Magashegyi tájak, csipkés bércek, nyári hófoltok, hangulatos hütték, via ferrata – elsőre a legtöbb embernek efféle képek ugranak be, ha azt hallja, „ausztriai túra”. Az viszont, hogy legfeljebb Mátra magasságú hegyeken vízesésdömpinggel, érintetlen vadonnal vagy ritka állatokkal lehet találkozni, vélhetően pont annyira új másoknak is, mint nekünk volt egészen addig, míg el nem kirándultunk a Bécstől bő másfél órára lévő Waldviertelbe. Jó eséllyel Közép-Európa legvadregényesebb tájain túráztunk három napot, ami után nagyobb összegben mernénk fogadni, hogy ennyire közel ennyire nyugodt és szellős túrahelyszínt aligha találni.
„Elmehetnétek családilag a Thayatalba” – szólt egy nap Tenczer Gábor kollégám, és elsőre fogalmam sem volt, melyik országra gondol, de bólogattam, hiszen túrázni mindig jó. Aztán amikor a térképen láttam, hogy a Thayatal nevű szurdok Bécstől nagyjából másfél órára fekszik, még lelkesebben bólogattam, mert Ausztriában túrázni pláne mindig jó, ahogy arról korábban már többször írtam, egyebek mellett itt, itt és itt.
A Ysperklamm – vízesések, szurdok, druidák, hatalmas ingókövek
A pünkösdi hétvégén szombat délben még nem a Thaya folyó völgyébe, hanem a szűk két órával odébb fekvő Ysperklamm nevű szurdokba érkeztünk, épp a kánikula előtt. A völgy Alsó-Ausztria északnyugati részén található, az azt körülölelő tájegységnek Waldviertel a neve. Két kiindulási lehetőséget mutat a térkép, mi a Gasthaus-Forellenhofnál tettük le az autót, majd a jegypénztár és a beléptetőkapu után máris az erdőben találtuk magunkat.
Több túraút közül lehet választani, mi végig a 31-est követtük, a Druidenweget, azaz a druidák útját – ők az i. e. első évezredben Európa nagy részét benépesítő kelta törzsek rejtélyes szakrális vezetői voltak –, mert ez tűnt a leglátványosabbnak, és mert már az elnevezés önmagában sok kalandot ígért a gyerekeinknek (8 és 11 évesek). Az óramutató járásával megegyezően haladtunk a körtúrán, amelynek egy M betűre emlékeztető rúna a jele.
Az út első, folyamatosan emelkedő szakasza csoda szép –
nem meglepő, hogy Alsó-Ausztria legszebb szurdokának tartják.
Jókora gránitsziklákon zúdul le a Ysper-patak, egyik vízesés követi a másikat és mivel végig árnyékban halad az ember, vélhetően nagyobb melegben is élvezhető. A biztonságosabb részeken bele lehet gázolni a patakba, ahogy tették is ezt a gyerekeim, sok a falépcső, akad pár híd is, észnél kell tehát lenni, de sportosabb, túratapasztalattal felvértezett családoknak simán teljesíthető.
A helyszín egyik különlegessége, hogy sok helyen megmaradt az eredeti, ősi jellegű erdő, ami itt bükkös dominanciájú vegyes erdőt jelent, és ez azért is remek hír, mert a természetes erdőmaradványok fajgazdagabbak, így jobban ellenállnak a klímaváltozás próbatételeinek. És bár Ausztria területének közel felét erdő borítja, ez ott sem mindennapi jelenség. Ahogy ezt később látni fogjuk, a Thayatal Nemzeti Park egy része is ilyen példás helyszín.
Mindezeket egy sziklára erősített infótáblán olvastam; nézelődős, fotózgatós, „éhes vagyok, szomjas vagyok, elfáradt a lábam” tempóban nagyjából másfél óra alatt értünk fel a folyamatosan emelkedő terepen a vízesésekkel tarkított szakasz tetejére, és mondanám, hogy innen már csak lefelé haladtunk, de ez nem igaz, tekintve, hogy hullámzó a táj és csak a végén jön egy hosszú, meredek letörés.
Az ősi kelta ösvények mellett olyan helyszíneket érint a túraút, ahol a legenda szerint a druidák tartották szertartásaikat. Magunkfajta átlagember akkor be se tehette a környékre a lábát – nem úgy, mint most. Akik fogékonyak Dobogókő környékének szívcsakrájára és energiavonalaira, minden bizonnyal itt is érezni fogják az erőt. Az egyik gyerekem sajnos nem érezte, mert a második izgalmas kelta kősziklaalakzat után jutott el a holtpontra. Aztán mégis elérte valami az energiaáramlásból vagy a magunkkal hozott szendvicsek töltötték fel, ismét erőre kapott és simán megcsinálta az elvileg 11 kilométeres túrát. A célban az ő lépésszámlálója 12, az enyém szűk 13 kilométert mutatott.
De addig még tényleg mindenféle érdekes gránitképződménnyel találkoztunk, kábé olyanok voltak, mint a velencei-tavi ingókövek, csak nagyobbak és változatosabbak. Nem csoda, hogy eleink mindenféle alakzatot beleláttak a sziklákba az ülő kutyától a halálfejen át a falloszig és vulváig (utóbbiakat pont nem találtuk meg), de van lakóbarlang és áldozati asztal is – egyszerre érzi magát az ember egy indián filmben és egy fantasyben.
A negyedik óra elején jutottunk el a jól kitáblázott keresztúthoz, majd a pár perccel odébb lévő Kaltenbergkreuz kilátópontjához, ahonnan az Ötscher csúcsaiig is el lehet látni. Itt el kellett döntenünk, hogy a könnyebb vagy a nehezebb úton ereszkedünk le a völgybe. Továbbra is a jó lépésbiztonságot igénylő, meredek 31-es utat választottuk. Itt tényleg figyelni kellett, de megérte, mert egész más hangulatú erdőbe csöppentünk. Az már csak bónusz volt, hogy a völgybe leérve a mezőn hallottuk életünk eddigi legszebb tücsökzenéjét. Szinte percre pontosan 5 óra túrázás után értünk vissza a kocsihoz.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Bukolikus határvidék, kisvasút és könnyű túra a Herrenteich körül
A második nap reggelén a cseh határnál fekvő Gmündben ébredtünk, innen indultunk a Waldviertelbahn nevű nosztalgiavonattal aznapi túrahelyszínünkre. Úgy gondoltuk, hogy a gyerekeink már kinőttek ebből a műfajból, sőt az egyikük bele se nőtt igazán; ezért a lelkesedésük fokáról voltak előzetes kétségeink. Annál meglepőbb volt az izgatottságuk, ahogy felpattantak a Litschauba tartó sötétzöld szerelvényekre – vonatrajongóktól elnézést kérek, hogy nem kérdeztem rá a jármű valamennyi jellemzőjére.
A Reißbach nevű patak mellett zakatoló dízelmozdonyos kisvasút pont annyira megy lassan, hogy melegebb időben nagyobb gyerekekkel kint is lehessen ácsorogni a szabad peronon. A táj pedig tényleg nagyon szép: erdőkkel és mezőkkel tarkított, vadban gazdag és roppant bukolikus határvidék. És ami a legbájosabb: a kertjeikben motoszkáló helyiek lelkesebben integettek oda- és visszafelé is a vonatnak, mint az időnként felbukkanó kirándulócsoportok. Szűk egy óra volt az út és többen vittek magukkal bringát. Mi nem, mert ismét túrát terveztünk, a Herrenteich (más néven Herrensee) nevű tó volt a célunk, ahonnan több túraút is indul.
A végig a tó partján vezető gyalogos körtúra mindössze négy és fél kilométeres, teljesen lapos és apróbb szakaszoktól eltekintve árnyékban halad; ideális levezető vagy laza túra tehát.
Babakocsival is járható és miután a bringásokat néhány éve kitiltották innen, szabadon lehet engedni a gyerekeket – értelemszerűen attól az életkortól kezdve, amikor már nem esnek bele mindenbe. Idős emberekkel is élvezhető; összesen tízméternyi szintkülönbséget kell leküzdeni. És a legjobb, hogy a közepén van egy strand stéggel, játszótérrel, színházzal.
Az óramutató járásával ellentétesen indultunk el a vasútállomáshoz legközelebb eső ponttól, de tetszőleges ez is. A tó településtől legtávolabbi csücske a legérdekesebb: itt egyértelmű hódnyomokra bukkantunk, és a hangok alapján a vízben is ők lubickoltak, sajnáltuk is, hogy nem vittünk magunkkal távcsövet. A tavat tápláló Reißbach nevű – korábban már említett – patak itt fut be, egy fahídon lehet átsétálni fölötte és kulcsfontosságú: felduzzasztásával hozták létre a Waldviertelre amúgy is jellemző tógazdaságot az 1500-as években, az akkori földesúr kívánságára, aki szívesen fogyasztott halat vacsorára (vagy ebédre).
A túraapplikáció másfél órát ír a teljes körre, mi viszont nagyon kényelmesen, a strandon a lábunkat áztatva, itt-ott elbogarászva, a megkopott erdei tornapálya gyakorlatait időnként elvégezve 2 és fél óra alatt kerültük meg; és ez maga volt a tömény idill. Felsétáltunk a várba is, de tök fölöslegesen, mert magánkézben van, és nem látogatható. Aztán visszazakatoltunk Gmündbe.
Terveztük, hogy a nap végén még beugrunk a Blockheide natúrparkba, de már csak egy óránk lett volna a zárásig, ezért inkább a szálláson és a mellette lévő Asangteich nevű apró tóban csobbantunk egyet.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Nemzeti park a vasfüggönynél vadmacskákkal, háborítatlan vadonnal és a fantasztikus halott fákkal
A harmadik nap reggelén Ausztria „Zöld kanyonjához”, azaz a Thayatal Nemzeti Parkhoz autóztunk. Ez az osztrákok legkisebb nemzeti parkja és még csak alig negyed évszázados. A Nationalparkhausban Norbert, a park alkalmazásában álló ranger (amúgy nyugdíjas egyetemi tanár) várt ránk. A nemzeti parknak van egy remek „rent a ranger” nevű szolgáltatása, egyéni vagy csoportos vezetést lehet igénybe venni. Norberttel a rengeteg túralehetőség közül kettőt választottunk és közös gyaloglásunk során egy csomó érdekes dologról mesélt.
Például, hogy a 13,3 négyzetkilométeres Thayatal Nemzeti Park a Csehországgal határos vidéken fekszik, és közvetlenül csatlakozik a cseh Podyjí Nemzeti Parkhoz. A meredek erdős lejtőkkel övezett Thaya-völgy Ausztria egyik legszebb úgynevezett áttöréses völgye. Kétszázötven hektárnyi háborítatlan erdőt szel át a Thaya, melynek 2 kilométeres szakasza vadonfolyó vagy más néven vadvíz minősítést kapott.
Az is érdekes, hogy bár ez a legkisebb osztrák nemzeti park, az országban előforduló valamennyi növényfaj fele fellelhető itt, aminek az okáról a Wikipedia ezt írja: „a terület egy klímahatáron fekszik: a Waldviertelre jellemző, hűvösebb és nedvesebb közép-európai átmeneti fennsíki éghajlat, valamint a Weinviertel kontinentális hatású pannon éghajlata találkozik itt”, és, ahogy ezt már ismét Norbert mesélte,
az élővilág sokféleségének kedvezett a vasfüggöny is, mivel évtizedekig nem bolygatta ember a területet.
Nem csoda, hogy a határzár feloldása után olyan ritka állat- és növényfajokat észleltek újra a Thaya-völgyben, amelyek Ausztriából korábban eltűntek: a jávorszarvast és a terület címerállatát, a vadmacskát; de például lepkefajokból 59, denevérből 22 faj él ezen a Keszthely közigazgatási területének megfelelő osztrák–cseh határvidéken.
És még egy szembetűnő érdekesség: a terület 92 százalékát nem éri emberi tevékenység, az egyik legfőbb értéke a Totholz, azaz a kidőlt fa, amelyre rengeteg állatfajnak szüksége van.
Az első túránk előtt a kocsit Hardeggben, a folyóhoz legközelebb eső – vélhetően egyetlen – parkolóban tettük le és rögtön átsétáltunk a városka Thayabrücke Hardegg – Čížov nevű hídján Csehországba. Hardegg nemcsak azért érdekes, mert olyan a neve, mintha a Harry Potterből vagy a Trónok harcából csöppent volna ide, hanem mert 86 lakosával Ausztria legkisebb városa, de a környékbeli kistelepülésekkel együtt is 1300-nál csak alig valamivel több lelket számlál, és egy igencsak impozáns vár díszíti (ez is magántulajdonban áll, augusztusban két hétig látogatható).
A 2007-es schengeni bővítésnek hála már nem szeli át a nemzeti parkot határ,
a folyó közepén csak a híd színárnyalatának változása jelzi, mikor lépünk át Csehországba. A gyerekeknek jó móka – szó szerint – egyik országból ugrálni át a másikba.
A híd után egy jobbkanyar jött, majd a bunkerekkel pöttyözött tájban gyalogoltunk a függőhídig, amin visszasétáltunk Ausztriába. Aztán kicsit belegázoltunk a hideg folyóba is, majd fel a kilátópontig, és vissza a parkolóba. Ez egy nagyjából 4-5 kilométeres minikörtúra volt, szolid szintemelkedéssel, egyszerű útvonallal. Mivel túravezetőnk kisfiam kérésére vastag filccel húzta ki az útvonalat a térképünkön, csak erősen gyanítom, hogy a függőhídig a cseh oldalon a piros, utána a kék túraúton haladtunk.
Norbert még megmutatta nekünk a nemzeti park legújabb büszkeségét, az Aussichtswarte Umlaufblick nevű 16 méter magas kilátótornyot is. Ide a Kaja várrom (Ruine Kaja) parkolójától a Merkersdorfer Rundwanderweg nevű útvonalon lehet feljutni Merkersdorf irányába kábé 40 perc alatt. Lélegzetelállító kilátást ígértek, ami nem csak a szokásos marketinges túlzás: a környező fák lombkoronája fölé emelkedő kilátó fokozatosan vezet felfelé, majd az ember elé tárul a valóban lenyűgöző táj.
Ezután visszatértünk a Nationalparkhausba, ahol egy természetes játszótér fogadta a gyerekeket, itt még megvártuk a két, eredetileg állatkerti vadmacska, Frieda és Carlo délutáni etetését. Őket azért tartják itt egy tágas kifutóban, mert bár a nemzeti parkban több egyedet is észleltek, annyira óvatos állat, hogy még a szakemberek is csak a természetben elhelyezett kamerákkal tudják őket megfigyelni.
Egy mini, vadmacskáról szóló dokumentumfilm (itt egy másik a Thayatalról németül) után megnézhettük, ahogy a gondozójuk elpusztult csibéket pakolt fel nekik a kifutó fáinak ágaira, a vadmacskák pedig – ahogy ezt előre jósolta – nagyjából egy perc alatt szagolták ki őket, majd szőröstül-bőröstül bekapták mind.
A Thayatal Nemzeti Park túratérképen:
Lehet, hogy ez a zárójelenet egyeseknek nem a tömény idillt jelenti, a Thayatal összességében mégis olyan, amit minden megfáradt felnőttnek receptre kéne felírni: kevés turista és az érintetlen, fenséges, magára hagyott természet kombinációja.
A Thayatalban amúgy több parádés túraút vezet át, például:
Europäischer Fernwanderweg E8, amely Írországból indul és Bulgáriában ér véget
Ostösterreichischer Grenzlandweg (kelet-ausztriai határ menti túraút)
Thayatalweg – ez a 630-as hosszú távú túraútvonal, ami 181 kilométer hosszú és 5 napot érdemes szánni rá
Iron Curtain Trail (EV13) (vasfüggöny túraút)
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Niederösterreich-Werbung felajánlását, a szervezet fizette újságírónk költségeinek egy részét, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)
További családi túrák Ausztriában:
