Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Ezerhétszáz méter magasan egy teljesen más világ tárul elénk a Nagyhagymás-hegységben. Miközben jeges széllökések közepette próbálunk a túraútvonalon maradni, olyan látvány fogad minket a csúcs közelében, mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna. Csak néhány, hóval befödött, jéggé dermedt fa és bokor az élővilág, amiket a szél kedvére alakította át hószobrokká.
Szombat hajnalban szól az ébresztőm, kinyomom, újra cseng, kinyomnám, mert a vonatozás és túra előtti nyugodt kávézás ötletét a 4:30-as időpontban valahogy mégsem érzem már elég indokoltnak. Kinyomnám, de látom, hogy üzenetem jött. A túratársam az. Kérdezi, hogy autóval megyek-e a sepsiszentgyörgyi állomásra, mert akkor öt körül vár a kapuja előtt. Kipattanok az ágyból, mert fél óra semmire sem elég, és hirtelen az sem jut eszembe, hogy mikor megy a vonatunk. Öt után pár perccel odaérek a találkozási helyre, látom nagyon ideges, ha körme lenne, lerágná, ha vallásos lenne, a sokadik imát mormolná el, hogy mihamarabb az állomásra érjünk. Ott pedig jöttünkkor épp egy vonat érkezik a pályaudvarra.
Megjött a vonatunk! Siessünk, mert már csak pár percünk maradt! – mondja riadtan túratársam, majd a cuccai után kapkod. Én meg összeráncolom a szemöldököm, ránézek az órára, ami még mindig csak 5:30-at mutat, és most már, hogy az égő kigyulladt a fejem fölött, a homlokomra csapok. Végre eszembe jutott, hogy mikor van a vonatunk: 6:36-kor. Így hát lebeszélem túratársamat arról, hogy rögvest felpattanjon egy olyan vonatra, ami ki tudja, merre vinne, de nagy valószínűséggel nem Madéfalvára, ahová egy már túl hosszúra nyúló állomási kávézás után el is érünk.
Madéfalván aztán buszra szállunk, de röviden még elidőzünk itt, mert egy gyergyói túrázót be kell várjunk, hogy aztán együtt az Olt-völgyében fekvő Balánbányára (865 m) menjünk, majd onnan a Kovácsok pataka mentén, el-el eredő, szemerkélő esőben tovább az Egyes-kőnél lévő menedékházhoz (1504 m), ahol egy éjszakára szállunk meg. Spoiler alert: előreláthatóan nem kell majd minket elringatni, anélkül is mélyen alszunk majd, ami főleg a mászás utáni pálinkázás hozadéka is lesz.
Csak egy marha kapaszkodik fel 65 kilós táskával a hegyen
Miközben felfelé haladunk a menedékház felé, szemet szúrnak a Békás-szoros–Nagyhagymás Nemzeti Parkban a szél által letarolt fák maradványai. Megcsupaszított dombok jelzik a pusztítást. Szörnyű látvány, de nem csak ez van. Látunk megannyi holt fát is, amelyeket nem a szél csavart ki gyökerestől, hanem a állva ette meg a szú. Vélhetőleg a kidőlt és sorsára hagyott fákban szaporodtak el és falták fel kedvenc puha fáikat, a lucfenyőket.
A látvány viszont még a megcsonkított tájjal együtt is magáért beszél. Balánbányától távolodva, minél magasabbra jutunk, annál terebélyesebben látszik a Keleti-Kárpátok vonulata, és jól kivehető a Gyergyói-havasok és a Csíki-havasok is.
Az emberi hülyeségre is találunk példát. Nem tanultam a Csíksomlyói búcsúhoz vezető, 40 kilométeres csángó zarándoklaton elkövetett hibámból, és a hátamon lévő 65 literes táskát már megint dugig pakoltam, javarészt szükségtelen dolgokkal. Fél úton a 2,5 literes víz jó részét kiöntöm, miután megtudom, hogy a menedékházhoz közel forrásvíz csorog. Sebaj, ha egyébért nem is, legalább a megkönnyebbülés érzéséért megérte eddig elcipelni azt a plusz 2 kilót.
Erre a pár percig tartó motivációra pedig szükségem is volt, miután a télen is zöldellő lucfenyőfa erdőben megjelenő hócsokrok beborították a tájat. A forrásig vezető úton pedig már csak a csúszós hóval és a jeges ösvénnyel találkozunk, ami a zöld fákból is hószobrokat varázsolt az 1500 méterhez közeledve. Amikor meg már csak karnyújtásnyira van a forrás, a hó már a bokánkat súrolja. Igaz, ez nem mindenkit zavar. Ákos, aki Brassóból jött túrázni, a hórengetegben is rövid ujjú pólóban mászik.
A székelyeket visíttató hidegben ez az ember megéri a pénzét. Azt mondja, nem az alkohol fűti, hanem csíki felmenői vannak.
Vonakodva, de elfogadom a magyarázatát.
A forrás után és a menedékház előtt csupán pár száz méter marad az útból, mégis obszcén kinyilatkoztatásokkal mászok felfelé. Van, hogy négykézláb, mert az emelkedő még egyszer próbára teszi a tűrőképességünket, de főleg az égő izmainkat, a fájó vállakat. Majd hirtelen megérkezünk a menedékházhoz, és a köd ellenére az Egyes-kő csodaszépen látszik. Igaz, sokat nem időzünk kint, mert a menedékházban jó meleg kandalló fogad. Evés és kis pihenő után pedig a második állomásunk következik, hisz még aznap megmásszuk a Nagyhagymás (1792 m) csúcsot.
Irány a Nagyhagymás-csúcs
Igaz, vannak köztünk olyanok is, akik maradnak, mert az Egyes-kő sziklacsodáit közelebbről is meg szeretnék szemlélni. A jeges, kiálló sziklatömböt télen csak hágóvassal ajánlott bevenni. Sokan ezért másnap is kihagyjuk a bevételét, de ez már tényleg elég motiváló ahhoz, hogy beszerezzek egy pár bakancsra csatolható jégkarmot.
Ránk viszont egy ennél sokkal hosszabb és kíméletlenebb túra vár a pihenő után. Közel húszan vagyunk azok, akik a nagyjából 6 kilométeres csúcsmászást megejtjük, de pár kilométer után rájövünk, hogy a Nagyhagymás-hegységben nem a méter a lényeg, hanem a dőlésszög.
Utólag szinte hihetetlen, hogy a húsz kilométernél is többnek tűnő emelkedő csak pár kilométer volt, de 300 méteres szintkülönbséget kellett megtenni, térdig érő hó nehezítette a feljutását, és nem sokat segített a helyzeten, hogy olyan erős széllökések jöttek szembe, hogy az én 90 kilómat is szinte játszva dobta arrébb. Ilyenkor azért nem csodálkozom azon, hogy nemhogy kilométerektől, de pár métertől is képes vagyok elfáradni.
Ráadásul 1700 méter magasan egy teljesen más világ tárul elénk a Nagyhagymás-hegységben. Miközben jeges széllökések közepette próbálunk a túraútvonalon maradni, olyan látvány fogad minket a csúcs közelében, mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna. Csak néhány, hóval befödött, jéggé dermedt fa és bokor az élővilág, amiket a szél kedvére alakította át hószobrokká.
Igaz, itt a Marssal ellentétben csak egy veszély leselkedik ránk, az eltévedés lehetősége, ami valószínűleg össze is jönne nekünk, ha nem egy profi túravezető, Mester-Nagy Ildikó irányítaná a bandát. Az előőrs ugyanis egy bizonyos kanyar bizonyos szakasza után valahogy a csapat mögé került. Ha szándékos lett volna, talán a vállunkat is megveregettük volna, hogy milyen szépen mögéjük lopakodtunk. Egy telefonhívással aztán sikerült kideríteni, hogy hiába is várjuk túratársainkat, mert ők már előttünk járnak.
Így viszont valamivel oldani kellett a hangulatot, és úgy döntöttünk, ideje megkóstolni életem első csúcspálinkáját. Feltételeztük, hogy 1792 méteren, a keresztnél akkorák lesznek a széllökések, hogy a mosoly is az arcunkra fagy. A szél ugyan lökdösött eleget, de az arcunkra nem fagyott sokadjára sem a mosoly. Inkább csak a hó bizonyult sokkal csúszósabbnak.
Ahogy az lenni szokott, az órákig tartó emelkedő után perceknek tűnt lefelé menet következett. Annál is inkább, mert szinte futva is meg lehetett volna tenni a távot, ha még lett volna bennünk elég energia. Így inkább annak örültünk, ha marad bennünk szufla, hiszen másnap reggel még fel akartunk araszolni az Öcsém-tetőre (1707 m) is. Bár egy kiadós pityókatokány után – amit vacsora gyanánt készítettünk – minden könnyebb.
Fel az Öcsém-tetőre
A reggeli túrós puliszka után, amit a menedékházhoz lómeghajtással hoztak fel nekünk, amíg mi aludtunk, és a reggeli tornát követően ismét útnak indulunk. Ezúttal viszont bár se frissek, se üdék nem vagyunk, sokkalta nagyobb jókedvvel vágtunk neki a kalandnak. Lehet, a menedékházban eltöltött éjszakázás teszi, de a csapat látszólag összekovácsolódott és egymást követik a poénok.
Az Egyes-kő sziklái alatt haladunk el. A Nagyhagymáshoz képest lényegesen könnyebb az Öcsém-tetői túra. Az emelkedők nem nehezítik meg túlságosan a dolgunk, a hó azonban térdig ér, és hótalpak nélkül nehéz benne közlekedni, mert minden egyes lépésnél belesüpped a lábunk. A legnehezebb dolga persze annak van, aki legelöl megy, mert ő töri az utat a csapatnak. A szél és a köd miatt a látási viszonyok minimálisak, és a havasi fenyőfák ilyen körülmények is pompásnak tűnnek.
A túrázónak ködös időben pedig még mindig ott van vigaszul a friss levegő, a testmozgás és társasági élmény.
Hamar teljesítjük ezt a túrát, két óra alatt érünk a tetőre, ahol ismét egy kereszt fogad bennünket. A hagyományos csoportkép készítés után dideregve elindulunk lefelé a hegyről. Itt már futhatnánk, csak nem éri meg, mert tapasztaltabb túrázók figyelmeztetnek, hogy nem lehet tudni, a hó alatt mi lapul meg, és elég egy ág is ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Amúgy is csapatban mozgunk, be kell várni a többieket. Nem sietünk tehát, így is bőven jut időnk a szálláshoz érve a pakolásra.
A menedékházól Balánbányára egyszerű a lejutás, 65 kg ide vagy oda, hisz szinte egész végig csak lefelé kell menni. Balánbányáról autóbusz szállít át a csíkszentdomokosi állomásra, hogy végül visszajussunk Sepsiszentgyörgyre.
A túra nagyítható térképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További túrák Erdélyben:
