Szépnek szép a Szép új világ, csak tévésorozatnak unalmas

Hatalmas reneszánsza van a sci-finek, ami nemcsak a filmekre, hanem a tévésorozatokra is igaz. A következő években legalább egy tucat film vagy sorozat készül kultikus sci-fi-regényekből, azonban a Szép új világ megelőzte a trendet, hiszen már 2020 nyarán megjelent az NBC saját streamingfelületén, a Peacockon. Akkor azonban szinte semmi figyelmet nem kapott, szép csendben el is kaszálták egy évad után – hogy aztán 2021-ben megjelenjen a Netflixen, ahol hamar a legnépszerűbb tartalommá vált a magyar felhasználók körében. Nem véletlen, hogy a sorozatból mindössze egy évad készült, mert ugyan sikerült Huxley közel 100 évvel ezelőtti enyhén rasszista és szexista témáit kicsit tompítani, cserébe közel sincs meg az a varázsa a sorozatnak, ami a könyvnek.

A tökéletes utópia rohadt unalmas

A sorozat nagyjából a Huxley által megálmodott jövőben játszódik, ahol az emberek egy erősen megtervezett társadalomban élnek. A gyerekeket már születésük után különböző kasztokba terelik a képességeik alapján, úgy nőnek fel, hogy megfeleljenek a kasztjaik elvárásának, és még élvezzék is a feladatukat. Ebben a jövőben tilos a magánszféra, tilos a monogám párkapcsolat, nincs pénz, és nem beszél senki a történelemről. Cserébe egy olyan utópisztikus nihilben élhet mindenki, ahol az emberek tömegesen szexelnek a diszkóban, mindent tudhatnak egymás életéről, és folyamatosan szedhetnek egy szóma nevű drogot/gyógyszert, ami tompítja az olyan szélsőségesnek ítélt érzéseket, mint a harag, a düh, a csalódottság, a szomorúság vagy a féltékenység.

Ebben a világban vannak alfák, akik a társadalom csúcsát jelentik, és vannak ipszilonok, akik gyakorlatilag a társadalom takarítószemélyzete, de tudatos nevelés és a drogokkal való leszedálás miatt nemhogy osztályharcra nincs esély, de még arra sem, hogy egy ipszilon esetleg úgy döntsön, hogy a szemétszállítás helyett inkább atomfizikát szeretne tanulni.

Ebben a világban él Bernard Marx és Lenina Crowne (hm, vajon honnan vehették ezeket a neveket?) is, előbbi egy alfa plusz, a társadalom krémjéhez tartozik, utóbbi pedig egy béta plusz, vagyis amolyan felső-középosztálybeli. Kettőjük életén keresztül mutatja be a sorozat az elején, hogy milyen is a világ, amelyben élnek. Steril, plasztikus, minden részletében megtervezett, és pont ezért tökéletes. Vagy hát annak tűnik.

A Szép új világ éppen ezért annyira ígéretes az elején. Ahhoz képest, mennyi sci-fi van a tévében, vizuálisan sokszor képtelenség megkülönböztetni az egyik technoutópiát a másik tudományos-fantasztikus világtól. Mintha minden modern sci-fi úgy nézne ki, mint az Expanse, a Star Trek: Discovery vagy a Westworld nem vadnyugati részei. Ez a futurisztikus kékes-fémes látványvilág az elmúlt években rémületesen egyhangúvá tette vizuálisan a sorozatokat, éppen ezért annyira üdítő látni, hogy a Szép új világ alkotói rengeteg munkát fektettek abba, hogy Új-London minden szeglete úgy nézzen ki, hogy az valamennyire új és egyedi legyen, ne lehessen más produkciókhoz hasonlítani.

És az igazat megvallva, még talán azt is meg merem kockáztatni, hogy a sorozat jó érzékkel adaptálta a világot, amit Huxley annak idején megálmodott.

Új-London tágas, világos, letisztultan futurisztikus, de hiányzik belőle bármilyen természetesség, amivel elég jól illusztrálják Huxley korai vízióját. A két főszereplőn keresztül azonban kifejezetten izgalmas, ahogy ezt az utópisztikus társadalmat bemutatják. A gond csak az, hogy az expozíció után az egész sorozat vesz egy olyan éles kanyart, ami után az embernek nagyon meg kell erőltetnie magát, hogy képes legyen befejezni az egész évadot.

Ahogy a könyvekben, úgy a sorozatban is egy komfortzónán kívüli élmény változtatja meg főhőseink életét, és csatlakozik hozzájuk egy harmadik kulcsszereplő. Ez a traumatikus élmény mind Leninában, mind Bernardban olyan folyamatokat indít el, ami teljesen ellentétes a társadalmi rendszerrel, amelyben felnőttek. Milyen lehet megfigyelés nélkül élni? Milyen szerelmesnek lenni? Milyen érzés a harag, a szomorúság, a csalódás?

Milyen lehet az élet drog nélkül?

A szóma nevű drognak nagyon fontos szerepe van a történetben, hiszen ennek a folyamatos szedésével érik el, hogy az emberekben fel se merülhessenek ilyen kérdések. A két főhős pedig apránként kezd azzá válni, ami ellen az egész társadalmuk létrejött. Közben pedig megismerjük Johnt, aki Új-Londonon kívül, a régi rendszerben nőtt fel, ahol nem volt szitokszó, hogy anya és apa, vagy az, hogy szeretlek. Amíg John kívülállóként igyekszik feldolgozni a számára (szép) új világot, addig Bernard és Lenina folyamatosan azzal küzd, hogy az őket körülvevő világból mind érzelmileg, mind szellemileg kiszakadjanak, vagy legalább képesek legyenek a saját létezésüket újraértelmezni.

Szex mindenek felett

Sajnos John megjelenése után zuhanórepülést vesz a sorozat, és még azok számára is végtelenül kiszámíthatóvá válik, akik nem olvasták Huxley regényét. A sorozat igyekszik egy rakás társadalmi és emberi jogi kérdést feldolgozni, de annyira be akarnak mindent mutatni, hogy igazán semminek sincs súlya. Bernard vagy Lenina szenvedései egy idő után tét nélkülivé válnak, John beilleszkedése, majd lázadása az új világban pedig az első 10 perc után nem igazán tud újat mutatni.

Egyszerűen hiányzik a sorozatból az az erős társadalomkritika, amit Huxley évtizedekkel korábban megfogalmazott. Személyi szinten vannak erősebb momentumok, ahogy a kulcsszereplők küzdenek a saját társadalmi helyzetükkel és normáikkal, de összességében nincs meg a sorozatnak az az éle, hogy egy mai néző kapcsolódni tudjon hozzá.

Helyette valamiért úgy döntöttek a készítők, hogy muszáj minden epizódban meztelenséget, szexjeleneteket és orgiákat mutogatni, de a harmadik tök ugyanolyan tömegszexes jelenet már egyértelműen öncélú, bármiféle morális vagy erkölcsi iránymutatás, esetleg kritika helyett.

Harry Lloyd (Bernard Marx) kiemelkedően erős a szerepében, de itt meg is áll a felsorolás sajnos. Demi Moore-nak mindössze egy epizódszerep jutott, a többiek pedig hiába játszanak összetett, érdekes karaktereket, a színészi teljesítmény bántóan közepes. Különösen John, akinek a funkciója az állóvízbe hajított szikladarab lenne elvileg, a gyakorlatban viszont inkább csak egy kavics a jövő társadalmának futócipőjében. Ott van a lehetőség intrikára, drámára vagy akár thrillerre, de helyette a

Szép új világ csak egy színtelen-szagtalan sci-fi, ahol egy rakás komoly kérdésen el sem tudunk rendesen gondolkodni anélkül, hogy ne tolnának melleket, seggeket meg kidolgozott férfi felsőtesteket az arcunkba.

Kár érte, mert tényleg volt potenciál a koncepcióban. Az egyik alkotó például az a Grant Morrison, aki a nyolcvanas évek óta az egyik legmenőbb képregényíró, és kifejezetten az ellenkulturális szövegvilága miatt lett akkora kedvenc, na meg az olyan munkái miatt, mint a Doom Patrol, a 2000-es évek X-Men-képregényei vagy a Final Crisis című nagy DC Comics esemény. Sajnos Morrison ebből semmit nem tudott megmutatni a Szép új világban, de azt legalább el lehet mondani, hogy a sokszor szürke, lassú és unalmas töltelékjelenetekhez remek zenéket választott olyan együttesektől, mint a Car Seat Headrest, a Radiohead, a Goldfrapp, a Justice, Nick Cave vagy Cat Power. Sokszor konkrétan azon kaptam magam, hogy jobban érdekel, milyen zene szól, mint az, hogy mi megy közben a képernyőn.

A könyv hatása

Valahol nyilván támogatandó, hogy a sorozat változtatott az alapanyagon pár dologban, ami a 21. században már elég necces lenne, mint például John erősen szexista viselkedése vagy az, hogy a modern társadalmon kívüli világot egy indián rezervátum képviseli, ahová eljárnak az emberek szörnyülködni, hogy láthassák, milyen társadalmat hagytak maguk mögött egy szép új világért. Emellett egy-két, eredetileg férfi karakter itt nőként jelenik meg, illetve Demi Moore karaktere élettartamát is drasztikusan lerövidítették. Helyette behozták CJack60 karakterét, aki teljesen új szereplő a könyvhöz képest. Azonban hiába mutogatják sokat a szereplőt abból a célból, hogy bemutassanak egy másik szemszöget is, ebből csak annyi sikerült, hogy rengeteget látjuk Joseph Morgan egészen elkeseredett, ledöbbent arckifejezését, de semmi többet.

Ezek a változtatások egyébként annyira nem nyúlnak bele a sorozatba, és ugyan jó 15 éve olvastam utoljára a könyvet, abban biztos vagyok, hogy John karaktere százszor szórakoztatóbb lett volna, ha meghagyják egy érzéketlen, tapló vadembernek, hogy erősebb kontrasztot mutasson a jövő társadalmával. Ehhez képest John egy durcás kisgyerek, aki állandóan hisztizik valami miatt, és hiába van alapvetően igaza, rendes karakterfejlődés híján zéró érzelmi kötődésünk van hozzá. Ez igaz Leninára is, aki a könyvekben sokkal hidegebb, számítóbb nő, itt viszont ennek épp ellenkezője, egy testi-lelki szabadságra vágyó személy. Csakhogy ilyet is láttunk ezerszer, és itt sem történik látványos személyiségfejlődés ahhoz, hogy igazán érdekeljen, mi történik vele. Arról nem is beszélve, hogy az évad második felére eljutunk a Szép új világ legfelső szintjeire, de hatalmas reveláció meg mindenféle politikai machinációk helyett annyira egyszerű választ kapunk mindenre, hogy azt magunktól is ki tudtuk volna találni. Ha valakit érdekel, pontosan mit és hogyan variáltak át a könyvhöz képest, annak ajánljuk ezt a cikket.

Nem véletlen, hogy az NBC egy évad után elkaszálta a sorozatot, mert ahhoz láthatóan túl drága, hogy ennyire középszerű legyen, és hiába húzónév Huxley regényének a címe, ha a Netflix nem veszi át a sorozatot idéntől, valószínűleg a kutya nem emlékezne már rá. De arra mindenképpen jó, hogy aki olvasta az eredeti regényt, megnézheti, hogy vizuálisan milyen lehet Aldous Huxley jövőképe. Csak mély tartalomra, izgalomra ne számítson senki, mert

a Szép új világnak pont olyan hangulata van, mintha maguk a színészek és a készítők is évek óta a szóma hatása alatt állnának.