Leteszteltük a Duna-part új, kísérleti pihenőparkját

A riport úgy indult, hogy bedobtam egy fotót az Árasztó-parton kialakított kísérleti pihenőpartról a közös, szerkesztőségi levlistára, hogy tök jó hely, micsoda kezdeményezés, megérhet egy miniriportot. Ezen a levlistán szoktak pusztába kiáltott szóként elsorvadni vagy csak egyszerűen földbe döngölődni különböző cikkötletek. Nemsokára meg is érkezett az első morózus reakció Fehér János kollégától:

„Nem tudom jó helynek nevezni a kihalt, kopár és lekövezett partot (dézsás növények? ne már), amivel szemben csak Csepel ronda ipari létesítményeit lehet látni. Köszönöm a figyelmet.”

Lelohadt riportozó kedvemet a rovatvezető válasza élesztette újra, aki azt írta, milyen jó páros riport lenne, ha ketten elmennénk a helyszínre: én lelkesedek, János meg eljátssza a savanyújóskát. A szót tett követte. Felvettem rózsaszín szemüvegem, János rásötétített a napszemüvegére, és Mr. Pink and Mr. Lemon elindult az Árasztó-partra.

Mr. Pink lelkendezik

Kellemes, félórás tekerés után érkeztem meg az Árasztó-parthoz, ami lényegében a Budafoki út és a Kondorosi út kereszteződésétől kb. 100 méterre fekszik a Duna-parti gát mellett. Sokszor bringáztam már erre, és mindig csodálkoztam, hogy miért nem használ ki egy ilyen jó adottságú helyet a város.

Most egy 400 méteres szakaszon égszínkék és türkiz színű padokkal, fekvőpadokkal, szalonnasütőkkel, hintaállvánnyal szórták tele a partot, jó hangulatot varázsolva a területre. A parton csak néhányan voltak. Egy pár az egyik padon pihent, a túlparti csepeli erőmű ezoterikus hátteret kölcsönzött a nyugalmuknak.

János már ott morcoskodott az egyik pihenőasztalnál, épp pakolta elő a táskájából a sütögetni hozott virslit-zsemléket. Alaposan megvizsgáltam a három öntöttvas szalonnasütő egyikét. Biztonságosnak és leleményesnek találtam. Aprófát és száraz gallyat bőven láttam a parton.

Végigvetettem magam az egyik kék fekvőpadon, aminek a spártai keménységét ideálisnak találtam. Akár egyórás uszályspottingot is kényelmesen végigüldögélnék rajta! Azt pedig különösen köszönöm, hogy ismeretlen talpak kisebb mennyiségű homokot hordtak fel a felületére, hiszen az érdesített faülőkéről nehezebben csúszik le az ember.

Szétnézve nagyon tetszett, hogy a parti bútorok nem glédában sorakoztak, hanem mintha egy-két éjszakai társaság műgonddal összevissza húzogatta volna őket: sokkal szabadabb, spontánabb érzést keltettek így. Rózsás kedvemet külön emelték a kilenc kihelyezett dézsás leander rózsaszínen bólogató virágai. Kipróbáltam a hatszögletű fakereten lógó hintát is, aminek félméteresnél nagyobb kilengését gondos kezek által telepített kötélpányva akadályozza: itt biztos nem fogja senki sem összetörni magát!

A pihenőpart fölötti gáton elhaladó bicikliúton közben bringások surrogtak el, futók kocogtak tova, mintha nem is lett volna kitéve az a sok pad és asztal. A figyelem érzékelhetően megváltozott, amikor tüzet raktunk és elkezdtük sütögetni a virsliket. Az egyik bringás pár megállt, és jól hallhatóan megbeszélte, hogy másnap ők is jönnek szalonnát sütni, két biciklis srác pedig arról beszélt, hogy „teljesen hibátlan a hely”, „kénytelenek lesznek” ők is ide még eljönni.

Virslisütés közben irigykedve néztem, hogy János egyik húsa belepottyant a nyársról a parázsra. Nem értettem, miért szentségel, hiszen köztudott, hogy a parázsban sült virsli a legfinomabb. A vacsora elfogyasztása után ejtőztünk még egyet, elkortyoltunk egy doboz sört, majd jókedvűen indultunk haza. Véleményem szerint több ilyen hely kellene Budapestre.

Mr. Lemon kekeckedik

Viszonylag gyakran járok az Árasztó-part felé, bár eddig fogalmam sem volt arról, hogy rendes, közterületi neve is van. A név némileg túlzásnak tűnik, víz alatt sosem láttam, de a terület se nagyon látott vizet. Olyan, mintha a pár száz méterrel feljebb lévő Tüzép-telep folytatódna egy kavicssivatagban. Fű csak mutatóban, az is kiégve, árnyat adó fákat sem itt találunk.

Attól, hogy vidám színekkel festett, tengerparti hangulatot idéző utcabútorok kerültek ki, nem nagyon múlik el az az érzésem, hogy akár egy meddőhányó tetején vagy egy felhagyott kavicsbányában is lehetnénk. Ezeken a helyeken meg ritkán szottyan kedve az embernek piknikezni vagy héderezni. Olyan ez, mint egy Monty Python-geg.

Ezeket félretéve még a vizet és a lomha uszályokat nézhetném elmerengve, de így is nehéz természetközeli hangulatba ringatnom magamat. A meredek védmű alatt elég mocskos a part, a horizonton meg ott pöffeszkedik a Csepel Művek is hatalmas kéményeivel, akaratlanul is az jut eszembe, hogy én is beszívom a mérgező levegőt. Az ipari-városi közegre meg csak ráerősít a 6-os út bántóan erős és folyamatos forgalomzaja. Itt szinte minden az idill ellen dolgozik.

A kopár partot hatalmas dézsákban lévő leanderekkel próbálják meg zöldíteni vagy a mediterrán hangulatra rájátszani, de ez is inkább gagyi vendéglátóhelyeket idéző megoldás. A szertelenül, egymástól távol szétszórt növényeknek nincs igazi funkciójuk. Az rendben van, hogy fákat nem lehet ültetni a partra, de valami árnyékolóelem jól jöhetne, egy kánikulai napon meg lehet veszni a kitett területen.

Az Árasztó-parton azt hirdetik, hogy direkt nincsenek kukák, mindenki vigye magával haza, azt, amit hozott. Nekem alapjában tetszik az az elmélet, hogy ha nincs kuka, akkor a szeméttől sem akarunk megszabadulni olyan könnyen, de akarva-akaratlanul mégis kint maradt egy sárga gyűjtőedény, amelyet, ha nem is pakoltak tele, de változatos állagú és anyagú hulladékokat fogadott már be.

Arról lehet vitatkozni, hogy az Árasztó-part távol van-e, például, a belvárostól, de az biztos, hogy ha már megindul az ember a Duna-parton, mondjuk, bringával, akkor érdemesebb még pár kilométert tekerni, ahol ha az autózaj nem csökken is, de mégiscsak zöldebb, igazibb Duna-partot kapunk.