A szex, drogok és rock&roll korszaka véget ért

2020. szeptember 28. – 16:06

A szex, drogok és rock&roll korszaka véget ért

Másolás

Vágólapra másolva

De lehet, hogy ez nem is baj. A szexet örökre megváltoztatta a metoo, a drogok sem a régiek már, a rockzene meg amúgy is halott. A hetvenes évek nem tarthat örökké, és épp itt az ideje, hogy átadja a helyét valami másnak.

„Szex, drogok, rock&roll ”

– ez az a szlogen, amit már apáink is ismertek, és a gyerekeink gyerekei is ismerni fognak. A 20. századi hedonizmus három szóba sűrített esszenciája évtizedeken át határozta meg rockzenét körbevevő atmoszférát, és azzal százmilliók világlátását. Aztán persze a kapitalizmus ezt is tönkretette: amikor már autóreklámokban hangzik el rutinszerűen, hogy rock and roll, az annak biztos jele, hogy a drogmámoros hedonizmust lenyelte a kommerciális álvagánykodás.

2020-ben a szlogent már képtelenség könnyűzenei kontextusban használni, mára mind a három szó új értelmet nyert, és alapvetően változott meg a zenészek és a zeneipar hozzáállása a témához.

Drogok

Közel száz évet kell visszamennünk az időben, hogy olyan zenét találjunk, amiben kábítószer fogyasztására utalnak. 1928-ban vette fel Louis Armstrong a Muggles című instrumentális dalát, ami onnan kapta a címét, hogy a ‘20-as, ‘30-as években mugglesnek hívták a füvet az afroamerikai jazz-zenészek. A művészvilágban a drogfogyasztás persze már akkor sem volt újdonság, de a téma a ‘60-as évek hippimozgalmával került csak a mainstream látókörébe. A Beatlestől a Rolling Stoneson át Bob Dylanig a kor rocklegendáit általában nemcsak megihlette a drog, de aktívan használták is. Magát a „szex, drogok, és rock and roll” kifejezést először a Life magazinban írták le mint az ellenkultúra három alapköve. A Mental Floss egyébként egészen az 1770-es évekig és egy német nyelvű dalig vezette vissza a kialakulásának hátterét. Aztán jött Ian Dury Sex, Drugs, Rock ‘n’ Roll című száma 1977-ben, és a szlogen végleg a köznyelv részévé vált.

Az ellenkultúra három alapkövéből leginkább annak köszönhetően lett sajtószenzáció, hogy egy sor tehetséges zenész és befutott rocksztár halt meg kábítószer vagy drogként használt gyógyszerek miatt. Ugyan már a ‘60-as években is haltak meg szupersztárok (például Marilyn Monroe) alkohollal kombinált gyógyszer-túladagolás miatt, igazán a ‘70-es években vált súlyossá a rockzenészek droghasználata. Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, Sid Vicious – a magukat fiatalon a halálba drogozott legendák sora még nagyon sokáig folytatható.

A heroinhasználat majdnem annyira elterjedt volt a rockzenészek körében, mint a dohányzás vagy az alkohol. A trend folytatódott később is, heroin miatt halt meg Hillel Slovak (Red Hot Chilli Peppers), Phil Lynott (Thin Lizzy), Bon Scott (AC/DC), Mike Bloomfield és Paul Butterfield is a ‘80-as években. Mindent elmond ennek generációnak a szokásairól, hogy voltak olyanok, akik már bőven a pályájuk csúcsa után, 40-50 évesen haltak meg drog, gyógyszer, alkohol vagy azok kombinációja miatt, mint például Dee Dee Ramone (Ramones), John Entwistle (The Who), Rick James, Whitney Houston, Michael Jackson vagy Prince. De a legmegdöbbentőbb, hogy akadtak olyanok, akik már nyugdíjasként haltak bele a destruktív életmódjukba. Tom Petty 66 évesen fentanyl és oxycodone miatt halt meg, de a legidősebb Ike Turner, Tina Turner első férje volt, aki 76 évesen adagolta túl magát kokainnal 2007-ben.

Chester Bennington (Linkin Park) és Chris Cornell (Soundgarden) öngyilkossága után egyre többet lehetett arról olvasni, hogy az úgynevezett puffergeneráció tagjai drogokkal és önpusztítással kezelik a szorongásaikat, depressziójukat. Ezeknek a gyökere az volt, hogy szüleiktől még maszkulin nevelést kaptak, beléjük verték, hogy egy férfi nem mutatja ki az érzéseit – miközben az ezredforduló környékén született korosztálynál ez már alig tapasztalható. És ehhez hozzájön, hogy ez a korosztály már a ‘60-as, ‘70-es évek rockhősein nőtt fel, abban a zenei közegben szocializálódtak, amely bátran vállalta a hedonista önpusztítást, ami a rock and roll életmód alapja volt. A 21. századra azonban változás kezdett el beállni ebben.

Azt persze badarság lenne kijelenteni, hogy kevesebbet drogoznak a zenészek: az újvonalas hiphopban egymást érik huszonévesen dizájnerdrogoktól vagy gyógyszerektől meghaló rapperek (Mac Miller, Lil Peep, Juice Wrld). De az látszik már, hogy maga az iparág és a társadalom témához való hozzáállása és a zenészek mentális egészségének sokkal nyíltabb kommunikálása egyre tompítja a drog fontosságát a könnyűzenében. Ehhez egyébként szükség volt egy csomó kifejezetten 21. századi trendre is:

  • A lemezeladások megszűnésével minden zenekarnak kétszer-háromszor annyit kell turnézni, ami fizikailag és idegileg is kimerítő – hosszú távon egyszerűen nem fér bele a folyamatos, durva önpusztítás.
  • A technológiai fejlődésnek köszönhetően egy zenész életének minden publikus pillanatát rögzítik okostelefonnal, és PR-katasztrófát eredményezhet, ha egy zenész feltűnően szétcsúszva áll színpadra. Ez szponzori szerződések felbontásával járhat, ami anyagilag terheli meg a zenészt.
  • Divatba jött az egészséges, minőségi táplálkozás és életmód, tombol a veganizmus, a jóga, üdítők helyett a sima víz fogyasztása, és már nem menő dohányozni, sőt.
  • Megváltozott a kábítószer kultúrája: sok helyen legális a marihuána, kiment a divatból a drogok intravénás használata (heroin, kokain, speed), és a drogfogyasztás úgy általában sem akkora tabu már, mint korábban. A népszerűbb kábítószerek tisztábbak, jobb minőségűek lettek, és sokkal többet tudunk már a hatásaikról.
  • Ma már elfogadott és egyáltalán nem ciki rehabilitációra menni egy ismert zenésznek.

A kábítószer, mint zenei téma a rock helyett más műfajoknál jelent meg. Az EDM pusztító felfutási időszakában minden a mollytól (MDMA, extasy) volt hangos, az újvonalas hiphopnak pedig kedvelt témája a xanaxozás vagy a purple drank, ami gyakorlatilag köptető, Sprite és cukorka keveréke. Nem véletlen, hogy az elmúlt pár évben a fiatalon elhunyt rapperek általában gyógyszerek kombinációi miatt vesztették életüket, amelynek nincs olyan kultúrája és szakirodalma, mint a klasszikus kábítószereknek, mint a kokain, az MDMA vagy az amfetamin.

Rock and roll

Ha művészeti szempontból nem is feltétlenül igaz, hogy a rock halott, népszerűséget nézve már igen. A 20. század ma is aktív nagy öregjei továbbra is az elithez tartoznak bevétel szempontjából, egy AC/DC, Metallica vagy Rolling Stones még mindig stadionokat tud megtölteni. Azonban trendeket nézve egyértelmű: a rockzenét egyszerűen megunta a mai generáció.

Mick Jagger és a Rolling Stones koncertezik a bécsi Práter-stadionban 1982-ben.
Fotó: VOTAVA / IMAGNO / APA-Picture Desk via AFP

Hogy mennyire nem vevő a zenei trendeket befolyásoló fiatal korosztály a klasszikus dob-gitár-basszusgitár-énekes felállású rockzenekarokra? Lássuk csak:

  • Ha megnézzük a Billboard toplistáján első helyig jutó számok listáját 2010-től 2019-ig, összesen négy ilyen klasszikus formációt találunk. Az egyik a Fun nevű indie zenekar közös száma Janelle Monae R&B énekesnővel, a dalnak gyakorlatilag semmi köze a rockzenéhez. A második a Jonas Brothers. Aztán van egy kanadai fúziós reggae zenekar Magic! néven, illetve a Maroon 5. Utóbbi az egyetlen, ami egynél többször szerepelt a lista élén, olyan, rockosnak nem igazán mondható dalokkal, mint a Christina Aguilerával közös Moves Like Jagger vagy a Cardi B-vel közös Girls Like You. Ez egyértelmű jele annak, hogy kereskedelmileg topnak számító szinten egyszerűen nincs igény a friss rockzenére.
  • Szintén a Billboard rakta össze, hogy melyik rocklemezekből adták el a legtöbb példányt 2010 és 2019 között. Az első helyen az egy dobossal és egy rapper/énekessel operáló Twenty One Pilots futott be, a második a folk rockban utazó Mumford & Sons, a harmadik a rockzenei felállásban működő, de inkább reklámzenét játszó Imagine Dragons. Mindent elmond a helyzetről, hogy a 2010-es években A galaxis őrzői 60-as, 70-es évek nosztalgiájára építő filmzenéjéből fogyott el a negyedik legtöbb példány.
  • A legtöbb pénzt kereső zenészek 2019-es listáján egyetlen olyan rockzenész vagy zenekar sincs, amelyik 2000 után kezdte volna a pályáját. A lista első három helyén Taylor Swift, Kanye West és Ed Sheeran, akik bőven az ezredforduló után hozták ki az első albumukat, cserébe egyikük sem klasszikus rockzenész.
  • A Spotify legtöbbször streamelt számainak 100-as listáján alig találni rockzenét: az Imagine Dragons, a Maroon 5 és Twenty One Pilots mellett ott van még a Queentől a Bohemian Rhapsody (1975-ből!), illetve a Bastille közös száma Marshmello EDM-producerrel.
  • A YouTube legnézettebb videóklipjei között mindössze két „rockzenekar” van, a One Republic és a Maroon 5, mindkét szám inkább rádiós popzene, mint rock.
  • A Grammy-gálán már nem is közvetítik élőben a rockzenei kategóriákat.

A rockzene hanyatlásának látványos eleme volt Mark Beaumont 2018-as cikke a brit NME-ben. Beaumont évtizedek óta meghatározó zenei lap sztárszerzője és az egyik legismertebb rockzenei kritikusa. A „Halljátok szavam! Meg akarjuk menteni a gitárzenét? Rúgjuk ki a fiúcsapatos indie-t!” című cikkét azt inspirálta, hogy megnézte élőben a Nagy-Britanniában topzenekarnak számító Bastille-t. A cikkben Beaumont azt írja, hogy a Bastille annak a 30 éve tartó folyamatnak a végjátéka, amelynek részeként az iparág folyamatosan igyekezett idomítani, betörni, kiherélni a gitárzenét, aminek különösen nagy hagyománya van Angliában. A folyamatban közrejátszott az is, hogy a nagy lemezkiadók felvásárolták az alternatív színterek létrehozásában rendkívül fontos független kiadókat, miközben megtartották az ízlésformálók számára fontos „indie” jelzőt. Aztán ezt olyan, kereskedelmileg jobban értékesíthető produkciókra is ráhúzták, mint a Mumford & Sons vagy a Bastille. Az ilyen zenekarok „alternatívsága” már nem igazán dekódolható, elvégre hogyan lehet valami ellenkulturális, ha közben kielégíti a tömegfogyasztói igényeket.

Beuamont szerint az indie rock halála az lett, hogy a popzenei iparág magába olvasztotta az egészet, és hirtelen ezek a zenekarok is jó pénzt kezdtek el keresni. Ezzel eltűnt az az attitűd, ami megkülönböztetett egy rockzenekar egy popzenei formációtól. Erre a legjobb példa, hogy a Bastille egy nagy rockzenei fesztiválon a ‘90-es évek nagy eurodance himnuszát, a Corona Rhythm of the Nightját kezdte el előadni, aminek aztán annyi köze van az ellenkultúrához, mint a gyorséttermeknek az egészséges táplálkozáshoz.

Beaumont azonban egy dolgot nem vesz figyelembe: a rockzenének már nem sok köze van ehhez az ellenkultúrához, legalábbis annak a részének, ami eljut a tömegekhez. A rockzenekarok kénytelenek rapperekkel és más műfajt képviselő előadókkal, producerekkel együtt dolgozni, hogy továbbra is fenntartsák az új korosztályok érdeklődését, és cserébe hajlandóak feladni minden műfaji sajátosságot. A Z generációnak már a Linkin Park vagy az Arctic Monkeys is öreges zene, amit a szüleik szerettek igazán, a fiatalok pedig ritkán lázadnak úgy, hogy követik a szüleik ízlését. Ezért is lett annyira menő a hiphop a 21. századra: egy arctetkós, depresszióról motyogó huszonéves zenéjét sokkal nehezebben dekódolják a szülők, mint ha a gyerek elkezdene metált vagy punkot hallgatni, amit legalább távolról ismernek.

Gyökeresen megváltozott az ízlésformálás világa és azok eszközei is. A már említett NME például 66 év után már nem jelenik meg nyomtatásban, 34 év után megszűnt a Q magazin, online-ra kényszerült áttérni a Loud and Quiet, a Crack vagy a DIY Mag, és sok zenei újság kezdett vészkommunikációba, hogy a megszűnés szélére kerültek, ha az emberek nem fizetnek elő a digitális verzióra. De nem csak külföldön került lehetetlen helyzetbe a zenei sajtó, Magyarországon ma a nagy online portálokon már sehol nincs zenerovat, néhány kisebb zenei felület még tartja magát, pár nyomtatott magazin is él (Hammerworld, Recorder, Rockstar), de a legtöbb zenével foglalkozó kiadványt alig éri meg fenntartani, a legtöbbet ingyen, hobbiból, maximum 1-2 állandó fizetésért dolgozó szerzővel tudják csak eltartani.

Hogy ez miért fontos a rockzene halála tekintetében? A könnyűzenei sajtó létezése óta a rádió, a tévé és az újságok határozták meg, hogy milyen zenék közül válogathatnak az emberek, hogy egyáltalán miket ismernek. A megszállottabbak letúrtak a lemezboltok legmélyére, de a többség ízlését az alakította, amit a médiából kapott. A könnyűzenei médiában pedig előnyben indultak a nagykiadós zenekarok és előadók, mögöttük volt annyi pénz és kapcsolatrendszer, hogy átjussanak a „könnyűzene kapuőrein”, vagyis a rádiós és tévés szerkesztőkön, és a zenei újságírókon. Az internet elterjedéséig ez a kapuőrség határozta meg, hogy miből szemezget az ember, ha zenét akar hallgatni. Ezért is tudott olyan komoly hatást gyakorolni az angolszász popzene a világra, hiszen a brit és amerikai média hatásával semmilyen más felület nem tudta felvenni a versenyt. Így alakult ki az a zenei kánon, amiben kötelező ismerni a Pink Floydot, a Led Zeppelint vagy Michael Jacksont, hiszen ezek az előadók voltak ennek a több évtizeden át tartó időszaknak a kiemelkedő produkciói, róluk szóltak a hírek, velük volt tele sajtó.

Az internet aztán ijesztően gyorsan tette indokolatlanná és ósdivá ezt a kánont. Még a 2000-es évek elején is kazettára vette az ember a rádiót, másolt cédéken pörögtek a zenék, és voltak zenei tévécsatornák. A 2010-es években viszont a kamaszoknak már egyáltalán nem volt szükségük ilyen iránymutatásra. Az interneten olyan és annyi zenéhez fértek hozzá, amennyihez csak akartak. A YouTube, a Spotify és előttük a kalózkodás vagy a MySpace nemcsak indokolatlanná tette a kapuőrök munkáját, hanem lebontotta az egész kaput, és körülötte a várat is.

Miért akarná valaki egy tudálékos zeneőrült okoskodását olvasni, ha két kattintással bele tud hallgatni bármibe, majd onnan az algoritmus szabja személyre, hogy miket akarjon hallgatni hallgatni. És ez az algoritmus ezerszer könnyebben betalál, mint bármilyen humán ízlésformáló.

Ennek a kapuőrmentességnek legalább annyira eredménye az, hogy egy Gangnam Style vagy egy Despacito világsláger tudott lenni mint az, hogy a fehér középosztálybeliek elkezdték felfedezni a tradicionális afrikai zenéket a ‘60-as évektől napjainkig. Megszűnt az angolszász zenei kultúra monopolhelyzete, az új iránymutatók az algoritmusok lettek, amik nem azt akarják eldönteni, ki juthat túl a siker kapuján, hanem azt, hogy ki fér még oda a többieken kívül. És nagyon úgy néz ki, hogy ez most nem a rockzene, hanem a latino pop, az EDM, a trap vagy bármi, ami Dél-Koreából jön.

Szex

A szexuális szabadság a hippimozgalom egyik központi témája volt, de arról csak évtizedekkel később kezdtek el nyíltan beszélni, hogyan hatott ez a rockzenészek életére, és magára a zenére. Létrejött a „groupie” kifejezés, amit azokra a fiatal női rajongókra használtak, akik mániákusan követték imádott zenekaraikat, sokszor azért, hogy felkínálkozhassanak nekik. A rocksztár imidzshez hozzánőtt az a kép, hogy akinek hangszer van a kezében és színpadon áll, megkaphat bármilyen nőt. Minél sikeresebb lett egy előadó, annál nagyobb számban válogathatott a szexre is hajlandó rajongói között.

A maszkulin nevelésre alapuló 20. századi generációk tagjai alaposan vissza is éltek azzal, hogy fiatal lányok rajongását kihasználhatják a saját szexuális céljaikra. A hatvanas években rengeteg zenekar már szervezetten utaztatta a groupie-kat, sokszor nem is csak a szex miatt, hanem amolyan „turnéfeleségekként”, akik igazgatták a zenészek privát ügyeit, hogy a sztárnak csak a zenére kelljen figyelnie. (Ha nagyon ritkák is voltak, azért volt példa férfi groupie-ra is, aki női zenekarokat követett).

Ez a miliő évtizedekre meghatározta a férfi rocksztárok nőkhöz való hozzáállását, és egészen a közösségi média korszakáig igazán senkit sem zavartak a legvadabb sztorik sem. Sammy Hagarnak a Van Halenből például külön szexsátrat kellett felállítani a színpad alatt, hogy amikor a koncerten Eddie Van Halen belekezdett a szokásos 20 perces gitárszólójába, lerohanjon a színpadról, és a sátorban már várják a meztelen a groupie-k. A Mötley Crue-ból Nikki Sixx és Tommy Lee fogadtak, hogy ki bírja ki tovább fürdés nélkül úgy, hogy közben rajongókkal szexelnek. Ezek teljesen megszokott, hétköznapi dolgoknak számítottak.

Pamela Anderson és Tommy Lee többek között azzal csinált történelmet, hogy ők voltak az első celebpáros, akiknek kiszivárgott a házi szexvideója, miután valaki ellopta a kazettát a széfjükből 1995-ben.
Fotó: Reuters

A 21. századra aztán mintha valami megváltozott volna a szex és rocksztárok témában. R. Kelly például most is börtönben ül, amiért kiskorú lányok tucatjait tartotta otthon szexrabszolgáként. A Lostprophets walesi metálzenekar frontembere szintén börtönben ül, amiért egy csecsemőt abuzált szexuálisan és drogot is adott a gyereknek, akit ráadásul egy rajongó ajánlott fel erre a célra. És akkor Michael Jackson állítólagos pedofil hajlamáról és az erről készült dokumentumfilmről még nem is beszéltünk.

Ezek az ügyek azért is robbanhattak ki, mert a 20. századi bálványimádat egészen más kontextusba került a 21. századra. Soha nem voltak ennyire erősek a női mozgalmak, a nyugati társadalom egyre hangosabban emel szót a nők szexuális kizsákmányolása ellen, és ez alól már a rocksztárok sem jelentenek kivételt. Jellemzően mai jelenség a „cancel culture”: ismert emberek múltjából kellemetlen történeteket bányásznak ki vagy emelnek át újra a közbeszédbe, majd ezek alapján az illetőtől elpártolnak a szponzorok, szerződést bontanak velük a munkaadóik, és az iparág perifériáján találják magukat munka nélkül. Ehhez nem is feltétlenül kell szexuális kontextus, James Gunn rendezőt azután rúgtak ki A galaxis őrzői 3 forgatásáról, hogy politikailag nem túl korrekt Twitter-bejegyzéseket bányászták ki tőle több mint tíz évvel ezelőttről. Jimmy Fallon tévés műsorvezetőt azért akarják levenni a képernyőről, mert 20 éve az arcát feketére maszkírozva parodizálta Chris Rock humoristát. Lana Del Rey énekesnőnek meg az volt a bűne, hogy egy bejegyzésben fájdalmát fejezte ki, amiért sok kritikát kap, mert a dalszövegeiben nem figyel a nőiség megerősítésére. Kész csoda, hogy a ‘60-as, ‘70-es, ‘80-as évek rocksztárjait még nem érte el ez a hullám.

