Aki már járt Norvégiában, bizonyára meg tudja erősíteni: az ország bővelkedik gyönyörű tájakban. Kristálytiszta tengerbe omló szilaj, meredek hegyek, közöttük megbúvó kis öblök sziklás vagy homokos partokkal, bámulatos fjordok által körülölelve, amelyeket kis patakok vízesésekkel díszítenek.
Ennek ékes példája az ország északi felében található, méltán híres és népszerű Lofoten-szigetcsoport; azonban nem messze tőle található egy másik sziget, ami hasonlóan szép, de kevésbé ismert, kevésbé turistás. Mivel a sarkvidéken helyezkedik el, az év sötétebbik felében egyik kedvenc fotós témám, itt a sarki fények is rendszeresen tiszteletüket teszik.
2024 őszén két és fél hetet túráztam Lofotenen és Abiskóban, azt az utat is úgy időzítettem, hogy már a sarki fényeket is legyen esély látni, de még ne legyen túl hideg sátrazáshoz, hogy szűkebb költségvetésből is kijöjjön az utazás. Az úton találkoztam egy másik fotóssal, aki szintén sátrazva a sarki fényeket fotózta; tőle kaptam egy tippet, amivel összeköthetem a kellemeset a hasznossal, a sarki fényeket és a pénzkeresést: egy bő hónappal később Tromsø-be költöztem dolgozni – mint sarkifény-túravezető; és azóta az évek téli felét a norvég sarkvidéken töltöm. Amikor pedig az időm és az időjárás is engedi, néha túrázom a környéken.
A Lofoten és Tromsø között elhelyezkedő Senjáról már korábban is hallottam, de amikor a helyiek ajánlása után ismét rákerestem, és a képek között megláttam Segla ikonikus hegyét, egyből a lista elejére került. A kiruccanás azonban még váratott magára: hiába van aránylag közel Tromsø-höz Senja, tömegközlekedéssel kicsit körülményes megoldani, az oda- és visszaút is elvisz egy-egy napot. A sziget sem kicsi, 1586 négyzetkilométerével kisebb megyéinket közelíti. Egy többnapos út azonban csak a szezon vége felé fér bele, amikor már kevésbé sűrű a munka.
2025 márciusára a szezon kezdett lecsendesedni, több lett a szabadnap, így ideje volt megvalósítani a Senja-tervet is. A kollégákkal a beosztásokat csereberélve végre többnapos egybefüggő szabad blokkjaim lettek, és reménykedtem, hogy az idő is használható lesz. Március 11-től 3 nap, 2 éjszakával számoltam, így sátrat, téli hálózsákot, többnapi élelmet, termoszokban forró vizet, és nem kevés fotósfelszerelést vittem magammal. A málha körülbelül húszkilós lehetett. Aznap pont volt egy korábbi, déli busz is, amivel 2-re értem Brensholmenbe, a 3-as komppal pedig háromnegyed 4-kor már ki is kötöttünk a szigeten.
Busz ilyenkor már nincs a szigeten, de előző ősszel a Lofotenen egészen gördülékenyen ment a stoppolás, most is ebben reménykedtem. Legrosszabb esetben gyalogolok, gondoltam, Botnhamn kikötőtől a Segla lábánál fekvő Fjordgård csak 18,5 km. A stoppolással sajnos nem volt szerencsém – alig volt forgalom, sokan csak pár saroknyit mentek haza; így hát bandukoltam a jeges úton. Egyelőre még az időjárás sem volt túl biztató, elég fátyolos volt az ég, csak sokára jelentek meg az első csillagok – és a telihold, ami persze nem épp ideális sarki fényhez.
A szakasz kétharmadánál tettem egy kis kitérőt, hiszen innen indul egy rövid túraút a Barden-nyeregbe, fentről pedig jó körkilátás van. Felcsatoltam a hótalpakat és nekivágtam a hegyoldalnak. A pár napja hullott friss porhóban, hátamon húsz kilóval, a nagy hótalpakkal is térdig süppedtem, ráadásul két-három lépés alatt egy lépésnyit csúsztam vissza. Ezt az alig egy kilométeres utat csak egy óra alatt tettem meg, fél tízre értem fel – épp jókor, a sarki fények kezdték a bemutatójukat.
Bár lent alig volt egy kis szellő, fent erősen süvített a szél, így a hegyre tovább nem mentem, a nyeregből lőttem pár timelapse-sorozatot. Szerencsére aktívak voltak a sarki fények, a telihold fénye sem tudta elnyomni őket – sőt, szépen bevilágította a fehérbe öltözött tájat.
Ezen a ponton térnék ki a kérdésre, ami sokakban rendszeresen felmerül: valódiak a felvételek, ez tényleg így néz ki, vagy szerkesztettek a képek? A képek valódiak, az utómunka rajtuk enyhe; azonban ezek éjszakai, halvány jelenségek, minden egyes képkocka több másodperces, hosszú záridős fotó. Az ember eredendően nem éjszakai lény, éjszakai látásunknál csak az éjszakai színlátásunk gyengébb – szinte fekete-fehérben látunk. Míg a kamerák szenzorai – még a mobiloké is – éjjel is jól érzékelik a színeket, az emberi szemnek ezek fakónak tűnnek. Egy intenzívebb hullám, geomágneses vihar során azonban tud olyan fényes lenni, hogy szabad szemmel is jól látható nemcsak a formája és mozgása, hanem a színek is.
Már épp indultam volna tovább, amikor éjféltájt jött egy újabb szép nagy hullám; a hegyről végül csak egy óra körül értem le. Elcsigázottan vánszorogtam le a hegy alatt vezető első alagúton, majd a túloldalon, egy rövid, jégcsapokkal szegélyezett út után következett egy még hosszabb alagút, de ahogy közeledtem, láttam, hogy a kapuja zárva, piros lámpa fogad, ami elég kellemetlen meglepetés, lesújtó látvány volt.
Már a térképet néztem, hogy van-e valami út kikerülni, de azért gondoltam, még megnézem, van-e valami kiírva, miért és meddig van zárva. Ahogy azonban a közelébe értem, hangosan nyikorogva, recsegve-ropogva, működésbe lépett és felnyílt előttem a kapu – mintha csak valami elfeledett titkos katonai bázis lenne egy sci-fiből, vagy egy főgonosz rejtekhelye egy James Bond-filmből. Akármilyen fáradt és elcsigázott voltam is, ezen utána még percekig vigyorogtam.
A hosszú, közel 2,5 kilométeres alagúton egyre jobban sajgó tagokkal és kezdődő vízhólyagokkal már lassan vánszorogtam át – bár legalább a hegy gyomrában melegebb volt, fagypont feletti hőmérséklettel. A harmadik alagút után, háromra értem Fjordgårdba. Az egyik szemem nevetett, hogy végre ideértem, és aurora is van a hegynél; másik azonban sírt, hogy nemcsak a falu van erősen kivilágítva, hanem a Segla alatt egy elhanyagolt, cserjékkel benőtt, de továbbra is kivilágított sípálya van, ami olyan fényárban úszott, hogy az egész környéket bevilágította.
Hiába voltak még sarki fények, a sípálya fényei miatt nem tudtam fotózni, és mire a sípálya fényudvarán túl feljebb másztam a hegyen, már pirkadt és világosodott. Szinte egész délután és éjszaka gyalogolva, hátamon a nehéz felszereléssel végül eljutottam hát a Segláig, de már túl késő volt, hogy sarki fényekkel is lefotózzam.
A sípálya alján volt egy esőbeálló hütte, ahova behúzódtam, hogy átnézzem az opciókat: keressek valahol táborhelyet, feküdjek le aludni, és maradjak a másnap is még aránylag tiszta estére, majd visszafelé egy újabb hosszú menetelés után essek be dolgozni; vagy reggel 7 óra 20-kor van egy busz átszállással vissza Botnhamn kikötőjébe, azzal térjek-e vissza, és este már otthon aludva, másnap kipihenve menjek dolgozni?
Látva, hogy milyen fárasztó volt az út, és mennyire sajogtak a tagjaim, a buszt választottam; amíg vártam, havat olvasztva készítettem egy kis ételt, mert előző nap dél óta csak néhány müzliszeletet ettem menet közben. A 7:20-as busszal, majd a reggeli első komppal így is csak 4-re értem haza; a napsütésben menet közben – illetve amíg a kompra vagy a következő buszra vártam – készítettem pár képet a téli csodavilágról.
Az első utam Senjára tehát félsiker volt: lett sok jó fotó holdvilág által bevilágított hegyekről aurorával, sőt, az egyik kép hónap asztrofotója is lett a National Geographicnál. De pont amiért mentem, a Segláról nem lettek aurorás képeim. Ezt nem hagyhattam annyiban.
Március 23-án újra volt három szabadnapom egyben, ismét nekivágtam. Okulva az előző útból, ottalvás helyett eleve a reggeli busszal visszatérve, alvás nélkül terveztem abszolválni, így nem vittem sátrat, hálózsákot, többnapi élelmet, forró vizet termoszban, sem második fényképezőgép-vázat – így a felszerelésem tömege alig tízkilós lett. Este fél nyolcra értem a szigetre. Az aurora hamar jött, már Botnhamn szélén meg kellett állnom, olyan szép volt.
Most ugyan nem terveztem és nem is próbálkoztam stoppal, mégis lett: félúton egy csapat francia fiatal egy lakóautóval megállt megkérdezni, minden rendben van-e, hogy a semmi közepén egyedül sétálok az éjszakában? Sítúrázni jöttek egy közeli hegyhez, pár kilométerre el tudtak vinni – azzal is nyertem egy órát. A Barden túraösvénynél is szép fények voltak, nagy volt a kísértés, de már 10 óra volt, inkább a Segla felé vettem az irányt. Így is már majdnem éjfél volt, mire a hegy lábához értem.
A hótalpakkal a könnyebb málha ellenére sem volt gyors a haladás – 2 óra volt, mire a nyereg alatti jellegzetes sziklához értem, ahonnan egész jó kilátás nyílt. Míg azonban odafelé többször voltak szép intenzív sarkifény-hullámok, mire odaértem, már alábbhagyott az aktivitás, már csak halvány pulzáló fények voltak és háromkor már világosodni is kezdett.
Úgy döntöttem, felmászom a Hesten és Stavelitippen közti gerincre, onnan jobban lehet látni a napkeltét, ha már úgyis pirkad. Nem volt egyszerű a meredek, jegesre fújt hófalon feljutni, de fent sem volt könnyebb: olyan erős széllökések voltak, hogy többször kellett térdre vagy négykézláb vetődni, hogy ne fújjon le a gerincről a szél. Viszont fél 4-kor innen még elcsíptem egy kis aurorát a Segla felett, amikor már nem is számítottam rá, így a félsiker ez alkalommal is megvolt, de még mindig nem az, amit terveztem. Bárhogy is, ezután le kellett ereszkednem a meredek jégfalon (felülről nézve nem is értettem, hogyan jutottam fel – vagy hogy miért tettem), majd siethettem le a hegyről, elérni a buszt.
Pár napra rá a viharos időjárás miatt a szezonunk idő előtt véget ért; azonban április elején jött látogatóba Ákos cimborám, aki szintén túravezető, csak nem Norvégiában, hanem a finnországi Rovaniemiben. Úgy terveztük, hogy a kocsijával együtt megyünk haza, közben útba ejtve pár szebb helyet. A környék szebb helyei közé pedig Senja is beletartozik, így hát csapó három! Az időjárás továbbra sem volt a legfényesebb, déltájt Grøtfjord felé olyan hóvihar fogadott minket, hogy inkább visszafordultunk és Sommarøy, majd Brensholmen felé vettük az irányt.
Senjára késő délután átkompozva már javult az idő, a Barden-nyerget naplementére megmászva már tisztult, utána azonban megint egyre felhősebb lett. Este újra elkezdett tisztulni, ezért úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a Segla–Hesten-nyereggel, de mire felmásztunk, újra befelhősödött, majd havazni kezdett, fordulhattunk vissza.
Másnap, bár ismét havazással és hóviharral indult a nap, utána félóránként-óránként bizarr váltakozásban hóvihar és napsütés váltogatták egymást, mi pedig Senja más látványosságaival (Mefjord, Ersfjord, Tungeneset, Bergsbotn és Hamn) kárpótoltuk magunkat. Segla kifogott ugyan rajtam 2025-ben, de 2026-ban újult erővel tértem vissza, gyaloglás helyett az Izlandot is megjárt bringámmal, de ez már egy másik történet.
A három útvonal nagyítható túratérképen:
További nagy kalandok északon:
- Nagy északifény-kergető kerékpártúra Izlandon
- Bringával az északi fény nyomában: irány az Aranykör!
- Így lehet kihozni két hetet 200 ezer forintból a méregdrága Lofoten-szigeteken
- Izland legszebb túrája: a Laugavegur
- Izland legszebb túrája: folytatás az Istenek földjén
- Svéd Lappföld: vándorlás az Óriások völgyében
- Misztikus ködből előbukkanó rénszarvasok Európa utolsó megmaradt vadonjában
