőn, hogy lássuk, melyik évet is írjuk. Simon és Pelecanos úgy dobálják ránk a neveket, akár Baltimore közelmúltjából, akár csak a cselekményből, hogy igazán elkélne hozzá egy névjegyzék, és akárcsak a korábbi sorozataikban, a cselekményvezetés és a rendezés is ellenáll annak, hogy ebből bármikor is izgalmas, vérpezsdítő akció bontakozzon ki. Az utóbbiért egyébként mind a hat részben Reinaldo Marcus Green, a Richard király című film rendezője felel, akinek a személyiség nélküli stílusa pontosan beleillik ebbe a merev világba.
A Miénk a várost ugyanis pont az érdekli, hogy ezek a szereplők hogyan képesek ebben a betokosodott rendszerben megélni, a Dróthoz hasonlóan pedig nem a nagy fordulatok érdekesek, hanem a monoton, sokszor semmitmondó, ismétlődő cselekedetek. A lehallgatások, a rendőri intézkedések, aminek a végrehajtói és az elszenvedői is sokszor átélték már ugyanezt.
A sorozat elején elhangzik, hogy az őrizetbe vételek csak két dologra jók. Az egyik, hogy potenciálisan mérsékeli a gyilkosságok számát a városban, hiszen akik egy fogdában éjszakáznak, azok nem fognak egymásra lőni. A másik pedig az, hogy a tárgyalások miatt pluszpénz jár a rendőröknek. Az őrizetbe vettek aláírnak egy papírt, hogy ejtik a vádakat ellenük, akármennyire piszlicsáré legyen is az (például hogy a saját háza lépcsőjén sörözött), azzal a feltétellel, hogy nem akarják beperelni a városvezetést az eljárás miatt. Mintha mindenki úgy menne végig ezen az egész folyamaton, hogy az igazi értelme már rég elveszett.
Jenkins aztán megtalálja saját maga számára az értelmét: a rendszer lehetővé teszi, hogy minél több pénzt zsebre vágjon, és rövid idő alatt gyakorlatilag a város ünnepelt hatósági figurájaként egy párhuzamos pályán működő bűnszövetkezetet alakítson ki. A korrupt rendőrök témája semmiképpen sem új, de amikor ennyire dísz nélkül, ilyen ridegen mutatják be őket, akkor nehéz nem visszahőkölni. A Miénk a város első részében pár szereplőről sokáig azt hisszük, hogy bűnözők, mert éppen bűnöznek. Majd felveszik a rendőrmellényüket, de még mindig nem értjük, hogy mi történik, hogy pontosan most melyik a jelmez, és melyik az igazi rendőr alatta.
Jenkins, pontosabban az őt játszó Bernthal esetében nem nagyon van kérdés, a színész megtestesíti azt a fajta férfit, amilyen a csapatvezető a való életben lehetett: harsány, számító, adrenalinfüggő és egyfolytában megfelelni vágyó. És néha hősies és önfeláldozó is – elhangzik a sorozatban, hogy Jenkinsnek nem csak egy oldala volt, egyik leghíresebb húzása az volt, amikor egy Black Lives Matter-tüntetésen egy rabszállító autóval ment megmenteni a sérült rendőröket. Bernthal arca képes ezt a sokszínűséget közvetíteni, ráadásul legalább a Walking Dead óta ő az a színész, aki a legjobban tudja a teljes tanácstalanságot bemutatni azzal, hogy a tarkóját és a feje búbját fogdossa. Ezt a jó szokását ezúttal is megtartotta. A legjobb viszont azokban a jelenetekben, amikor a kollégái és barátai finoman érzékeltetik vele, hogy bizonyos dolgokban jobbak nála: Jenkinsnek lövése sincs arról, hogy mi az a Patrón tequila, és egy nagy kerti partihoz is picike rákokat vesz. Bernthal sérülékenysége elhiteti, hogy az ilyenek miatt addig spannolta magát Jenkins, amíg sérthetetlennek nem érezte magát.
A Fülledt utcákhoz hasonlóan viszont hiába van egy nagyon ismert színész látszólag a cselekmény középpontjában, olyanok veszik körül, akik kevésbé ismertek, de ugyanannyira alkalmasak a feladatra. Ráadásul sokan Simon és Pelecanos előző sorozataiból jöttek. A legnagyobb meglepetés a Drót szadista bandavezérét, Marlót alakító Jamie Hector, aki itt egy sokkal barátságosabb, visszafogott figurát játszik, sokszor ugyanazokkal a színészi eszközökkel. De visszatérnek nyomozók, rendőrök, sarki dílerek is az ikonikus sorozatból.
Ahogy visszatér az az érzés is, hogy hiába dolgoznak a kisemberek, ebben a nyomorult városban soha semmi nem fog megváltozni. Egyes történetszálai rokonságban állnak a Dróttal: Jenkinst akkor pécézi ki az FBI, amikor dílereket hallgatnak le, a lehallgatási procedúrát pedig ismét részletgazdagon megismerhetjük. A reformoknak pedig nem jósol sok jövőt senki, hiszen a polgármesternek megvannak azok a területei, amiknek muszáj pénzt juttatni. Csak amíg a Drót ezeknek a különböző területeknek komplett évadokat szentelt, a Miénk a város ezt összesűríti hat órába.
És teszi ezt páratlan részletgazdagsággal, emberábrázolással, helyismerettel. Egy korrupt rendszer, és azon belül is a kábítószer elleni értelmetlen háború kibelezése, de a legjobb pillanatai mind abból fakadnak, hogy emberek hogyan bánnak egymással. Hogyan tud egy különösen rosszindulatú rendőr (Josh Charles, jó messze a kilencvenes évekbeli stílusától) azonnal megsemmisíteni egy átlagembert, csak azért, mert kedve van hozzá. Hogyan törődik bele az egészbe a mindenért felelősséget vállaló rendőrfőnök (Delaney Williams, szintén a Drótból), mert tudja, úgyis ki fogják rúgni, ahogy a négy elődjét is. És hogyan jön rá arra egy jogvédő, hogy akármit, akárhogy szeretne tenni, teljes erőbedobással, az semmire nem lesz elég. A Miénk a város egy nagyon dühös sorozat, amit a rövidsége ellenére nehéz tömbösítve nézni, de darabokban bőségesen megéri, ha odafigyelünk rá.
A Miénk a város az HBO Maxon látható.
Megjegyzés: A Miénk a város magyar szinkronnal és felirattal került fel az HBO Maxra, de a felirat fordítása katasztrofális. Nem csak a műfajból adódó szlengek, de alapvető kifejezések lettek félreértve, rosszul lefordítva, egyes mondatrészek pedig mintha csak azért kapcsolódnának egymáshoz, mert egymás után következnek – egyesek szerint az egész a Google Fordítóval készülhetett. Egy ilyen sorozatnál, ahol alapkövetelmény a részletek, nevek, rendőr- és emberi jogi kifejezések követése, ez kiábrándító, és tönkrevágja az élményt.