Esős decemberi hétvégét ígér a meteorológia, viszont már nagyon ki akarunk mozdulni? Menjünk barlangba! A solymári Ördöglyuk például csak egy ugrás. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Fel is hívtam a Solymári Ördöglyukat üzemeltetető egyesületet, beférünk-e egy vasárnapi túrába. Befértünk, pont jó időpontban, délután negyed 2-kor. Persze nálunk az indulás sosem egyszerű, elcsúszott otthon az ebéd, pont akkor lett kész, amikor indulnunk kellett. Ez azzal járt, hogy féllábon, cipőt húzva, öltözködve gyűrtük kézzel a rántott húst, a maradékot meg a kocsiban toltuk be krumplival. Közben kicsit rekedtre ordítoztam magam a fiúkkal, de végül felvettük Gabit is, és nagyjából a megbeszélt időpontban megérkeztünk Solymárra a találkozási pontra.
Szűcs Laci várt minket, aki már nagyon régóta vezet barlangi túrákat az Ördöglyukban. Beöltöztünk overallba, felvettük a sisakot a lámpával, és bemásztunk a bejáraton. Tíz emeletnyit ereszkedtünk kőlépcsőkön a hegy gyomrába, a Pihenőbe, ahonnan a Cirkusz terembe vezet az út. A talaj köves-agyagos, ennek megfelelően csúszós, ezért többször inkább a gatyaféken csúsztunk le a lejtőkön.
Az overall jól bírja, a kéz- lábtörés meg senkinek sem hiányzik. Elég hamar vékony agyagréteg borította a tenyeremet, ami szegény Canonon is hamar meglátszott. Némi kanyargás után a következő nagy barlangterembe, a Labirintusba másztunk be, nagyjából még könnyedén.
Több mint kétszáz embert kellett eddig kimenteni
A barlang bejáratát és kezdeti szakaszát a helybeliek már ismerték a XIX. században , a barlang első kutatójának, Koch Antal geológusnak is ők hívták fel a figyelmét rá, aki 1868-ban szintén csak az első szakaszt járta be, mert felszerelés és idő hiányában az innen induló aknába leereszkedni nem tudott. A 15 méter mély Siklóba vagy Nagy Kürtőbe valószínűleg a 19-20. század fordulója táján ereszkedtek le kötelek segítségével budapesti turisták.
A barlangot akkor a legnehezebben járható hazai barlangként tartották számon. Az 1940-es évekig az Ördöglyukat folyamatosan tárták fel. A második világháború után sokáig csak barlangkutatók, továbbá vállalkozó szellemű turisták és kalandvágyó fiatalok látogatták. A barlang rendkívül bonyolult, labirintusszerű, nehezen kiismerhető járathálózata, valamint az alkalmi látogatók hiányos felszerelése és tapasztalata eredményeként eddig közel 200 eltévedt, világítás nélkül maradt vagy megsérült látogató köszönheti szabadulását a Barlangi Mentőszolgálatnak. (forrás: Ifjúsági Barlangtúra és Barlangi Sportterápia Egyesület tájékoztató füzet)
A Labirintusból több irányba visznek folyosók, amik aztán össze-vissza kanyarognak – innen a név –, de mi a főutcán haladtunk tovább, immár felfelé. Két létra, és egy kapaszkodólánc után farkasszemet nézhettünk a Szemüreggel, ami nem más mint két 30-40 cm átmérőjű lyuk egymás mellett. Angolna legyen a talpán, aki ezeken át tud fonódni!
Mi ugyan nem próbáltuk, de egy régi történet szerint egy kezdő barlangászt a Szemüregnél akartak avatni a társai. A barlangász annyira újonc volt, hogy még overallja se volt, pulóvere pedig szépen felgyűrődött, aminek következtében úgy beragadt, mint egy jóllakott Micimackó. Persze csöppet se volt tréfás a helyzete, hat órát lógott fejjel lefelé, míg a barlangi mentők egy kisollóval leoperálták róla a lyukban a pulóvert és kiszabadult. Az egyik keze alig kapott vért, ezért kórházba kellett vinni, de végül megúszta komolyabb sérülés nélkül, viszont barlangba többé be se tette a lábát.
A Szemüregtől két létrán lefele érkezünk meg a Krisztus terembe, ami arról kapta nevét, hogy amikor még nem volt létra, széttárt karokkal kapaszkodva kellett beereszkedni oda. Innen vezet út a barlangászok igazi avatóhelyére, a Fehér-terembe. Szűcs Laci elmondása szerint évtizedekkel ezelőtt az volt a divat, hogy az újonc barlangászoknak egy fehér BKV-s járattáblát, vagy utcanévtáblát kellett magukkal vinni a terembe, és egy idő után azoktól fehérlett a fal. Sajnos ma már nem látható a Lenin körút vagy az 59Y busz táblája, mert a termet ki kellett takarítani.
A Krisztus teremig sétagalopp volt a barlangi mászkálás. Innen kezdődik ugyanis a Keserves nyögések folyosója, és annak is a legfinomabb része, a Morzsoló. Esküszöm, alig emlékszem az egészre. A lényeg, hogy félig oldalt, félig háton fekve araszoltam gyűrűsféreg-mozgással a szűk folyosón, ahogy épp a helyzet megkívánta. Centiről centire. Azt az egyet tudtam, hogy sietni, befeszülni nem szabad. Mert akkor jön a beragadás, és az abból fakadó pánik. (Itt kell megjegyeznem, hogy 85 kilómmal éppen beleférek még abba a kategóriába, akit még beengednek a barlangba, 90 kiló felett kifejezetten nem ajánlatos elindulni.)
De nem volt gond, szépen centizgetve kiértem a Morzsoló szájáig, ami úgy néz ki, mint az ördög segglyuka. Nem tudom, lehet innen kapta a nevét a barlang valójában. A Morzsoló meg onnan, hogy tele van kis kaviccsal az alja, az oldala meg sok kis borsónyi bütyökkel.
A Lapító nevű, keskeny vízszintes résbe, ha jól emlékszem, oldalt fekve (egyik kéz előre, másik a comb mellé, mint Superman, repülés közben) és fejjel előre gyűrűztem be magam, aztán egy jobb kanyar után háton folytattam az araszolást a szűk folyosó vége felé. De lehet, hogy ez már a Szülőluk volt, kicsit összekeveredtek a dimenziók a végére, vagy csak egy gravitációs hullám dobott meg.
Az biztos, hogy a Lapító után értünk el egy nagyon szűk és rövid lyukhoz, ami körülbelül egy méter magasságban ásítozott a sziklában. Ez volt az úgynevezett Őrület szűkölet. Laci megkérdezte, hogy ki vállalja be az átkúszást rajta. Persze a bátorság mellett egy másik kritériuma is volt a menetnek: 60 kilónál könnyebbnek kellett lenni. MIvel az utóbbi feltételnek csak két kisebb fiam, Leó és Vili tett eleget, ők indultak neki. Elöl húzva, hátul tolva végül is sikerült mindkettőjüket átsegíteni.
Az ezután következő részt, a Fitymaszűkületet Laci tanácsára kihagytuk, mert lehet, beragadtam volna, ezért visszafordultunk, és újra kilapítottuk magunkat a Lapítóban. Az utolsó megpróbáltatást az úgynevezett Szívószál jelentette: egy függőleges lyukba kellett felhúzódzkodnunk kötél segítségével. Első rénézésre azt gondoltam, hogy ez lesz a legnehezebb rész, de elég könnyen megoldottam, és pár perc múlva már boldogan nyeltük a friss levegőt.
A túra összesen másfél óra hosszúságú volt, és kijelenthetem, a felnőtteket jobban megviselte, mint a kis termetű gyerekeket. A vezetésért háromezer forintot fizettünk fejenként (ebben benne volt a kölcsönzött overall és sisak-lámpa ára is, részletek itt). Ez kábé egy 3D-s mozi árának és idejének felel meg, de garantálom, hogy mindenki sokkal nehezebben felejti el az élményt.
Ps.: Azt hittem, hogy az Ördöglyuk komoly torna, de rá két hétre leereszkedtünk a bükki Létrási-Vizes barlang aljába, a 92 méter mélyen levő kis szifontóhoz. A hatórás csúszás-mászás-húzódzkodás-négykézlábazás kék foltjait még ma is érzem, de nagyon nem bánom, hogy lementem. Főleg, hogy már kint vagyok belőle.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2016-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Barlangi túrák, túrák barlangokkal a Szépkilátáson: