A Jupiter hagyatéka a bizonyíték, hogy kezdenek elfáradni a szuperhősök

Ha esetleg az elmúlt 20 év mozis dömpingje nem lett volna elég, a stúdiók az utóbbi jó pár évben elkezdtek nagy mennyiségben szuperhősös produkciókat gyártani tévére és streamingre is. Amikor azt gondolná az ember, hogy a műfaj tényleg nem bír már el többet, akkor a Netflix kihozta a Jupiter hagyatékát, Mark Millar képregényének szuperhősös adaptációját. És éppen a szuperhősök miatti kiégés okozta előítélet az, amiért valószínűleg túl sok jövője nincs a produkciónak. Pedig a Jupiter hagyatéka inkább pozitív csalódás, de ez még nem változtat azon a tényen, hogy a benne döntögetett toposzokat már ledöntötték párszor az elmúlt időszakban.

Az első Jupiter hagyatéka-képregény 2013-ban jelent meg, és ennek a szerzője is az a Mark Millar, aki az egyik legkeresettebb író a műfajban, és olyan képregényfilmek vették alapul a munkáit, mint a Ha-Ver, a Kingsman, a Wanted vagy az Amerika Kapitány: Polgárháború. Millar akkora intézmény a képregényes világban, hogy Millarworld néven saját kiadója alatt is kihozott egy csomó címet 2004 és 2020 között, ezek közé tartozik a Jupiter hagyatéka is.

Nem véletlen, hogy 2017-ben a Netflix megvette az egész kiadót, és vadul filmeket és sorozatokat kezdett el fejleszteni Millar világából. A Netflix részéről ez egy nagyjából logikus döntés volt, hiszen a Warnerrel (DC) és a Disney-vel (Marvel) úgy lehet valamennyire tartani a lépést szuperhős témakörben, ha ők is elkezdik építgetni a saját univerzumukat. Millar képregényei pedig tökéletes alapot nyújtanak ehhez.

Csak hát az az igazság, hogy 2021-re már tényleg annyira elfáradt a műfaj, hogy valami nagyon extrával lehet csak felkelteni a figyelmet.

Most nem vesszük végig, hogy az elmúlt években hány tucat szuperhősös tévésorozat készült, valószínűleg a kedves olvasó is tisztában van már azzal, hogy mozdulni sem lehet köpönyeges hősök nélkül a streamingoldalakon és a mozikban. Éppen ezért a Jupiter hagyatéka már az előzetes alapján olyannak tűnt, mint amire tényleg nincs semmi szükség. Csakhogy a Netflix kicsit bénán marketingelte a sorozatot.

Aki nem olvasta a képregényeket – mint például a cikkszerző −, annak úgy tűnhetett, hogy a Jupiter hagyatéka csak egy újabb szuperhősös történet, amelyben mindenféle emberek megmentik a világot, közben szomorúak, szerelmesek, néha pedig meghalnak. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, a sorozat tényleg erről szól, de valamiért az előzetesekből lefelejtették, hogy itt inkább a hősködés árnyoldalait mutatják be, mintsem szimpla akciójeleneteket darálnak két dialógus között.

A kevésbé fantasztikus négyes

A történet részben a Sampson családról szól, amelynek minden tagja valamilyen szuperhős. Apuka a Utopian nevű Superman-epigon, anyuka a Wonder Woman 2, a két gyerek közül az egyik a fater nyomdokaiba szeretne lépni, a másik viszont igyekszik az egésztől minél távolabb tartani magát. A sorozat elején az ő működésüket ismerhetjük meg, és ebből kiderül, hogy ebben a világban teljesen megszokott a szuperhősök létezése, és még egy szakszervezet is létezik, amelyet az apuka, Sheldon alapított még többedmagával, és gyakorlatilag egy ernyőszervezetként funkcionál.

Sheldon egy igazi régi vágású, tiszteletet követelő családfő és alfahím, aki a státuszát leginkább a hősök fő etikai szabályának betartatására használja, és mellesleg arra, hogy a gyerekeit egy életre megnyomorítsa lelkileg a túl magas elvárásaival és szigorú szabályaival.

A szabály nagyon egyszerű: egy hős nem öl embert.

Ez egy elég régi toposz a műfajban, a DC- és Marvel-hősök nagy része is úgy működik, hogy még a leggonoszabb gonosztevőket sem ölik meg, legyen az bármennyire is nehéz. Azonban történik valami a sorozat elején, aminek köszönhetően az emberek és más hősök elkezdik megkérdőjelezni ennek az elvárásnak a hasznát. A világ egyre erőszakosabb és agresszívebb, lehet, hogy egyszerűbb kinyírni a tömeggyilkos gonosztevőt, mint ötödjére is végignézni, hogy megszökik a börtönből.

Ez egy érdekes morális kérdéskört hoz létre a sorozatban, azonban a cselekmény hamar túl sok irányba indul el. Ahelyett, hogy a „ne ölj!” morális kód politikai és társadalmi kontextusát boncolgatná részleteiben a sorozat, hirtelen fél tucat mellékszálba kezd bele. A Sampson család viszontagságai mellett megismerhetjük a család múltját, és azt, hogyan lettek szuperhősök, illetve az ezzel járó nagyon sötét titkokat. Emellett a jelenben is folyik valami hatalmas sakkjátszma, ahol nem tudni pontosan, kinek mi a célja.

Az Árnyék és csont esetében hatalmas probléma volt, hogy történetvezetés helyett a sztori átment egy fiktív világról szóló enciklopédiabejegyzésbe, és valamennyire a Jupiter hagyatéka is beleesett ebbe a csapdába. A történet párhuzamosan zajlik a jelenben és közel 100 évvel korábban, vagyis mire felvennénk az egyik szál fonalát, már folytatják a másikat. A baj az, hogy a visszaemlékezések ugyan megmutatják egy-egy karakter jellemének miértjét, viszont

annyira hosszú és sok helyen eseménytelen az egész, hogy inkább mennék nézni a Sheldont alakító Josh Duhamelt, ahogy szigorú arccal kapaszkodik a sörébe, miközben épp a saját családtagjait szidja.

Ez ugyanis a kevés valóban erős részek egyike a sorozatban, Duhamel remekül hozza az ultimate szuperhőst, az emberek példaképét, a családfőt, a leghősebb hőst, aki az egész életét egy morális kód köré építette fel. Ben Daniels legalább ennyire jó a testvére, a Brainwave nevű hős szerepében, de itt ki is fullad a felsorolás. A többi fontosabb szereplő olyan, mint valami rossz képregényklisé. Brandon az apja árnyékában kínlódó fiúgyermek, akinek a személyiségéről nyolc rész alatt konkrétan semmit nem tudtunk meg. Chloe a lázadó, akiről azért tudjuk, hogy lázadó, mert punkosan öltözködik, sokat iszik, drogozik és káromkodik, és állandóan visszabeszél a szüleinek. Rosszabb napjain hozzávág egy sportkocsit a falhoz. Grace pedig a szigorú háziasszony, aki mindig a férjét támogatja, de krízishelyzetekben hajlamos a gyerekei mellé állni.

Túl fiatal öregemberek

A Jupiter hagyatékát ráadásul úgy készítették el, hogy figyelembe kellett venni: a történet két idősíkon zajlik, amelyek között közel 100 év telt el. Ennek köszönhetően vannak olyan színészek, akik mindkét idősíkon felbukkannak, ezért valahogy meg kellett oldani a korkülönbséget. Ez úgy sikerült, hogy szegény Josh Duhamel kapott egy nevetséges Zeusz-parókát, a feleségét alakító Leslie Bibb haját pedig ezüstszürkére festették. Papíron 100 évnél is idősebbnek kéne kinézniük, de egyszerűen üvölt a képernyőről, hogy a sminkesek és a maszkmesterek nem tudtak megküzdeni ezzel a kihívással. Különösen igaz ez a Fitzet alakító Mike Wade-re, aki öreg, kerekesszékes vénember akar lenni, de még a hangja is olyan, mintha a 20 éves Eddie Murphy akarna egy nagypapát parodizálni az Amerikába jöttem valamelyik kimaradt jelenetében.

Jó kérdés, hogy a készítők miért nem fiatalabb színészekkel oldották meg a két idősík okozta problémát, és ugyan Duhamel, Daniels és Matt Lanter is remekelnek a visszaemlékezős részekben, egyszerűen annyira gagyira lettek maszkolva idős korukra, hogy nehéz ettől elvonatkoztatni.

Viszont azt feltétlenül a sorozat erősségei között kell említeni, hogy – a főhősök öregítését leszámítva – a látvány és az akció kifejezetten erős, tévésorozathoz képest baromi jól néznek ki a harcjelenetek és a hősök képességei, bár még mindig messze vannak egy mozifilm színvonalától. A másik pozitívum, hogy a Netflix valamiért egy családi szuperhőssorozatként reklámozta a Jupiter hagyatékát, pedig valójában kőkemény drámáról van szó.

Rengeteg halál és erőszak történik a nyolc 30-40 perces epizódban, és a sorozat attól sem riad vissza, hogy ezt egészen grafikusan mutassa meg a nézőnek.

Olyannyira, hogy egy idő után már túlzásba esik, mert annyiszor mutogatnak premier plánban egy szilánkosra roncsolódott koponyát, mintha az operatőr állandóan egy horrorfilmben érezné magát. A jelmezek és a maszkok néhol kifejezetten jól néznek ki, egyedül a saját koruknál jóval idősebb karaktereket alakító színészek látványa lóg ki nagyon, illetve a Blackstar nevű főgonosz maszkja sem tűnik annyira 21. századinak.

A baj csak az, hogy éppen az elmúlt időszakban mutatta meg például az Amazon, hogyan lehet unalomig ismert toposzokat izgalmasan lebontani: a The Boys hétköznapi emberek szemszögéből mutatja be, mennyire korrupt, sötét és aljas tud lenni a szuperhősök élete, az Invincible pedig a hőssé válás kérdéskörét fordítja ki teljesen önmagából, ahogy egy fiú a szuperhős apja árnyékában próbál boldogulni.

És ezek a sorozatok sokkal jobban bemutatják, mennyire nem fekete és fehér ez a világ, mint amire a Jupiter hagyatéka képes.

Való igaz, hogy az iszonyatos szuperhősdömping miatt erős előítéletekkel ültem le a sorozathoz, és valószínűleg éppen ezért is érzem azt, hogy ezeket a történeteket és karaktereket láttam már máshol, mégis érdekel, mi lesz velük a továbbiakban. A háttérben bonyolódó főtörténet kellően izgalmas, és George Hutchence karakteréről még mindig nem tudunk eleget, ahogy a fiáról sem. És bár nem megy bele igazán a sorozat a társadalmi és politikai kérdésekbe, felületesen érinti ezeket, és bőven van még ebben kiaknázatlan potenciál.

A Netflix nem véletlenül vette meg Mark Millar kiadóját és kezdett el számos filmet és sorozatot fejleszteni ebben a világban, vagyis jó esély van rá, hogy a Jupiter hagyatékának sincs itt még vége, pláne úgy, hogy egy hatalmas cliffhangerrel ér véget az első évad. A kérdés inkább az, hogy mivel tud kitűnni a több tucat hasonló sorozat közül. Ez most így csak egy közepes családi dráma sok szuperhősös klisével, aminek vannak érdekes és izgalmas részei, de a nap végén csak egy újabb termék a gyártósoron.