A legfrissebb ügy mutat rá igazán jól arra, hogy véget ért az a korszak, amikor férfiak gitárral a kezükben annyi nőt és úgy kaphatnak meg, ahogy csak akarnak, aztán mindenféle retorzió nélkül élhetik tovább az életüket. A nagy sztárok esetében a sajtó már korábban is foglalkozott a komolyabb ügyekkel, de az senkit sem érdekelt, ha egy C kategóriás punkzenekar tagjai rohadékok a rajongóikkal. Viszont a bálványimádat egészen apró közösségekben is jelen van, és a rajongó gyakran úgy érzi, hogy bele kell mennie mindenbe, amit az imádott rocksztár szeretne, hiszen ez a normális.

Ezen a szinten az első komolyabb balhé a PWR BTTM nevű New York-i queer punkduó körül tört ki. Az érdekes ebben az esetben az, ahogyan kitört a balhé, mert a későbbiekben egy sor zenekar bukását is az ilyen típusú népharag okozta. A PWR BTTM a bukása előtt sem volt világhírű, de az amerikai hipszterek körében kifejezetten felkapottak voltak. Aztán egy zárt Facebook-csoportban egy Kitty Cordero-Kolin nevű felhasználó arról posztolt a közel 15 ezer csoporttagnak, hogy kerüljék a zenekar koncertjeit, mert az egyik tag szexuális ragadozó, aki úgy erőszakoskodott másokkal, hogy tisztában volt vele, hogy fiatalkorúak. A poszt után többen is megjelentek, hogy felbátorodtak a felhasználó bejegyzésén, és elmesélték a saját tapasztalataikat a zenekarról, volt aki azt írta, az egyik tag részegen megerőszakolta. A népharag végül elsöpörte a PWR BTTM zenekart, fel is oszlottak, és ugyan a legtöbb vádat kapó tag később bejelentette, hogy szólólemezt készít, ma már a kutyát sem érdekli.

Ez és a többi nagyobb sajtóvisszhangot kapó hasonló ügy elindított egy lavinát, a következő években sorra oszlottak fel kifejezetten ígéretes, hipszterkedvenc zenekarok, miután szexuális visszaélésekre derült fény a tagjaikról. Ezeket a produkciókat az köti össze, hogy mind az undergroundból jönnek, a felfutásukban segített a helyi DIY-közösség, ahol alapvetés az elfogadás, a másik tisztelete és hogy biztonságos környezetet biztosítsanak a saját kultúrájuknak. Ezért is érhette sokkolóan a zenei sajtót, amikor kitört a balhé a patinás Burger Records körül, ami gyakorlatilag a szex, drogok, rock and roll életmód szimbolikus végét is jelentheti.

A Burger Records kiadót 2007-ben alapították, és leginkább arról volt ismert, hogy összefogta Amerika barkácsszíntereit, amelyek az ő esetükben főleg garázsrock, punk és hasonló zenekarokból álltak – de életérzésre bátran lehet rájuk a rock and roll jelzőt használni. Ráadásul az egyik legnagyobb kiadó volt, ami kifejezetten kazetták kiadásával foglalkozott. Igazi világsztárokkal nem dolgoztak, de több olyan zenekar is hozzájuk tartozott, akik megfordultak már Magyarországon, mint a FIDLAR, a Black Lips, az Audacity, King Kahn, a Natural Child, Peach Kelli Pop vagy az OFF!.

Idén júliusban robbant ki a botrány egy Lured By Burger Records nevű Instagram-oldalnak köszönhetően, ami elkezdte kiteregetni a kiadó és a hozzájuk tartozó zenekarok kényes ügyeit. Ez azért volt különösen megrázó, mert nem egy-egy előadóra vagy zenekarra fókuszált, hanem egy komplett közösségre, amelynek a Burger Records volt a központja. Az Insta-oldalt készítő nő azt állítja, hogy kamaszkora óta rajong a burgeres előadókért, ezért rengeteget lógott velük, és első kézből van infója arról, mi ment a háttérben. A posztok és instasztorik közel két tucat zenekarról szólnak, ahol a tagok általában bulizni hívták a rajongóikat, droggal és alkohollal kínálták őket, majd az öntudatlan vagy elkábult lányokat szexuálisan kihasználták. Sok zenekar egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy ez nemi erőszak, akadtak akik fenyegetőzéssel, zsarolással vagy online megalázással próbálták elejét venni annak, hogy a piszkos ügyeik kiderüljenek.

Ami közös ezekben a történetekben, hogy a zenészek szexuális segédeszközként tekintettek az – általában fiatalkorú – rajongóikra, szemet hunytak egymás piszkos ügyei felett, majd amikor kitört a botrány, összezártak. A szexuális és mentális abúzus sokszor nem privátban történt, tudtak róla a zenésztársak, és maga a Burger Records kiadó is, mégsem tett senki semmit. Pedig gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a ‘60-as, ‘70-es, ‘80-as évek rockzenekaraival, vagyis a sztárok kihasználták a fiatal lányok rajongását, majd úgy dobták el őket, mint egy piszkos rongyot. A különbség csak az, hogy ezek a lányok az ezredfordulós generációhoz tartoznak, és sokkal érzékenyebbek erre a témára, bátrabban mernek a nyilvánossághoz fordulni, és most már van felületük is (Facebook, Instagram, Reddit, Twitter) arra, hogy ennek hangot adjanak, sokszor screenshotolt beszélgetésekkel vagy fotókkal alátámasztva az állításaikat.

Ezek a zenekarok meg sem közelítik népszerűségben mondjuk a Mötley Crue-t vagy a Led Zeppelint. A rockzene haldoklik, az anyagi bizonytalanság egyre nagyobb – így ezeknek a produkcióknak nem is nagyon maradt más mértékegységük a sikerre. Lemezeladások alig vannak, a streamingen egyáltalán nem dominál a rock, a szaksajtónak már csak egy fanatikus kis része foglalkozik velük, így nem maradt más sikerélmény, mint az, hogy könnyű szexet kapjanak a rajongóiktól, és bulizhassanak egy jót.

A SWMRS zenekar koncertezik Los Angelesben. A zenekar több tagját, köztük Joey Armstrong dobost – aki Billie Joe Armstrong Green Day-frontember fia – is azzal vádolják, hogy szexuálisan és érzelmileg is kihasználta a fiatal rajongóit.
Fotó: Mark Davis / Getty Images for MTV / AFP

A Burger Records eleinte úgy próbálta meg oltani a tüzet, hogy újrabrandelték magukat BRGR néven, és indítottak egy alkiadót kifejezetten női előadóknak – de végül akkorára dagadt a botrány, hogy bezárták a boltot. A botrányban érintett zenekarok közül többen is reagáltak a történtekre, és sokan tagadják a vádakat, de ettől függetlenül meglehetősen inaktívak lettek (amiben persze a Covid-járvány is közrejátszik). Itt már jól látszik, hogy nem egyszeri, különleges esetekről van szó, hanem egy komplett színtérről, amelynek női szereplői megelégelték a kihasználtságot és azt, és azonnali változást sürgetnek.

Az eset tökéletesen rávilágít arra, hogy a szex, drogok, rock and roll életmódnak az eddig ismert formájában vége. Ahogy a SWMRS példája is mutatja, nem lehet valaki egyszerre feminista, és bánhat eszközként a nőkkel, ahogy az a tabu is megdőlni látszik, hogy ami a turnén vagy a backstage-ben történik, az ott is marad. A közösségi média, a társadalom változása elhozta azt, hogy az Y, illetve a Z generáció már egészen másként kezeli ezt a témát, mint az elődeik. És gondoskodik is arról, hogy a helyzetével visszaélő zenészek soha többet ne kapjanak akkora figyelmet, mint korábban. Ha ez az öntisztulási folyamat rendesen végbemegy, talán a rockzene is eljut újra oda, ahová sokan szeretnék.

(Borítókép: Rolling Stones-rajongók 1976-ban a Frankfurt Festhalle-ban rendezett koncerten. Fotó: Heinz Wieseler / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)