Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Karancs kilátója, Somoskő vára a bazalt-vízeséssel, valamint az összes, kiránduláson elkövethető hiba egy kezdő túrázó szempontjából. Korai túraajánló egy kevésbé ismert, de egyre népszerűbb vidékről. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Az ország félreeső zugában domborodó Karancs elég áttételes módon keltette fel a figyelmemet: még az egyik mátrai túrán futottunk össze az Ágasvár csúcsán egy túrázóval, aki két kamasz fiával járta végig részletekben az Országos Kéktúra útvonalát. Büszkén mutogatott nyugatra, a Tepkére, hogy előző nap az ottani kilátónál jártak, és nagyon jó a kilátás nyílik onnan minden irányba.
Nem lelkesedtem fel nagyon a mindössze 559 méter magas csúcson, de valahogy bennem maradt a hegy neve. Amikor a Facebookra feldobott mátrai fotók alapján rám írt egy pásztói rokonom, hogy ha legközelebb arra járunk nézzünk be hozzájuk, rögtön válaszoltam neki, hogy amúgy is ott van felettük a Tepke kilátó, akkor elnézünk arra, és beugrunk majd.
Hogy ne vágj neki egy hegynek: a Tepke
Hirtelen elhatározást hirtelen tett követte. Közbe kell vetnem, hogy ez a túra még nagyon kezdő, kocatúrázó időszakomban volt, vagy 10 éve. Cserhát-térképem nem volt, ezért az interneten talált térképrészletről memorizáltam az utat, jó lesz majd az alapon. Törpe hegy, mini felkészülés. Egy augusztusi vasárnap reggel nekiszaladtunk a három fiammal a túrának. Rá is faragtunk.
Ilyen napot tényleg ritkán fogok ki, de ezen a túrán az összes lehető hülye hibát elkövettem, amit csak lehet követni egy túrán. Kezdve onnan, hogy a mátraszőlősi kiindulóponton nem találtam meg a tervezett turistautat, ezért egy másikon indultunk neki. A másik összevissza kanyargott, de megláttuk róla a kilátót, legalábbis azt, amit kilátónak hittem messziről. Nekünk ne kanyarogjon az ösvény, elindultunk felfelé nyílegyenesen egy magasfeszültségű vezetéknek vágott irtáson-nyiladékon. Csakhogy azon nem volt kitaposott út, csak rengeteg szúrós-harapós bozót, ami rendesen megtépázott minket, mire felértünk. A kilátóról pedig kiderült, hogy nem más, mint a szomszédos Nagy-Kő-tető átjátszótornya.
Nem baj, a Tepke a gerincen van, nem tévedhetünk el, ezért elindultunk felé – de sajnos az ellenkező irányba. Erre akkor jöttem rá, amikor a Macska-hegy helyett a Varjú-bércre hágtunk fel a gerincen (ott volt a bérc neve egy táblán). Azért a macskát a varjúval még ilyen indiszponált állapotban sem keverem össze, így elkezdtem telefonálni, hogy aki tudja, nézze már meg a térképen, hogy hol az istenben vagyunk. Mindenki segítőkész volt, barátnőm egy plázában gps-en próbálta belőni a helyet, a pásztói rokonok az interneten nyomoztak a Varjú-bérc után, de nem sikerült a betájolás.
A fenti képen a kies Varjú-bérc, ennyi volt a kilátás. Közben sötétedett, a telefonom kezdett lemerülni, fiaim meg már lilára verték egymást különböző botokkal kardozás közben. Kezdtem kicsit ideges lenni. Mégse kellett volna előző este elmenni arra a bulira?
Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyünk a tüskebozóton, ahogy jöttünk, azt az utat legalább már ismerem. Elindultunk, de a véletlen az utunkba sodort egy túrázót, akinek a térképét megvizsgálva rájöttem végre hol vagyunk. Innentől fogva nem volt gond, mentünk a jó irányba, le is értünk egy bő óra múlva Mátraszőlősre, majd később kocsival Pásztóra. Az ebédből ugyan felmelegített vacsora lett, de nagyon jól csúszott.
De hogy lett a Tepkéből Karancs?
Mivel nem szeretek megmászatlan csúcsokat hagyni magam után, megvettem a Cserhát-térképet, hogy majd visszatérünk egy rendesebb szervezéssel, és felmegyünk a Tepkére. Csakhogy a térkép felső szélén kiszúrtam a magyar-szlovák határon levő Karancsot, két romvárral és egy bazalt vízeséssel a közelében, ezért rögtön irányt változtattunk, a Tepke még ráér.
Az első október eleji hétvégén bepattantunk a kocsiba, és egy lendülettel elhajtottunk a 125 kilométerre levő Somoskőújfaluba, a faluba, ami a Karancs lába előtt fekszik. Ezúttal volt térkép, alaposan megtervezett útvonal, kaja bőven, még anyám is elkísérte unokáit, pedig mondtam neki, hogy lesznek meredek emelkedők.
A vasútállomásnál parkoltam, ahol biztos ami biztos, megkérdeztem egy helyi erőt, hogy itt halad-e a sárga ösvény. Természetesen tudott rövidebb utat az erdőn keresztül, olyan tájékozódási pontokkal, ami még egy postagalambot is összezavart volna („a kerítésnél majd forduljatok balra a széles útig”), ezért inkább eltekintettem a kapott információktól.
A faluból kiérve erősen gyomos aljnövényzettel benőtt ösvényen haladtunk (de azon, amin kellett!), hét éves Vili fiam többször is döglöttkutya-szagot vélt felismerni. A dögkútszagot repülő rovarkák súlyosbították (valahol a muslinca és a légy között elakadhattak az egyedfejlődésben), egy szemtelen példányt sikerült is beszippantanom az emelkedőn felfelé szuszogva. Annyira tapadós volt szegény, hogy a tüdőmet a komplett arcüregtartalmammal együtt kitüsszögtem, mire kiszabadult.
Kicsit feljebb érve beértünk egy tölgyesbe, ahol már avar borította a túrautat, és a rohadt kis legyecskék is eltűntek. Elég hamar odaértünk az országhatárhoz, ahol választhattunk, hogy a határsávon (és a Karancs gerincén) haladó zöld, vagy a kissé lejjebb, a hegy oldalában sompolygó sárga úton megyünk. A fiúk természetesen a határsávot választották.
Még feljebb hágva majdnem elgáncsolt egy szép nagy őzlábgomba, amivel aztán nagy lett a barátság. A gerinc nagyon hamar meredekké vált, kezdett szakadozni a csapat.
A 660 méter magas Kis-Karancsra olyan kaptató után értünk fel, hogy már mindenki azt hitte, hogy a csúcson vagyunk. De nem, hamar kiderült, hogy van még egy jó kis meredek lejtő előttünk, majd a Karancs-nyeregtől hajrá ismét felfelé meredeken.
A kilátó viszont már kibújt a fák közül a túloldalon. Az újabb emelkedő miatt Vili fiam annyira nekikeseredett, hogy be kellett vetnem a barkóba-fegyvert, hogy eltereljem a figyelmét.
Rá se ránts, Kárránts
Az utolsó pár méteren annyira elcsigázódott a két kisebb fiú, hogy versenyt kellett hirdetnem, aki eltalálja, miért nevezik Karancsnak a Karancsot, pluszcsokit kap. Volt a tippek között agancs, narancs, kanyar, persze nem talált egy sem, de észrevétlenül felértünk.
Egyébként Kárránts a név eredete, ahogy azt megtudtam Drexler Szilárd szuper lokálpatrióta blogjából. Itt olvasható Mocsáry Antal 1820-ban kiadott, Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai Esmertetése című munkájából idézve, hogy „Ezen hegynek magyar nevezete Kárránts, 's minthogy a' róla lejövő árvíz sokszor igen nagy kárt szokott okozni azon völgyekben, mellyeken általfolyik...”
Észre se vettük, és már ott is álltunk a 724 méteres hegycsúcson, a határtól néhány méterre álló, 22 méter magas, 1989-ben épült kilátó mellett. Az idő ugyan nem volt a legjobb, de még így is örültem, hogy az előzetes várakozásaimmal szemben nem esett. Az előzetes várakozásokat két dolog alakította: az egyik az időjárás-előrejelzés, a másik pedig az az irodalmi vonulat, hogy Mikszáth szerint a Karancs gyakran burkolózott ködbe, miért is a XIX. században el is nevezte palóc Olimposznak.
A kilátóról körbenézve keletre aránylag jól látszott Somoskőújfalu, fölötte pedig Somoskő, a felette magasodó várrommal (a fényképen sajnos nehezen vehető ki). Kissé délebbre a Mátra vonulata kanyargott. Nyugat felé Karancslapujtő házai lapultak, messzebb a Börzsöny teteje nézett ki a felhők fölött.
Lefelé a kevésbé hullámzó sárga úton mentünk. Itt találkoztunk az egyetlen túrázó párral az egész úton, amiből meg kell állapítanom, hogy sokan nem tudják, milyen jó hely ez itt. A hegyoldalon lefelé félúttól jó kilátás nyílt a szemben büszkélkedő romlott várra, ahogy Vili fiam emlegeti a várromokat.
A trükkös Kara Hamza bég
A lejtőn ballagva elmondtam a fiúknak azt az előre bekészített sztorit, miszerint a Salgó várát a török Kara Hamza szécsényi, és Ali hatvani bég 1554-ben olyan agyafúrt csellel vette be, hogy az már felháborító. Embereivel nagy, vastag fákat vágatott ki, és a lecsupaszított fatörzseket úgy helyezte el a szemben levő hegyoldalon, mintha hatalmas ágyúk lennének.
Az óriás ágyúkat meglátva Zagyvai várkapitány úgy betojt, hogy rögtön feladta a várat. A töröknek túl sok öröme nem telt Salgóvárban, 39 év múlva, 1593-ban a Pálffy Miklós és Tieffenbach Kristóf egy közeli magaslatról rommá ágyúztatta a falakat, és bevette az erődítményt. A várat sikerült úgy szétágyúzni, hogy úgy is maradt innentől kezdve. (A vár hivatalos honlapja itt.)
Lassan vissza is értünk a kocsihoz, ahol már tudtam, hogy időszűke miatt nem gyalog megyünk fel a Salgó várához, ahogy terveztem, hanem kocsival, de előtte megnézzük még a pár kilométerrel északabbra levő Somoskő várát.
Két kilométernyi autózás után Somoskő várának lábánál parkoltunk (a vár nem hivatalos, de részletes honlapja itt van). Megvettük a belépőt (felnőtteknek 2022-es áron 1,5 euro, gyerekeknek 0,5 euro, egy kutricából árusítja egy szlovák néni), és fellépcsőztünk. A vár a szlovák oldalon van néhány méterrel a határon túl, utoljára tehát Trianon idején cserélt gazdát.
Az XIII. században épült vár 17 évig (1576-1593) volt török kézen, egy évszázaddal később pedig portyázó lovasok porig égették. 1970-ben elkezdték felújítani, ennek köszönhetően ma már csak félig romlott. 2020-ban az erődfal északi része leomlott, tavaly javították. A várat legfrissebb adatok szerint évente 32 ezren látogatják.
Petőfi, a nagy túrázó
1845 körül a vár alatti kunyhóban járt Petőfi Sándor, amit ennek emlékére Petőfi-kunyhónak neveztek el, és emlékhellyé alakították. (A kunyhó határon innen van, azt meghagyták Magyarországnak.) Petőfi egyébként nagy túrázó volt, megjárta, ha nem is a Karancsot, de a Somoskő vára és Salgó vára közötti utat, ezért ez a kb egy órás útvonal máig a Petőfi-sétány nevet viseli. A költőnek az is szemet szúrt, hogy Somoskő várának fala több helyen „gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van”.
Nem véletlenül: a vár mögött 10 perces sétára található az a bazaltkő-bánya, ahonnan ezeket az érdekes köveket szerezték az építkezéshez.
„A bazalt vízesésnek nevezett jelenség öt- és hatszögletű oszlopai egy 4 millió éves tűzhányó kráterében jöttek létre, a láva felszín alatti lassú lehűlése közben. Ez a fajta sajátosan hajlott forma európai ritkaságnak számít.” Mire ezt elolvastam a bazalt vízesés melletti tábláról, a két ebadta kisebb kölök már fel is mászott a féltett ritkaságra, és ott zuhanyoztak a bazaltsugarakban.
Sajnos egyre jobban beborult, esőre számíthattunk, meg amúgy is mecsúsztunk idővel, ezért a Salgó várát eltettem majdani későbbi alkalomra, kisebb toporzékolást kiváltva a fiúkból, és elindultunk hazafelé. Később természetesen eljutottunk a Salgó vár romjaihoz, ami egyik kedvenc túracélpontom lett.
Konklúzió: A Karancs sokkal érdekesebb hely, mint amilyet kisebb ismertsége miatt elfoglal a túrázók térképén. Budapesttől nincs messzebb sokkal, mint a Börzsöny vagy a Mátra. A csúcsra vezető utak elég kapaszkodósak, viszont rövidek. A várakhoz is érdemesebb gyalog elmenni, Petőfi nyomait taposva. Egy nap kevés volt a környékhez, ezért érdemes egy ott alvást betervezni. Sajnos a kedvemre való szállás, a Dornyai-menedékház már jó ideje bezárva, romosan szomorkodik. (Frissítés: a turistaház felújításának nekifogtak, és hamarosan be is fejezik.)
A túraútvonal nagyítható térképen:
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2012-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További Szépkilátás-túrák a környéken:
