Imre olyan 3000 méter magas, nem túl veszélyes hegyet keresett régi síelős emlékei alapján, amit időközben felnőtt gyermekeivel családilag meg tud mászni. A kelet-tiroli Schwartzkogel lett a cél. Innentől övé a szó.
Valamikor régebben síeltem pár napot Obergurglban, az Ötztali-Alpokban, azóta ott motoszkált bennem, hogy ide nyáron, bakancsban is vissza kellene térnem. Nemrég felvetettem az ötletet az azóta született, és időközben már felnőtt gyerekeimnek, tetszett nekik. Mivel az íróasztal mellől nem olyan egyszerű felmenni 3000 méter magasra, itthon a Gerecsében, a Pilisben, a Börzsönyben és a Mátrában edzettünk előtte, 15-20 kilométeres távokkal. Jól tettük.
Az alpesi túrák bázisául az Ötztal (Ötz-völgy) felső végében fekvő Söldent választottuk. Sölden központjában laktunk, a választék olcsóbb részéből foglaltam a lakást, de nekünk tökéletesen megfelelt. Az épület gondnoka, Zoltán, aki túravezető is, másnap reggel beugrott egy köszöntésre. Pár szóban elmondtuk neki a terveinket, rábólintott, hogy kivitelezhetőnek tartja őket, az általunk használt Komoot túra app pedig szerinte is tökéletes célunk eléréséhez.
Ötztal egy igazi alpesi sport paradicsom, síelni, kirándulni, túrázni, alpesi túrázni, mountain bike-olni, via ferrátázni és raftingolni is lehet a környéken. Mi csak egynapos túrákat terveztünk, ahova elég egy bakancs is, de azért szerettünk volna feljutni 3000 méter magasra is.
A völgy felfelé ketté ágazik, első nap a nyugati ágán autóztunk fel az utolsó faluig, Ventig, ami már 1900 méter magasan fekszik. Mire odaértünk, a gyerekek már kezdték érteni, miért is hoztam el őket ide. A falu szélén van egy kis parkoló, pár tucat hellyel, onnan indultunk.
Alapvetően füves, bokros hegyoldalon kezdtük meg a túrát, fa itt már nem nagyon nő. Bár szépen emelkedett, nem volt nehéz az út. Eleinte mégis lassan haladtunk, mert gyakran megálltunk fényképezni. Vagy csak egy virágot fotóztunk, vagy a völgyet, a túloldali hegyeket, amikből folyamatosan egyre többet láttunk. „Az ott nem egy gleccser? De bizony, ott is egy, ott is egy!” – ámuldoztunk.
Mások is túráztak a hegyen, de nem volt tömeg. Kolompszót hallottunk: birkák és kecskék szaladgáltak tőlünk nem messze. Mikor közelebb értünk, percekig figyeltünk két kis kecskét, akik játékból újra és újra egymásnak ugrottak – olyan meredek terepen, ahol nekünk már túrabot kellett.
Sok apró vízmosást kellett kereszteznünk, mert magasan fölöttünk volt egy olvadó gleccser, és mindenfelé csorgott belőle a víz. Átkeltünk olyan nagyobb vízmosáson is, amiben dübörögtek a hullámok, de amikor felmásztunk a túloldalon és léptünk kettőt, ott már semmi sem hallatszott belőle. A nagy nyitott hegyoldalon a szűk kanyonból kijövő hangot semmi sem verte vissza, viszont a völgy túloldalán kilométerekkel messzebb lehulló vizek zúgását hallottuk.
Az út végén kicsit meg kellett szaporáznunk a lépteinket, hogy elérjük az utolsó liftet lefelé a Bergbahnen Vent (Venti felvonó) legfölső állomásán, 2645 méteren. Úgy gondoltuk, bemelegítésnek elég volt ennyi. Nyolc és fél kilométeren 790 méternyi szintet mentünk fölfelé, jól esett beülni a lefelé tartó felvonó ülésébe.
Vasárnap nem autóztunk, kisétáltunk Sölden északi szélére, onnan indult a Giggijochbahn felvonó (külön kabinokkal a túrázóknak és a bicikliseknek). Gyorsan feljutottunk 1362 méterről 2283-ra, ahonnan egy alpesi legelőn kanyargó murvás úton felsétáltunk a Langeggbahn felvonó 2663 méteren található felső állomásáig. Innen a hegyek irányában volt egy kis víztározó. Fölötte a Rotkogel és a Schwartzseekogel, távolabb már látszott a Tiefenbach gleccser és fölötte a Wildspitze, annak a túloldalán túráztunk előző nap. A Rotkogelhütte teraszán ettünk egy kis apfelstrudelt (almás rétest).
A Rotkogel oldalában emelkedtünk tovább. A nyereg előtt gyakran már kapaszkodni is kellett, akkora tereplépcsők voltak. A nyereg után a Schwartzsee (Fekete-tó) partján találtuk magunkat 2800 méteren. A hegyről legurult nagy sziklákon óvatosan kellett lépkedni, gyakorlatilag egy kőfolyás alján voltunk, de itt elidőztünk egy darabig a tavat fotózgatva.
Volt ott egy kis stég, ami megtelt a kirándulókkal. Úgy tűnt, a legkönnyebben elérhető háromezrest nemcsak mi tűztük ki úti célnak aznap. Innen már valóban terepfokozatba kellett kapcsolni, olyan meredek volt a folytatás. Már fű sem nagyon nőtt ezen a sziklás részen, jól jöttek a botok. Szépen felkaptattunk velük a 3018 méter magas Schwartzkogel csúcsára. A csúcs előtt egy kis horpadásban még hó is volt, persze hogy beletapicskoltunk.
A csúcsról már teljesen körbe lehetett látni. Készítettünk pár fotót, megettük a szendvicseinket és a csúcscsokit. Talán 1-2 fok lehetett fent, fel is kellett öltöznünk jobban. Lefelé egy másik úton mentünk: jobbról kerültük meg a Schwartzseekogelt. Elég meredek sípályán ereszkedtünk, de a botokkal meg lehetett találni a jó ritmust a gyors haladáshoz.
A hegyet megkerülve a Schwartzkogelhütte alá érkeztünk, majd egy hosszabb, kanyargósabb, de laposabb úton folytattuk lefelé. Egy darabon együtt ereszkedtünk a szerteágazó biciklis útvonallal, páran elviharzottak mellettünk. Amikor a viszonylag keskeny, de laposan futó ösvény befordult egy naposabb helyre, megálltunk enni, inni. Egy pár tarka tehén közelített felénk, és ugyan tudom, hogy ők itt a helybeliek, a szendvicseinken nem akartunk megosztozni velük. A legelőn lesétáltunk a felvonóhoz, akkor még bőven járt, lementünk vele a faluba.
Hétfőn ismét autóval indultunk el felfelé a keleti völgyágban Obergurglig, ahol szintén felvonózással kezdtük a napot. A Hohe Mutra emelkedtünk fel 1930 méterről 2670 méterre. A hegytető mellett álló Hohe Mut Alm teraszáról 21 háromezres csúcsot lehet látni, még távcső is van hozzá, impozáns látvány.
A Kirchenkogel két gleccservölgy közötti gerincén voltunk, ami idelent még széles, füves, kényelmes, de fölfelé egyre keskenyebb, meredekebb lesz. Ezen a keskenyedő gerincen indultunk fölfelé. Két kilométer gerincséta után az ösvény lefordult Rotmoos völgyébe. Láttuk, hogy lejjebb is vannak emberek, nem a völgy alján, hanem valahol félúton egy morénahalmon, de nagyon kicsinek látszottak.
Itt már minden jóval nagyobb léptékű volt, mint amihez otthon szoktunk: hiába néz ki valami közelinek, órákig tart, mire odaérünk. Elég gyorsan ereszkedtünk, közben a szemközti gleccserben gyönyörködtünk. Tőlünk nem messze mormoták füttyögtek, de nem láttuk őket. Át kellett kelnünk néhány kisebb-nagyobb hónyelven is.
Leértünk a morénához, ahol némi táplálkozás után mindenkit elkapott a kincskereső láz. A környék kőzete ugyanis csillámpala, amit a bennük található gránátkristályok tesznek különlegessé. Találtunk is néhány szépen kipreparált gránátot. A hatalmas sziklákat kerülgetve, a mindenfelől lefelé folyó vizeken átkelve haladtunk tovább.
Menet közben találtunk egy táblát, ami azt mutatta, meddig ért le a gleccser 50 évvel ezelőtt – jóval tovább mint most –, majd a másikat sokkal lejjebb, ami pedig a száz évvel ezelőtti állapotot mutatta. Ahol már szépen kiszélesedett a völgy, és a patak is rendes mederben folyt, kicsit még bogarásztunk a csillogó kövek között.
Ismét hallottuk a mormotákat, később pedig belebotlottunk néhány hosszú sörényű vadlóba. Ezek a lovak szabadon kószálnak itt a völgyekben, Zoltán is emlegette őket. Lejjebb, ahol a völgy összeszűkült, a patak hangos vízesésekkel tört utat magának a sziklák között. A vízeséstől már nem volt messze a falu.
A negyedik napon már csak egy kis levezető kirándulásra maradt erőnk, aztán hazaindultunk. Otthon már a gyerekek is feléledtek, azt kérdezgetve, hogy jövőre hova megyünk újra a hegyekbe.
Az útvonalak nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További alpesi csúcstúrák a Szépkilátáson:
