Ameddig létezik homofóbia a világon, addig lesznek ilyen szervezetek is

Az Istennel a vágy ellen eredeti címe (Pray Away) azt a fogalmat jelenti, amikor valaki az imádság segítségével akar megszabadulni valamitől. Amennyire én a modern világot látom, jó ideje maximum a csendtől lehetett megszabadulni vele. De a hetvenes évektől kezdve az Egyesült Államokban kialakult egy mozgalom, ami szerint a vallás, a Biblia tanulmányozása és az önmegtartóztatás segíthet elűzni valakiből a homoszexualitást, és tisztes heteró életet élhet, miután átadta testét-lelkét Jézus Krisztusnak.

Ennek a mozgalomnak az egyik erős vára volt az Exodus nevű szervezet, ami úgy alakult ki öt évtizeddel ezelőtt, ahogy ma a startupok szoktak: egy csapat férfi Floridában létrehozta a saját önsegítő csoportját olyan embereknek, akik vallásosak, hittel élnek, de szenvednek attól, hogy vannak meleg gondolataik.

A népszerűségük is úgy nőtt, mint egy startup esetében, azaz rohamosan gyorsan. Nem az Exodus volt az egyetlen ilyen szervezet, ráadásul miután az átnevelési technikákat szinte egyöntetűen megtagadták a nyugati világban, mára meg is szűnt. Az emberek viszont, akiknek többéves, akár évtizedes meghasonulást, lelki traumát, önmarcangolást és önámítást okozott, még mindig élnek, és próbálják rendbe tenni magukat. Róluk szól az Istennel a vágy ellen.

A Netflix új dokumentumfilmjének főszereplői nagyrészt olyanok, akik szoros kapcsolatban voltak vagy az Exodusszal, vagy egy másik, hasonló elveken működő szervezettel. Túlélők, akiknek sikerült összeszedni magukat, annak ellenére, hogy minden gondolatukkal és vágyukkal szembe kellett menniük éveken keresztül.

„Hat évet töltöttél gyakorló leszbikusként. Mit akartál tökéletesíteni?” – teszik fel a kérdést korabeli interjúkon Yvette Cantunak, akit az átnevelése után nem sokkal egy washingtoni lobbicsoport leszerződtetett magának. Cantu elmondása szerint amikor elhalászták őt a később gyűlöletcsoportnak bélyegzett Family Research Councilhoz, azért jött kapóra mindenkinek, mert minden vezető heteró fehér férfi volt, ő pedig egy exmeleg, hispán nevű nő, aki be tudta bizonyítani, hogy a csoport ért a melegekhez – hiszen egy volt leszbikus a tagjuk.

Az átnevelő csoportok egyik közös vezérfonala volt, hogy a homoszexualitás a gyerekkori traumákra vezethető vissza, egy abuzív, esetleg molesztáló szülő lehet a kulcs a gyerek állapotához. Julie Rodgers nem emlékezett semmi ilyesmire, egy óriási farmon nőtt fel, tehetős családban, vallásosan. Tizenhat évesen állt az édesanyja elé azzal, hogy leszbikus, anyja pedig pontosan tudta, hogy hova kell vinni: Ricky Chelette tiszteleteshez, aki a Living Hope nevű szervezetben pont az ilyen embereken segített. Chelette is azt vallotta, hogy a borzasztó gyerekkor állhat Rodgers melegsége mögött, esetleg molesztálták. A lány szerint nem volt ilyen. Chelette aztán azzal jött, lehet, hogy csak nem emlékszik. Rodgers fontos tagja lett a Living Hope-nak, és amikor az Exodus elkezdett éves konferenciákat szervezni, rendszeresen járt ezekre. Állítása szerint a konferenciákon érezte igazán a közösség erejét, amikor a mentorok már lefeküdtek aludni, és a queer gyerekek hajnalig beszélgethettek a sötétben. Rodgers – aki arról is beszél, hogyan égette meg magát tinikorában, hogy elnyomja magában az érzelmeit – a film elején az esküvőjét tervezi a menyasszonyával.

Az úgynevezett „ex-gay” jelenség egyik reklámarca John Paulk volt. A kerekded arcú, szemüveges, kifinomult Paulk volt az, akit az Exodus minden lehetséges felületen reklámozott mint a mozgalom egyik óriási sikere. A férfi huszonéves korában maga mögött hagyta a homoszexualitást, és összeházasodott egy olyan nővel, aki hasonló cipőben járva szintén felhagyott a leszbikussággal. Vagy ahogy ők mondják: az életmóddal. Paulk addig volt az Exodus sztárja, amíg már nem bírta tovább a benne burjánzó konfliktust, és 1998-ban Washingtonban ellátogatott egy melegbárba. Nem a szexet kereste, hanem azt, hogy olyan emberek között legyen, akikkel tud azonosulni. Egy LMBTQ-aktivista felismerte Paulkot, aki tagadta, hogy ő lenne az, de készült róla egy lesifotó. Nehéz volt letagadnia, de még évekig a szervezet tagja maradt.

Egészen meglepő módon az Istennel a vágy ellen nemcsak olyan sorsokat mutat be, ahol a vallásos átnevelés kudarccal járt, hanem olyan életet is, ami éppen ennek a kellős közepében van. Sőt, azzal kezdődik a film, hogy Jeffrey McCall valahol nem egészen az isten háta mögött egy „Trans 2 Jesus” feliratú táblával idegeneket szólít le az utcán. McCall tizenéves korától transzneműként élt, női névvel, a kábítószer-használattól és a promiszkuitástól pedig a vallás segítségével tudott menekülni. McCall egy Facebook-oldalt üzemeltet, találkozókat vezényel le, tanácsot ad olyan szülőknek, akiknek transzként lépett elő a gyerekük. Beszédeket tart támogató közönség előtt arról, hogy nem szabad hagyni, hogy iskolákban megcsonkítsák a gyerekek testét nemátalakító műtétekkel. Teljesen mindegy, hogy mi az ember véleménye a homoszexualitásról vagy az átnevelésről, McCall perspektívája a Pray Away egyik legbátrabb vonala. Itt egy ember, aki minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy rúgkapálva felszín alatt tartsa az életét. Szimpatizálni nehéz vele, de elfogadni őt is el kell.

Sajnos filmként McCall szerepeltetése az Istennel a vágy ellen egyetlen igazán érdekes húzása. Az eddig főleg rövidfilmeket készítő Kristine Stolakis minden olyan közhelyet elsüt, ami már jó ideje a netflixes dokumentumfilmek sajátja: az alanyokat akkor ismerjük meg, amikor a stáb még lábatlankodik körülöttük, és a csapót lóbálják előttük, a zene szájbarágós, tele van olyan hangulatképekkel, amik csak az időt húzzák, és valójában nem történik semmi más, mint hogy emberek elmondják az élményeiket, archív felvételekkel illusztrálva. Nem a munka mennyiségét hiányolom, mert abból bőven fektettek bele. Inkább azt, hogy dokumentumfilm legyen, és ne egy illusztrált podcast. Vizuálisan nem tesz semmit a saját történetéhez, csak kihívás elé állítja az embert, hogy álljon ellen a 1,5x sebesség opció csábításának.

Az Istennel a vágy ellen valamennyire a saját fókuszának is az áldozata. Az Exodus gyakorlatai elítélendőek, évekre megnyomorítottak embereket, de valahogy a részletek zavarosak maradnak, csak egyszer-egyszer látunk bele abba, vajon mit is jelentett az átnevelés a gyakorlatban. Egyébként főleg kétes hírnevű pszichiátereket mutatnak, akikkel a szervezetnek az egyik volt vezetője szerint szimbiotikus kapcsolat alakult ki. Az Exodusnak kellett a tudományos elfogadottság, a pszichiátereknek pedig az új kliensek. De hogy pontosan hogyan kapcsoltak át melegből ideiglenes heteróba a szereplők, azt homály fedi. Azok a szereplők, akik már nagyon-nagyon rég otthagyták az Exodust vagy az átnevelés világát, aktivisták lettek, könyveket írtak róla, vagy éppen ezt csinálják, ezért a mondanivalójuk néha olyan, mintha azt már százszor átrágták és elgyakorolták volna.

Ettől függetlenül azért kemény végighallgatni, hogyan tudja az önutálat és a homofóbia teljesen eltéríteni valakinek az életét, és jó látni azt, hogyan képesek ezek után mégis talpra állni. Az Isten a vágy ellen ráadásul belemegy abba is, hogy az exmelegmozgalom hogyan formálta az amerikai politikát, és hogyan tudott a republikánus retorika egyik eszköze lenni. Többször is elhangzik a filmben a vád, hogy az iskolákban megy a propaganda, hogy ha a melegek házasságát engedélyezik, akkor a társadalom elindul a lejtőn, és jöhetnek a pedofilok, meg a kecskék, meg családtagok is. Ezeket nem is kellett a politikusoknak kimondani, hiszen ott voltak a lobbisták vagy családvédelmi szervezetek, akik egy „kigyógyult” homoszexuális hitelesítésével megtették ezt helyettük.

És hogy érezze magát egy meleg az országban, ahol az AIDS-járvány kellős közepén az ország egyik leghíresebb prédikátora, Jerry Falwell azzal jött, hogy ez a Jóisten büntetése azért, mert szembement az ország a keresztény erkölcsökkel? Mit kezdjen akkor, amikor látszólag senki sem áll mellette, és az egyetlen lehetőségnek az látszik, hogy saját magát kifacsarja? Mennyire lehet erős saját magában az ellenszenv, hogy a saját érzelmeit, vonzásait gyökerestül kitépje magából? Az Exodus egyik volt vezetője elmondja, hogy amíg homofóbia létezik a világon, addig ilyen szervezetek is lesznek. És homofóbia még létezik.

Az Istennel a vágy ellen a Netflix műsorán látható.