Rekordidő, 49 nap alatt gyalogolta körbe Magyarországot az Országos Kékkör nyomvonalán vendégszerzőnk, Jakab Győző. A nyári hőségben az Alföldön átértékelődik egy szál fa is, egy falu meg nemcsak egyszerű település lesz, hanem fontos vízforrássá válik – írja lapunknak készült beszámolójában.
Van az úgy, hogy az ember fejében megszületik egy ötlet, ami első hallásra nem tűnik különösebben észszerűnek. Aztán ahelyett, hogy szépen elfelejtené, elkezdi komolyan venni. Nálam valahogy így kezdődött az Országos Kékkör története is. Először egyszerűen csak az volt az álmom, hogy egyben végigjárjam. Később megtudtam, hogy a korábbi leggyorsabb, általam ismert, túrázva teljesített nem hivatalos idő 57 nap volt, és ezzel az eredetileg egyszerű túratervből lassan sportteljesítmény is lett. Megjelent ugyanis a fejemben a kérdés: vajon képes lennék-e ennél gyorsabban végigmenni rajta?
2026. július 1-jén indultam el Szegedről, és augusztus 18-án érkeztem vissza. A kettő között 2597 kilométert gyalogoltam, nagyjából három és fél millió lépést tettem meg, a végső idő pedig 48 nap és 5 óra lett. Ez napi átlagban körülbelül 53 kilométert jelentett, pihenőnap nélkül. Persze amikor az ember otthon egy térkép és egy számológép előtt ül, mindez sokkal egyszerűbbnek látszik. Elosztja a teljes távot 49-cel, kijön egy szám, aztán elkezdi megtervezni, melyik este hol fog aludni, hol tud enni, vizet tölteni, bevásárolni. A számológépnek azonban nincs lába, nem fáj a válla, nem gyalogol 34-39 fokban, és másnap reggel sem kell újra felvennie a hátizsákot.
Kívülről nézve talán a 2597 kilométer a legijesztőbb szám, de belülről nem feltétlenül ez jelentette a legnagyobb nehézséget. Sokkal inkább az, hogy nem volt szünet. Egy ötven kilométeres túra önmagában is hosszú. Hatvan kilométer még hosszabb, a leghosszabb napom pedig végül 72 kilométer lett. Egy hagyományos teljesítménytúra után azonban az ember hazamegy, alszik, és a következő napot jó eséllyel pihenéssel tölti. Itt másnap újabb ötven-hatvan kilométer következett, aztán harmadnap megint. A láb reggel már nem nulláról indult, ahogy a váll, a hát és az ember fejében lévő akkumulátor sem. Minden reggel magammal vittem az előző nap fáradtságát, néhány hét után pedig már az előző húszét is.
Az időjárást természetesen nem lehetett megtervezni, és különösen az út vége felé kaptam bőven a nyári Magyarországból. Több napon 34-38 fok körüli hőmérsékletben gyalogoltam, szinte folyamatos napsütésben. Volt olyan nap, amikor becslésem szerint az út 95-98 százaléka közvetlenül a napon vezetett. Az Alföldön ez egészen mást jelent, mint egy erdei szakaszon.
Kilométereken keresztül haladtam töltéseken vagy szántóföldek között úgy, hogy egyetlen fa sem állt mellettem. Egy idő után egészen megváltozik az ember viszonya az árnyékhoz. Ami normális körülmények között fel sem tűnik, az többórás gyaloglás után 34 fokban valódi ajándék. Egy út mellett álló fa ilyenkor nem egyszerűen egy fa, hanem az a hely, ahol néhány percre le lehet tenni a hátizsákot, inni lehet, és kicsit vissza lehet hűteni a testet.
Még fontosabb kérdéssé vált a víz. Az út megtervezésekor minden egyes napnál meg kellett néznem, hol tudok biztosan vizet tölteni. Voltak hosszú, település nélküli szakaszok, ahol előre ki kellett számolnom, mennyit viszek magammal. Három liter víz három kilogramm plusz súly, de hőségben ez természetesen nem kényelmi kérdés. Néhány hét után egészen más szemmel néztem a térképet. Egy település már nemcsak egy település volt, hanem bolt, közkút, temetői csap vagy valaki, akitől esetleg lehet vizet kérni. Egy húsz kilométeres szakasz pedig egészen mást jelentett akkor, ha közben volt két biztos vízvételi lehetőség, mint ha egyetlenegy sem.
A hosszú napi távok miatt természetesen nem mindennap sikerült világosban beérnem. Különösen érdekes élmény volt sötétben menni az erdős, határ menti szakaszokon. A fejlámpa fénye ilyenkor visszaad az embernek néhány tíz métert a világból, azon túl azonban minden fekete. Ugyanaz az erdő, amely délután háromkor békés és gyönyörű, éjszaka egészen más karaktert kap. Sokkal erősebben hallatszik egy ág reccsenése, a bozótban mozgó állat vagy valami, amiről az ember nem tudja eldönteni, pontosan mi lehet. Ésszel persze tudtam, hogy ugyanabban az erdőben vagyok, mint nappal, de az ember képzelete néhány száz kilométer fáradtsággal a lábában és egy fejlámpával a homlokán meglehetősen kreatívan tud működni.
A Kékkör ráadásul nem 2597 kilométernyi folyamatos képeslap. Vannak gyönyörű hegyei, panorámái, erdei ösvényei és falvai, és vannak olyan kilométerei is, amelyek egyszerűen csak kilométerek. Hosszú töltések, földutak két szántóföld között, aszfaltos szakaszok, majd újabb földutak. Néha két órán keresztül ugyanazt a templomtornyot nézi az ember a horizonton, és úgy érzi, egy centiméterrel sem került közelebb hozzá. Furcsa módon számomra éppen ezek a monoton részek váltak az út egyik fontos tapasztalatává. Ilyenkor ugyanis nincs látvány, hogy elterelje a figyelmet, és nincs különösebb külső inger sem. Marad az ember, a saját gondolatai és a következő lépés.
Sokat beszélünk a motivációról, de ezen az úton egyre kevésbé hittem abban, hogy hosszú távon arra kellene támaszkodni. A motiváció érzés, az érzések pedig változnak. Volt olyan reggel, amikor örömmel vettem fel a cipőt, és olyan is, amikor semmi kedvem nem volt hozzá. A különbség végül nem számított: mindkét reggelen felvettem. Szinte mindennap volt olyan pillanat, amikor legalább gondolatban feladtam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek itt, miért gyalogolok 34 fokban egy töltésen, miért fáj már megint minden, és miért nem keresem meg egyszerűen a legközelebbi buszmegállót. Ezek a gondolatok azonban jöttek, majd továbbmentek. Nekem pedig csak egyetlen dolgom maradt: megtenni a következő lépést. Aztán még egyet. És még egyet.
„Az Út Magányos Farkasa” nevet használom, és ezen az úton valóban rengeteg órát töltöttem egyedül. A Kékkör egyik legszebb meglepetése mégis az lett, hogy mennyi emberrel találkoztam. Voltak, akik néhány kilométerre csatlakoztak hozzám, mások hosszabb szakaszokat tettek meg velem. Volt, aki vizet hozott, volt, aki csak megállt beszélgetni, és olyan is, aki teljesen váratlanul segített.
Egyik nap például Furtától Gesztig gyalogoltam 51 kilométert, szinte végig a napon. Már Geszt határában jártam, amikor megkérdeztem egy fiatalembert, aki éppen az autóját mosta, jól tudom-e, hogy a helyi bolt este hatig van nyitva. Kiderült, hogy nem: ötkor bezár, én pedig tíz perccel öt előtt még nagyjából egy kilométerre voltam tőle. Mondtam is, hogy akkor erről lemaradtam. Ő viszont gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy elvisz. Beültetett a frissen lemosott és belülről is kitakarított autójába engem, aki addigra több mint ötven kilométer porát és izzadságát viseltem magamon, és odavitt a bolthoz. Neki talán öt perc volt az egész, nekem azon az estén nagyon sokat jelentett.
Sok ilyen történet gyűlt össze a 49 nap alatt, és egy idő után egyre kevésbé éreztem úgy, hogy ez kizárólag magányos teljesítés. Fizikailag természetesen nekem kellett megtennem minden egyes kilométert, de az út közben rengeteg ember tett hozzá valamit ahhoz, hogy másnap ismét el tudjak indulni. Talán ezért is lett fontos számomra, hogy az utolsó napot már ne egyedül fejezzem be. Az út vége felé egyre többször mondtam: „Egyedül kezdtem el az utat, de befejezni veletek szeretném.”
Augusztus 18-án Szatymaznál zárult be számomra a Kékkör, ott értem vissza arra a pontra, ahol 49 nappal korábban ráléptem, de innen még továbbgyalogoltam Szegedre. Az utolsó kilométereken már barátok, ismerősök, családtagok és olyan emberek is vártak, akikkel korábban személyesen soha nem találkoztam, csak követték az utamat. Negyvenkilenc nappal korábban egyedül indultam el, a végén viszont már sokan jöttünk együtt.
Kezdetben 55 napot tűztem ki célul, aztán a részletesebb tervezés során egyre inkább azt éreztem, hogy talán 49 nap is lehetséges. Végül az általam ismert korábbi 57 napos nem hivatalos túrázó teljesítési időt közel kilenc nappal sikerült megjavítanom. Fontos hozzátennem, hogy itt nem hivatalos rekordról beszélünk. A Magyar Természetjáró Szövetség ilyen rekordokat nem tart nyilván, és én sem szeretném ezt olyasminek feltüntetni, ami nem az.
A 49 napot nem véletlenül választottam. Először is idén töltöm be a 49. életévemet. Másodszor 1977-ben születtem, a 7×7, az szintén 49. A 49 nap ráadásul pontosan hét hét, így valahogy kezdettől fogva több volt számomra egyszerű időtervnél.
Furcsa azonban, hogy amikor az ember ennyi idő után megérkezik, nem feltétlenül a számok járnak a fejében. Sokkal inkább azok az apró képek, amelyek az út során valahogy beleégtek az emlékezetébe: egy napfelkelte, egy pecsételődoboz, egy pohár hideg víz, egyetlen fa árnyéka a tűző napon, egy ismeretlen ember kedvessége, egy fejlámpa fénye az éjszakai erdőben, vagy egy reggel, amikor semmi kedvem nem volt elindulni, mégis elindultam.
Az Országos Kékkör három nagy túraútvonalból áll össze: az Országos Kéktúrából, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrából és az Alföldi Kéktúrából. Hegyek, erdők, mezők, falvak, városok, folyók, töltések és végtelennek tűnő alföldi földutak követik egymást. Éppen ez az egyik szépsége: nincs két egyforma nap. Egyik reggel még egy hegyoldalban kapaszkodik az ember felfelé, néhány nappal később pedig egy alföldi töltésen gyalogol órákon keresztül úgy, hogy előtte és mögötte is szinte ugyanazt látja. Én ezt az egészet szerettem volna egyetlen folyamatos útként végigjárni, méghozzá úgy, hogy közben végig túrázó maradok: hátizsákkal, a kijelölt útvonalon, a szükséges pecséteket összegyűjtve.
2026-ban nem először indultam neki ennek az útnak. Egy évvel korábban, 2025. június 7-én már megkezdtem ugyanezt a Kékkör-teljesítést. Huszonegy napig haladtam, és addigra az út körülbelül 41 százalékát teljesítettem, amikor június 28-án a Kab-hegy környékén balesetet szenvedtem. Egyik pillanatról a másikra véget ért az út. Hónapokig készültem rá, előre megterveztem a napokat, fejben már az egész életemet ehhez az ötven nap körüli időszakhoz igazítottam, aztán egyszer csak nem volt másnapi szakasz.
Már a tervezés során megfogalmaztam magamnak öt alapelvet, amelyekhez végig tartani akartam magam. Fontos volt számomra, hogy ne csak azt határozzam meg, mit szeretnék végigcsinálni, hanem azt is, hogyan. Az egyik legfontosabb a teljes átláthatóság és ellenőrizhetőség volt. Ha már egy korábbi időeredménynél gyorsabb teljesítésről beszélek, akkor úgy gondoltam, nekem kell megteremtenem annak lehetőségét, hogy bárki ellenőrizhesse, valóban ott és akkor jártam-e, ahol állítom.
Természetesen vittem magammal a három Kékkör-igazolófüzetet, minden előírt helyen pecsételtem, és feltüntettem az érintések dátumát. Emellett a teljes útvonalat Garmin Fenix 8 órával rögzítettem, amely másodpercenként mentette a mozgásomat. Volt nálam egy Garmin inReach műholdas kommunikátor és nyomkövető is. Az aktuális helyzetem nyilvánosan követhető volt a weboldalamon. Használtam emellett a Kéktúra alkalmazást, és a telefonom helyelőzménye is rendelkezésre állt.
A második alapelv az út nyitottsága volt: bárki csatlakozhatott hozzám, akár néhány száz méterre, néhány kilométerre vagy egy egész napra. A harmadik az volt, hogy ez az egész ne csak rólam és egy sportteljesítményről szóljon. Innen született az út egyik fő gondolata, a „Három és fél millió lépés az árkok betemetéséért”.
Egy olyan országban, ahol sokszor túlságosan könnyen osztjuk fel egymást „mi”-re és „ők”-re, 49 napon keresztül azt szerettem volna képviselni, hogy nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy emberséggel forduljunk egymás felé. A további alapelveim között ott volt a természet tisztelete és az is, hogy az út során létrejövő minden erőt, energiát és jót ne kizárólag saját teljesítményként kezeljem, hanem valami nálam nagyobb dolog részeként.
Amikor nekivágtam, azt hiszem, valahol arra is számítottam, hogy a Kékkör végén majd lesz valami nagy felismerés. Egy mondat, amelyben össze lehet foglalni 49 napot és 2597 kilométert. Most inkább azt gondolom, hogy ilyen mondat nincs. Az út nem adott választ minden kérdésemre, és nem lettem más ember egyik pillanatról a másikra attól, hogy visszaértem Szegedre.
Valamit azonban nagyon világosan megmutatott: nem kell minden pillanatban erősnek lenni, nem kell minden reggel motiváltnak lenni, és még abban sem kell mindig biztosnak lenni, hogy sikerülni fog. Néha elég annyi, hogy az ember megteszi a következő lépést, majd még egyet, aztán a rákövetkezőt. Egyetlen lépés önmagában szinte semmi. Három és fél millió egymás után megtett lépéssel viszont, mint kiderült, körbe lehet járni Magyarországot. A teljes történetet, a napi beszámolókat, képeket és az út közben született gondolatokat meg lehet találni a Facebook-oldalamon, illetve a weboldalamon is.
Kapcsolódó kéktúrás cikkek:
