Öt nap, száztíz kilométer, 1800 m szintkülönbség, 16 kilós hátizsák: vándorlás Aggtelekről az Upponyi-hegységen és a Bükkön át Felsőtárkányig – ez volt az első magyarországi Fjallraven vándortúra. A Szörnyű-völgy után maga a putnoki farkasember is testet öltött. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Már tavasszal tudtam a hírt, hogy Magyarország Svédország és Dánia után harmadikként megrendezi a lappföldi Fjällräven Classic hazai verzióját. 2013-ban voltunk kint a svéd eredetin, ami nagyon bejött. Kíváncsi voltam, hogy az ott kitalált rendszer hogy működik magyar környezetben. Kijelenthetem, működött. De nem úgy, ahogy gondoltam.
Hétfő este érkeztünk meg Danival a felsőtárkányi kempingbe, a majdani célba, ahol letettük a kocsit. Innen busztranszfer vitt tovább minket az aggteleki rajthelyre, még aznap este. Sötét volt, nyirkos hideg, a buszra váró emberek szétszórt csoportokban álldogáltak.
A busz végül 9 körül elindult, majdnem 11-re értünk be az aggteleki kempingbe. Ott egyből a büfé felé vettük az irányt, és megittunk a megérkezésünkre néhány italt. A büfé volt az „álmatlanok” gyűjtőhelye, itt rögtön meg is ismertük azokat, akik később a túrázók utóvédjeként, lassan haladva, és szinte minden, az útvonal melletti vendéglátóhelyet letesztelve nyomták végig a vándorlást. A büfé zárása után még a tábortűznél beszélgettünk a többiekkel, végül kora hajnalban dőltünk le a sátorba.
A reggel az este méltó folytatása volt, sok felhővel, hűvössel és nyirkos, vizes fűvel. Danival addig tököltünk, amíg utoljára sikerült elindulnunk a táborból. (Leadtuk a napi bejelentkező fotót szöveggel, összeraktuk a technikát, megcsináltuk az indulásról szóló videó részletet.)
A közeli határátkelő mellett ráfordultunk a határsávban haladó turistaútra. Ez volt az ötnapos túra egyik legkellemetlenebb szakasza. A vizes, térdig érő aljnövényzet jól eláztatott térden alul, a csalán megcsipkedett, a bokrok alagútjában megtépáztak a tüskék. A reggeli hűvös idő párás meleggé alakult át, a hátunkon levő 16 kilós hátizsák meg jól megizzasztott. Dani hosszú morgásba kezdett, amikor észrevette, hogy otthon hagyta a fejkendőjét, így a hajtövéből induló verejtékpatakok akadálytalanul zuboghattak a nyakába. Nekem a homlokomra húzott csősál biztosította, hogy ne dőljön a szemembe a víz. Néhány kilométernyi dzsindzsa után kijutottunk a kék jelzésű útra. Ez már jobb terep volt, Zádorfalváig ezen tébláboltunk.
A faluban utolértük a menet hátsó részét, és egy kocsmában némi frissítőt vettünk magunkhoz. Innentől kezdve a nap is kilesett néha ránk a felhők mögül, és táj is jóval derűsebb lett. A zöld dombok előtt fekvő virágmezők Középföldét idézték a Gyűrűk Urából, nem csodálkoztam volna, ha hirtelen elénk toppan egy fűszálat rágcsáló hobbit. Még az sem lohasztotta a jókedvünket, hogy néhol bokáig-lábszárig süppedő sáros zsombékokon kellett átvágnunk. Ez a szakasz az első tájrész, amit mindenkinek ajánlok, a mellette fekvő Gömörszőlős faluval együtt. Külön is érdemes elmenni oda.
Jókedvűen csörtettünk be késő délután Gömörszölősre, ahol sorra felújított, és tárva-nyitva hagyott parasztházak mellett mentünk el. Érdekes volt a kontraszt Zádorfalvával, ahol a szegénység és a kiüresedett, megroskadt házak apokaliptikus hangulatát csak a kocsma tudta feledtetni.
Mint kiderült, az ingyen skanzenért a 91 éves néprajzkutató, festő, volt polgármester É. Kovács László felelős, aki a kilencvenes évek eleje óta ráállt arra, hogy felvásárolja, helyrehozza és közkinccsé tegye a falu házait. Az öreggel egy fél órát beszélgettünk, és azt kell mondanom, meglengetem a kalapom előtte.
A falu ugyanis életre kelt. Fiatal pestiek költöznek le egyre nagyobb számban, és várják a turistaszezon végét, hogy egymás közt lehessenek. Ezt már a volt polgármester csinos unokájától tudom meg, aki lovastanyát vezet az apai ház mellett. Sajnos Gömörszőlős már egy kicsit át is billent a kirakatfalu irányába, egyre több politikus választja kampányának helyszínéül.
A sátrakat a ház hatalmas hátsó udvarán lehetett felverni, mi mégis a szellős csűrt választottuk hárman. Személy szerint három faforgáccsal tömött liszteszsákra terítettem a hálózsákomat, és nem panaszkodhatom a fekhely kényelmetlensége miatt. Másnap Gömörszőlőssel és a derűs dombvidékkel együtt búcsút vettünk a hangulatnak.
A Szörnyű-völgyi tóig azért még kitartott a vidámság, de Putnok külső házainak lepusztultsága, elhagyatottsága elvitte. A kisváros főterénél ezért mindenki vérmérsékletétől függően süteménnyel, kávéval üdítővel vagy unikummal vigasztalta magát. A cukrászda és bár előtt, ahol a vigasztalódás legutóbbi módját választva ücsörögtem, állt egy nagyon furcsa és ronda szobor. Egy torz állatot ábrázolt, amit magunk között farkasbékának neveztünk el. A szobor alatti kőtáblán betűk imbolyogtak, a betűkből mondatok södörödtek, a mondatokból pedig a Szörnyű-völgyi farkasember legendája állt össze. Ni csak!
Eszerint réges-régen egy félelmetes lény tartotta rettegésben a környéket. Ez a ronda farkasszerű lény rátámadt egy asszonyra is, aki épp az urának vitte ki a mezőre az ebédet. A fenevad alaposan megtépte, megszaggatta, de valamiért mégis megkegyelmezett neki és eltűnt az erdőben. A nő rohant az urához, aki egy fa alatt aludt. Már éppen felébresztette volna, amikor észrevette a fogai között a ruhafoszlányait. Az ura a farkasember! – döbbent rá az asszony. Azzal a lendülettel felemelt egy nagy követ és agyonütötte vele a férjét. Betakarta kövekkel a holttestet, és a faluban mindenkinek elmondta a történetet. Azóta az járja Putnokon, hogy aki arra jár, követ kell dobnia a sírra, mert megkísérti őt a szakállas farkas.
Az aperitif után megjött az étvágy, ezért négyen átvándoroltunk Putnok egyetlen nyitva tartó vendéglőjébe, a Havannába. Persze ehettük volna a reggel kapott zacskós mexikói csilis babot is, de az étlapon felkínált gombás pacal simán legyőzte. Jó választás volt, amit egy üveg sör követett. Hol volt már a délelőtti nyomott hangulat!
Zsolttal, Danival és Ricsivel jókedvűen dobtuk a hátunkra zsákjainkat, és még az sem igazán érdekelt, hogy nyugat felől sötét felhők tornyosultak. Ricsi meggyőződése volt, hogy az eső amúgy is elmegy mellettünk. Putnok határában már tudtuk, hogy nem fog.
Onnantól egészen az upponyi végállomásig folyamatosan esett. Felvettem vadiúj esőponcsómat, de egy idő után az sem bírta a terhelést. Nem érdekelt. Jókat röhögve gyalogoltunk az erdei úton a szakadó esőben. Az upponyi lejtőnél gyönyörű kilátást harangoztak be, ami biztos szép is, de sajnos a szürkésfekete felhősponygyákon kívül nem láttunk mást a völgyben. Nem nagyon tekingettünk tehát, de nem is tehettük, mert az út agyagosra váltott és úgy csúszott, mint a friss hó. Bármilyen vidáman hangzik, 16 kilóval a hátamon nem találtam ezt olyan viccesnek, miután egyszer majdnem bele is borultam a lábam alatt hömpölygő agyagos-sáros esőlébe.
Videó a vándortúra első három napjáról itt nézhető meg.
Upponyi szállásunk a helyi focipálya gyepe volt, amit Béla, a polgármester bocsájtott a csapat rendelkezésére. És mit tesz Isten, Béla kocsmája (az egyetlen a faluban) történetesen pont a pálya mellett állt. A közel száz elázott túrázó a megérkezés örömére olyan fesztivált csinált, amilyet az upponyi kiskocsma még sosem látott. Előkerült a gitár, dob, tánc, kanálgép, üvöltve éneklés, soroljam még? A helyiek csodálkozással vegyes örömmel vegyültek a társaságba. Mint másnap a kocsmárosné némi tisztelettel a hangjában mondta: Ez még a falunapnál is sokkal jobb volt!
Második ajánlatom Uppony és környéke. Kihagyhatatlan. A reggeli indulás kicsit nehézkesre sikeredett, Danival megint az utóvéd létszámát gyarapítottuk. A monoton lábalásból a Lázbérci víztároló mellett tértem magamhoz. A parton szunyókáló horgászok mellett mentünk el, amikor egyiküknek megszólalt a kapásjelzője, és úgy ugrott ki a kempingszékéből, hogy még én is megijedtem. Kizökkenve a kómából jól körül tudtam nézni. A víztároló ideális környék alacsony vérnyomású pecásoknak: nyugalmas vízfelszínen ringatózó álmos kacsák, körben az erdő nyugtató zöldje. Erős késztetést éreztem, hogy magam is ledőljek a zöldellő parti fűre.
A víztározó után Dédestapolcsányon, majd Mályinkán hatoltunk keresztül. A mályinkai ellenőrző pont a Becsali Sörbárnál volt, ahol a bükki kaptató ellen fel kellett páncélozni lelkünket egy pályinkával. A falu után következett a Kohászok útja, ami egy egyre szűkülő szurdok, ahol a gyalogösvény nagy számú keresztbe dőlt fatörzs keresztezte, egyfajta erdei akadálypályát alkotva. Végre nem csak a menetelés!
A völgy annyira látványos és átmozgató volt, hogy szerintem a Rám-szakadék mellett simán pályázhat Magyarország legszebb szurdokvölgye címre. (Harmadik ajánlásom.) A feleút környékén kicsit balra felfelé bújik meg a sziklák között az Odvas-kői barlangszállás. A Cserepes-kői barlangszállás nagyon bejött, régebben írtam is egy posztot arról, amikor a gyerekekkel meghúztuk magunkat benne, de az Odvas-kői úgy viszonyult hozzá, mint egy elhagyatott munkásszálló egy jól működő erdei turistaszálláshoz. Itt nem töltenék egy percet sem. A koszos, hamuzsíros barlang egyetlen látványossága a retinámba égett: a fekhelyként (?) szolgáló repedt és szálkás raklap tetejére valaki egy gyűrött, foltos vörös bugyit hajított.
Gyorsan visszatértünk a Csondró-patak völgybe, ahol csakhamar a tényleg ízletes forrásvizet szolgáltató Ámor-kútba ütköztünk. Aha, a vörös bugyis hölgy innen meríthetett ihletet, gondoltam. Az emelkedő már nem tartott sokáig, a Mária-forrásnál már várt barátnőm, aki a közeli Szentlélek turistaháztól csatlakozott be a túrába. A háznál bekajáltunk a nevezetes türü-bürü levesből. Ez egyfajta palócos, nagyon zöldséges, nagyon húsos és nagyon fűszeres gulyásleves, amit a turistaház-vezető szakács állítólag le is védetett. De jó is volt. Az esti rutinná váló tábortűz melletti iszogatásról már nem is ejtek szót.
A negyedik napi, 23 kilométeres túrázást már előre gasztronapnak terveztem. A Szentlélekre felvezető meredek Szuszogót szerencsére lefelé teljesítettük, hogy lent némi aszfaltozás után befussunk a Hámori-tó melletti Lillafüredi pisztrángtelep sütödéjébe. Friss, sült pisztrángot ebédeltünk. Nyamm.
Lillafüred után egy újabb emelkedő várt ránk a Fehérkőlápa turistaházig, ahol életem legszebb és legfehérebb március 15-i hosszú hétvégéjét töltöttem. Sajnos István, a tulaj kórházban volt, így a tervezett muflonsültről le kellett mondanom. Nem messze, Bükkszentkereszten újabb csalódás várt: a Rusztik vendégló, ahol tavaly csodás csorbalevest és erdélyi pápánást nyomtunk, elköltözött. Kénytelen voltam a közeli Borostyán étteremben egy vadhúsos tócsnival vigasztalódni, amit, azt kell mondjam, nem bántam meg. A tócsni után becsatlakoztunk a szomszédos büfében ülésező utóvédcsapatba, ahol már igen jó hangulat uralkodott. Olyan jó kedvünk kerekedett nekünk is, hogy csak sötétedés után értünk be a hollóstetői kempinghez, ahol szállásunk várt. Nem volt egyszerű felverni a sátrat.
Utolsó nap reggel már elég fáradtan indultunk útnak. A hosszú Hór-völgyi murvás útra nem szívesen emlékezem, feldobott viszont az Ódorvárhoz vezető meredek kaptató. A 660 m magas Várhegy egy meredek, kiálló hegyormán, 594 m magasságban fekvő ódorvári sziklakilátó az egész túra egyik leglátványosabb pontja volt. (Negyedik helyszín, ahova el kell menni.) Ki is élveztük. Innen már csak néhány órás lefelé csorgás volt a felsőtárkányi befutó, ahol egy felszabadult, fergeteges buliban ünnepeltük meg a túra sikerét.
Videó a vándortúra második napjáról itt nézhető meg.
Merthogy sikeres volt az első Vándortúra, az biztos. Ilyen jellegű szervezett túra Magyarországon nem volt 2014-ig. (Legalábbis nem tudok róla.) Más, mint a teljesítménytúrák rohanása, ami a maga nemében természetesen nagyon élvezetes tud lenni. Más, mint a magunk által szervezett hosszabb, több napos túrák, és megint más, mint az alapminta, a svéd Lappföldön évente megrendezett, szintén öt napos, és 110 kilométeres Fjallraven Classic. A Vándortúra titka és sikere a közösségben rejlik, ami már az első nap után kezdett kialakulni, és a végére már szinte mint régi haverok búcsúztunk egymástól.
Az alkalmazkodás azonban nem volt kötelező. A haladás ütemét, ki-ki a vérmérséklete szerint állította be: volt aki reggel már elindult, és délután már pihent, volt aki délig szöszölt, és estefelé ért be. Ki gyorsabban, ki lassabban, meg-meg állva gyalogolt. Ha akartam, be-be tértem az ismeretlen borsodi falvak, kisvárosok vendéglőibe, kocsmáiba, ha nem akartam, akkor a mezőn fogyasztottam el a reggelinél kiosztott, forró vízzel felönthető zacskós kajámat. Aki este mulatni akart, mulatott, aki pihenni akart, az pihent. (Remélem legalábbis, mert a táborokban nagyjából elkülönült a bulis negyed és a nyugis zóna.)
A túra nagyítható térképe:
Konklúzió: A befizetendő 19 ezer forintért a résztvevők 6 napi szállást (sátorhelyet) kaptak, minden nap reggelit, zacskós ételt, valamint helyi jellegű meleg vacsorát, valamint biztosítást a túra idejére. Az öt nap alatt 110 kilométert gyalogoltunk, és összesen és 1800 méternyi szintet másztunk felfelé. Sokan mondhatják, hogy ezt a Kinizsi Százason 24 óra alatt teljesítik sokan, de el kell mondani, hogy ez jellegében egy teljesen más túra. Egyrészt a vándortúrán ismerkedik az ember, környékkel, helyiekkel, túratársakkal, és nem csak átszalad a vidéken. Másrészt itt a hátadon a házad, azaz a teljes felszerelést, sátorostul, ruhástul, főzőedényestől magaddal cipeled a hátizsákban. Nekem 16 kilót nyomott a zsák, ekkora súlyt húsz kilométer után már megérez a térd és a boka. Az utolsó napokon már szépen jöttek a vízhólyagok és a dagadások. A sérülések ellenére, ahogy én láttam, mindenki jókedvűen menetelt és mosolyogva érkezett a célba. És ez a lényeg.
2019-ben ismét elmentem egy Fjallraven vándortúrára, amit már a Balaton-felvidéken rendeztek meg. Jelige: hosszú lépés, buli, kilométerek. Megkértük a résztvevőket, mondjanak egy szót, amit a legjellemzőbbnek találnak a túrára, ebből lett a különleges montázs-narráció:
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2014-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További több napos vándortúrák a Szépkilátáson: