Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Hardcore kéktúrázó olvasónk sokáig nem tudta rászánni magát az Országos Kékkör alföldi részére, aztán egyszer csak belevágott: három napra felcserélte az ügyvédi íróasztal tábláját az út menti búzatáblákra. Lapunknak írt beszámolójából kiderült: az unalmas porfészektúrának gondolt Alföldi Kék sokkal több, mint várná az ember. Szubjektív és személyes honfoglalás 2022-ből.
Tízéves korom óta rendíthetetlenül vallom, hogy Petőfi Sándor egy idióta.
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.”
Értem én Sanyi bá’, de tudod, ha túrázásról van szó, én azért nem cserélném el az Alföldre mondjuk a Zemplént, a tátrai Kapor-csúcsot, a Kala Pattart vagy a Stok Kangrit, Korzikát, a Radnai-havasokat, a Pireneusokat, a Manaslu csúcsán felkelő nap látványát… Meg Sanyi bá’, „biztos forrásból” tudom, hogy neked térdkopásod volt (hint: fake news...), azért nem jártál a hegyekbe, meg egyébként is plebejusköltő pozőrködésből toltad ezt az alföldigyerekvagyok imidzset. A túrázás az egyenlő hegyekkel, oké?! De minimum a dombság Somogyban!
2001 óta rá vagyok pörögve a kéktúrázásra. Az Országos Kéktúrát már kétszer, a Dél-Dunántúli Kéktúrát egyszer teljesítettem. Magyarország gyönyörű, patetikus kijelentés vagy nem, a maga egyszerűségében ez így igaz. Nem kell az előbb említett hegyóriások közé elsétálni, hogy fantasztikus túraélményeink legyenek, aki járt már például a balatoni tanúhegyeken, a Börzsönyben, Bakonybélen vagy az Őrségben, az tudja, miről beszélek.
Az Alföldi Kékre viszont eddig nem bírtam rávenni magam. Unalmas szakaszok, mit szakaszok, az egész egy porfészektúra (gondoltam), zéró látnivaló, szar tömegközlekedés, hát nem őrültem meg, hogy hosszú napokat caplassak a futóhomokban, ahol nemhogy Paul Atreides-el, de még egy középkategóriás homokféreggel sem futhatok össze, hogy valami izgalom is legyen… De azért mindig ott dolgozott bennem, hogy a Kék Kört végig kellene járni. Járd teljesen körbe a hazádat, akkor lesz kerek a Kör, meg az élet… Aha, persze, majd ha a Fulham feljut az elsősosztályba! (Az angol focit kicsit is ismerők tudják, ezzel nem vállaltam sokat, fanatikus Fulham-drukkerként sem.)
De aztán eljött 2021 szilvesztere és az ítéleti bizonyossággal prognosztizálható tény, hogy idén 45 éves leszek. Tökéletes alkalom volt egy rendkívül eredeti, senki más által nem végzett tevékenység, úgynevezett újévi fogadalmak megtételére. Kiindulásként ránéztem a Championship tabellájára, hát nem a Mighty Whites (igen, a Fulham FC) vezeti, nem kicsit, nagyon?!
Oké, legyen, belevágok. Elkezdem lejárni az Alföldi Kéket, max. ötven éves koromig befejezem. Ezen a ponton talán nem ártana a nyájas olvasókat beavatni abba, hogy mi a fene is az az Alföldi Kéktúra. Ez egy jelvényszerző hosszútávú túramozgalom, amely a magyar Alföldön tekereg 870 km hosszan, az egyik végpontja Sátoraljaújhely, a másik Szekszárd. A túra teljesítését egy füzetbe gyűjtögetett pecsétekkel kell igazolni, amelyek a túra útvonalán vannak elhelyezve, általában az érintett településeken. Összesen kb. 80 pecsét kell a Nirvánához.
Hirtelen felindulásból meg is vettem az igazolófüzetet egy túraboltban és nekiláttam a tervezésnek. Villámgyorsan minden a helyére került, rögtön az első szakasz a Sátoraljaújhely-Kisvárda penzum 66 km, három nap alatt kényelmesen megtehető, szállások is tuti lesznek. Lettek, is egy kis telefonálgatás után, de erről majd akkor és ott. A kéktúrázásban kevésbé otthonos olvasók számára: valójában nincs olyan, hogy „első szakasz”, a Kéktúra útvonala bármilyen sorrendben és irányban, bármennyi idő alatt, akárhány megszakítással bejárható.
Első nap: Sátoraljaújhely-Karos
Az első nap korai keléssel indult, hiszen Sátoraljaújhely több, mint 3 óra vonattal. Sokat szidjuk a MÁV-ot, ez is egyfajta magyar népi játék, én jelentem, a tiszta és kényelmes vonat talán öt perc késéssel gördült be a végállomásra. Sátoraljaújhelyen munkaügyben már jártam párszor, most azért a szokásosnál egy kicsit izgatottabb voltam. Meg iciri-pcirit meg is hatódtam, amikor az első pecsétet beütöttem az állomáson az igazolófüzetbe.
A pecsétekkel kapcsolatban már most lelövöm a poént – mindegyik nagyon szép és az adott településre utaló mintázatot ábrázol, ami tök jól néz ki a pecsételőfüzetben. Pontosabban nézne, ha nem bénáznék sokszor a bepecsételéssel (mentségemre szóljon, a helyszínen sokszor nincs olyan sík felület, amin kényelmesen lehetne pecsételni), és így sajna néha kicsit elmosódik vagy hiányos a füzetben kerülő ábra. De sose legyen nagyobb bajom a kéktúrázással…
A kék jelzés elég gyorsan kitekergett Sátoraljaújhelyről, a nem túl vadregényes ipari telepet egy kellemes csatornapart váltotta fel. Az idő ragyogó, szikrázó napsütés és tíz fok, ideális az Alföldi Kéktúrához. Az első kilométerek a Bodroghoz, majd annak partján vezettek. Mi több – micsoda kaland, át is kellett kelni rajta egy közúti hídon útban az első érintett település, Felsőberecki irányába.
Az első túranap egyébként panorámában is sokat nyújtott, a Zemplén és a szlovákiai hegyek végigkísérik a túrázót, igaz, folyamatosan távolodva. A túraútvonal a szlovák határ közvetlen közelében haladt jó darabon – helyenként közúton. De ellenálltam a kísértésnek, nem ruccantam át Szlovákiába csak azért, hogy elmondhassam, idén is voltam már külföldön.
Nyilvánvaló volt, hogy a természet és a földrajz fényében az országhatárok mennyire mesterséges konstrukciók és a Földünk mennyire egységes egész…, De nem filozófiadolgozatot kívánok írni, hanem szubjektív útleírást, úgyhogy nem is boncolgatnám tovább a témát. Azt azért leszögezem, hogy minden túra, így az Alföldi Kék is, kiváló alkalmat ad arra, hogy kiszakadjunk a hétköznapokból és gondolkodjunk.
Felsőberecki után a táj sok izgalmat nem tartogatott, mezők, szántóföldek és a háttérben a hegyek. Még tartott az újdonság varázsa, úgyhogy nem éreztem unalmasnak vagy monotonnak a túrát. A Felsőbereckei-főcsatorna vonalát követve érkeztem el az első nap végpontjára, Karosra. Ezen a bájos kis településen található a Honfoglalás Kori Látogatóközpont, ami ráadásul nyitva is volt, ami így szezon elején még nem egyértelműen elvárható.
A látogatóközpontban számos interaktív képernyő ad bepillantást a honfoglaló magyarok valós vagy vélt életmódjába, az emeleten egy életnagyságú bábukkal illusztrált bemutatót is meg lehet nézni. A Látogatóközpont nagyon kedves és készséges munkatársa vagy egy félórán keresztül csak nekem tartott előadást a kalandozó magyarokról. Megtudtam, hogy az augsburgi és merseburgi csatavesztések valójában nem is úgy voltak, nem is kaptunk ki! Meg hogy már Géza fejedelem is felvette a kereszténységet.
Azt már rég megtanultam, hogy csak a jövőnk biztos, a múltunk folyamatosan változik, de azért némi kétellyel hallgattam a Látogatóközpont munkatársának őszintén lelkes (esküszöm mindenre, ami szent, hogy most kivételesen nem ironizálok) előadását. Az biztos, hogy ez a vidék nagyon izgalmas és még sok feltárnivaló emléket rejt a honfoglalás korából. Engem ez a bemutató nagyon kíváncsivá tett – várom, hogy vajon tíz év múlva mit fogunk tudni és gondolni hazánk történetének kezdeteiről. Az biztos, hogy már csak ezért is érdemes errefelé túrázni.
Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy a Kéktúra során a Látogatóközpontra is szánjon egy órát – úgyis a szó szoros értelmében mellette megy az útvonal.
Az első napra a sétával végeztem is, már csak a szállásra kellett eljutni. Ami viszont nem Karoson, hanem a szomszéd faluban, Vajdácskán volt a Diófa Panzióban. (Arra az Alföldi Kéken fel kell készülni, hogy a szállás megszervezése némi kreativitást igényelhet.) A tulajdonos extrajófej volt – eljött értem kocsival, így ezt a plusz négy kilométert nem kellett országúton lesétálnom. A délután és az este hátralévő része némi sörözéssel, vacsorával, majd korai lefekvéssel telt.
Az első nap a számok tükrében: Sátorlajaújhely-Karos, 18.38 km (a hivatalos leírás szerint 17.8 km, ez még nem nagy különbség, de majd a következő két nap!), nettó 3 óra 45 perc, szintkülönbség: na jó, ne viccelődjünk.
Második nap: Karos-Cigánd
A második nap egy finom reggelivel kezdődött. A vendéglátóm fokozta tegnapi kedvességét és visszavitt Karosba, ezért a nap végén nagyon hálás voltam neki. Ismét ragyogó idő fogadott, értelmet kapott az a kifejezés, hogy az istenek néha tényleg lemosolyognak rád. Minthogy az előző nap a túrabakancsom feltörte a lábam, sima sportcipőben folytattam. Nyilvánvalóvá vált az egyértelmű: az Alföldi Kéken felesleges bakancsban menni, egy kényelmes sportcipő vagy túraszandál bőven megteszi.
Az első érintett település Karcsa volt. De ne siessünk ennyire előre, addig még nagyon sok érdekes dolog történt. Az Alföldi Kéktúrát sokszor éri a vád, hogy unalmas. Hát, én reggel Karcsa felé haladva olyat láttam, amit addig még soha. Gólyákat. Ez még nem lenne különleges – természetesen láttam már ilyen madarat. De nagy gólyacsapatot még sosem. Több száz gólya pihent békésen a szántóföldön. Jöttömre felriadtak és felszálltak. Fenséges látvány volt, városi emberként maximum veréb- vagy galambcsapatokat látok szálldosni. Gondolom, most tértek vissza a gólyák Afrikából és még nem lett meg a fészek-közbeszerzési eljárás vége, ezért vonultak csapatosan… Erre szerintem életem végéig emlékezni fogok.
Ezen a napon nemcsak emelkedett pillanatok voltak. Itt már elkezdődnek a monoton szakaszok, amikor nyílegyenesen halad az ember egy szántóföld mellett kilométereken át és amit lát, hát az nem más, ameddig a szem ellát, mint…szántóföld. Ez valóban lehetne nagyon unalmas. De ez a túra eddig tényleg szerencsés csillagzat alatt zajlott. Előző este ugyanis letöltöttem egy hangoskönyvet. Be kell valljam, az ilyen könyvfogyasztás eddig tőlem távol állt. A könyv az könyv! Az ember azt elolvassa, nem felolvassák neki! Be kell valljam tévedtem, nem kicsit, nagyon. Egy új művelődési forma lépett be az életembe (Kérem a podcastokokon és egyéb hasonló művelődési formákon szocializálódott olvasók legyenek velem elnézőek – jobb későn, mint soha, nemde?)
Sétálás közben abszolút lehet – én legalábbis tudok – figyelni a könyvre. Az Alföldi Kéken is el lehet tévedni (erre, khm, mindjárt visszatérek), de a jelzettség jó általában és a túraalkalmazásomban lévő térképpel az estleges bizonytalanságokat könnyen át lehet hidalni. Úgyhogy sétálás közben órákat lehet tölteni könyvhallgatással. Az egyhangúbb szakaszokat ez pompásan kitölti egy kiegészítő hasznos és főként szórakoztató tevékenységgel. Én ezt nem érzem a túrázás eszméje elleni árulásnak. A hangoskönyv hallgatása közben is folyamatos a túraélmény, a természetben jártam közben, ha valami szépet láttam vagy hallottam, akkor meg egyszerűen leállítottam és arra figyeltem. Összességében a túraélményből semmit nem vont el a hallgatva olvasgatás.
Mint említettem, az Alföldi Kéken a jónak mondható jelzettség dacára el lehet tévedni. Nekem rögtön a nap elején sikerült Karcsa előtt túlmenni egy kanyaron, egy olyan másfél kilométert pluszban beletehettem így a napba, de sebaj. (Minek hallgat hangoskönyvet az, aki közben – bár azt gondolja, hogy tud – nem tud tájékozódni.) Karcsán egy hangulatos tó partján szusszantam egyet, majd a szépen felújított református templom mellett beszereztem a pecsétet. Újult erővel haladtam tovább, néztem a még fel-fel bukkanó Zemplént, a napsütést, az őzikéket (meglepően sok állattal találkoztam) és okosodtam a hangoskönyvből. Life is good – a kicsit feltört, vízhólyagos lábam sem tudta a kedvem szegni.
Észre sem vettem, és már be is értem Pácinra. Ez a falu egy kis gyöngyszem, az itt található Mágocsy-kastély (sajnos zárva volt ottjártamkor) és a kastélyt övező park egyszerűen csodás. Pecsételés, rövid szusszanás, evés-ivás volt a program. Ezután következett a nap leghosszabb szakasza, el kellett jutni a Cigándi Gátőrházig, majd onnan Cigándig, ahol a szállásom volt. Na itt már tényleg sok hasznát vettem a hangoskönyvnek, mivel főként szántóföldek mellett vezet a Kéktúra. Egy kis kanyargást azért beletettem, a jelzés ugyanis nem arra ment, amerre a túratérkép mutatta. Az egyértelmű jelzés dacára én inkább a térképet követtem – hát, nem kell mindig okosabbnak lenni, mint a jelzést felfestők, ez most is kiderült. Utólag látszott, hogy a kényelmes út helyett jó félórát a susnyásban töltöttem. Csak magamnak köszönhettem.
A cigándi gátőrháznál pecsételtem, elbeszélgettem a barátságos kutyussal, majd rövid pihenő után továbbmentem Cigánd felé. Ekkor azért már nem voltam teljesen friss, bőven húsz kilométer felett jártam. A szép délutáni napsütésben négy körül értem Cigándra. Cigánd egy nagyobb település, kistérségi központ is, mint megtudtam. Itt és a többi településen is az az általános érzésem volt, hogy a pesti „szegényavidék” vélemény azért eléggé leegyszerűsítő. A házak többsége rendben tartott (azért vannak lerobbant, romos házak is persze), ahogy megtudtam, munka is akad (igaz, sokszor csak közmunka). Teljes körű szociológiai felmérést természetesen nem végeztem, és véletlenül sem szeretném eltagadni vagy relativizálni a magyar társadalom gondjait. Ez egy szubjektív beszámoló, amerre jártam, én ezt láttam.
Cigándon egy magánházban volt a szállásom. Egy teljes ház az enyém volt, a tulajdonos édesanyja lakott ott régebben, ez látszott a bútorokon. Még volt azért idő egy-két sör elfogyasztására vacsora és lefekvés előtt. Az elalváshoz sorozatnézéssel csináltam magamnak hangulatot, azért kicsit furcsa volt egyedül lenni az egyébként teljesen rendben tartott házban egy vadidegen faluban…
A második nap a számok tükrében: Karos-Cigánd, 30.73 km (a hivatalos leírás szerint csak 25 km körül van, az eltévedést leszámítva is ez azért lényegesen – 3-4 kilométerrel – több volt), nettó 6,5 óra, szintkülönbség a szokásos.
Harmadik nap: Cigánd-Kisvárda
Másnap korai indulás mellett döntöttem, hogy több opcióm legyen a Budapestre induló vonatok tekintetében. A már szokásosnak mondható fantasztikus időben kezdtem el battyogni a túra vége, azaz Kisvárda felé. Az út eleje a Tisza melletti gáton halad, egészen a tiszakanyári hídig. Atyaúrég, amikor harminc éve legutóbb erre jártam vízitúrán, akkor ez a híd még nem is létezett, utánanéztem, csak a kilencvenes évek közepén adták át. A világ leghosszabb tava, ahogy egy vízitúrázó társam utalt a folyó nem túl túrabarát sebességére, pontosabban annak hiányára), de most ébredezve a télből a folyópart és a tiszakanyári üdülőtelep szívderítő volt a reggeli fényben. A híd pillérén felgyűlt hatalmas hordalék meg kicsit abszurd látvány – hogy nem tolja ez el a hidat?
Tiszakanyárra a település szegényebb részén vezet az út (az első két nap kellemes szociológiai élményét kicsit keretezve), utcán focizó gyerekek, száradó ruhák, fokozott hangerővel szóló mulatós adja meg az alaphangulatot. És kedves mosollyal köszönő emberek, tízből tíz (oké, nem köszön mindenki, elismerem, de nem is kötelező, tudtommal). A kéktúrázás, sokadszorra bebizonyosodott, az előítéletek oldására is tökéletesen alkalmas lehet.
A pecsét a falu központjában van, az Anita-presszóban, ahol a tulajdonos hölgy egy pompás reggeli kávéval vendégelt meg (amelynek értékéből semmit nem vont le, hogy fizetni, azt persze kellett érte.) Váltottunk pár szót a faluról és felhívta a figyelmemet a frissen átadott Honfoglalás Emlékparkra – ez a régió tényleg büszke a honfoglaláskori emlékeire. No ezt nem hagyom ki, visszasétáltam. Szépen megcsinált „hétvezérpluszturul” emlékhelyet találtam. Elsőre kicsit furcsa volt, hogy a hétvezérek kilencen vannak, de kis netes kutakodás után kiderült, hogy az alkotók hozzátették Árpád fejedelmet és Szent Istvánt is. Végülis miért ne?
A rövid kitérő után folytattam az utam a kicsit gyűrűk urás hangzású Rétközberencs felé. Itt a táj erdősebb volt, néha még dombok is akadtak, micsoda változatosság, aggódtam is, hogy letértem az Alföldi Kékről (nem). A pecsétet némi bénázás után találtam csak meg, de talán már mondtam, aki hangoskönyvet hallgat tájékozódás helyett, az magára vessen. Ekkor már eléggé megtört állapotban volt a lábam, meg érezhető volt, hogy ez már a harmadik nap, úgyhogy tartottam egy hosszabb – azaz húszperces – pihenőt.
Testben és lélekben felfrissülve vágtam neki az utolsó szakasznak Kisvárdára. A túrázásban többek között az a szép, hogy a legváratlanabb helyen lehet természeti szépségekre bukkanni. A Rétközberencs-Kisvárda útvonal a nem túl izgalmas nevű Bélfőcsatorna mellett vezet. A táj mocsaras, az ilyen tájba illő növényzettel – az egyáltalán nem elcsépelt „vadregényes” jelző írja le a legjobban. Még a könyvhallgatást is félbeszakítottam a táj kedvéért, az említett gyűrűk ura feeling teljesen beszippantott ezen a pár kilométeren.
Egyszer csak megérkeztem Kisvárdára, ahol a kies benzinkút hamar visszazökkentett a rögvalóságba. Gyorsan megszereztem az utolsó pecsétet (valamiért két helyen is van, a város határában és a vasútállomáson is.) Elhaladtam az elhíresült kisvárdai stadion mellett (a megye egyetlen enbéeggyes csapata!) valamint a felújítás – pontosabban a felépítés – alatt álló vár mellett. Ha elkészül, szép lesz, az más kérdés, hogy a történelmi hűség ilyenkor kérdéses lehet legjobb tudomásom szerint, nagy viták kísérik szakmai berkekben az ilyen projekteket. De az vitathatatlan, hogy Visegrád, Regéc vagy Füzér most elég impresszív látványt nyújt – a történelmi hitelességet ítéljék meg a szakemberek.
Kisvárda szépen rendben tartott település, felújított belvárossal, ami azért elég kihalt volt március 15-e dacára vagy éppen azért. A túra vagy négy kilométert halad a városban, ezt a vízhólyagok miatt kicsit fogösszeszorítva csináltam végig, hogy aztán megérkezzek a nem túl festői vasútállomásra. A vonat indulásáig még volt egy kis időm, ittam egy narancslevet a restiben. A vonat ismét nem tudta, hogy a MÁV mindig késik, a majdnem négy órás utat pontosan abszolváltuk.
A harmadik nap a számok tükrében: 26.35 km (a leírás szerint ez csak 22 km lett volna, persze a vasútállomásig – ami az útvonalon van – még el kellett menni), nettó 5,5 óra, szintkülönbség: dulván sok. Na jó, nyilván nem.
Összességében a három nap majdnem tíz kilométerrel több volt, mint a leírásban (66 helyett 76 km). Kíváncsi vagyok, ez hosszútávon kiegyenlítődik-e, túratervezésnél azért a túratáv fontos szempont.
Nagyon furcsa volt – mind mindig ilyenkor – három nap természetjárás után a nyüzsgő városban lenni. A beszámoló végén frappáns lezárás kellene, én kihagynám. Legyen elég csak annyi, hogy Sanyi bácsi verse most már tetszik! Ezt sosem gondoltam volna… Folytatása az útnak – ebben immár bizonyos vagyok – hamarosan következik. Engem megvett az Alföldi Kék.
Az útvonal térképe ide kattintva érhető el.
További kéktúrás cikkek:
