Balatoni panorámatúrára időpontot választani tudni kell

2022. november 12. – 12:20

Balatoni panorámatúrára időpontot választani tudni kell
Őszi kilátás a Halom-hegyi Kossuth-kilátóból – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A Balaton nyáron zsúfolt, lángosszagú és unalmas. Megnéztük milyen ősz végén: három napig vándoroltunk fölötte a Balaton-felvidéken. Tartós, nagy köd volt, lehetne mondani, hogy nem láttunk semmit, de a végén rájöttünk: valószínűleg többet láttunk, mint amennyit köd nélkül lehetett volna.

„Le tudod halkítani azt a vulkánt? Előadnék kicsit!”

- szól be egy hölgy a Hegyestű Geológiai Látogatóhely melletti pénztár ablakán a pénztárosnak, amikor épp azon meregünk, hogy bemenjünk-e fejenként 1500 forintért a látványos bazaltkúphoz, vagy elégedjünk meg a Balaton-felvidéki Kéktúra 60 kilométeres szakaszán felbukkanó egyéb vulkáni nyomokkal. Az, hogy hogy döntünk, majd kiderül, amikor odaérünk, most egyelőre vágjunk neki Füreden a Balaton felett kígyózó útnak, aminek október végi hangulatán az sem képes rontani, hogy az összes balatoni panorámapontját vastag ködpárna választja le a tompán csillogó vízfelszíntől.

Ahhoz, hogy átvegyük az október végi lelassult balatoni ritmust, már előző nap este meg kell érkeznünk Balatonfüred egyik panziójába, és a ködös utcákon betévednünk a közeli Léna borozóba, ahol a pultos, a tulaj és a tulaj barátja múlatja az időt, mobiltelefonról kierősített youtube-mulatósokkal. Ízlésünk némi sör-unicum után a nevezetes Nirvana-Zámbó Jimmy mashup-nál ér össze, onnantól országos a cimboraság. Sajnos 10 óra körül lépnünk kell, mert másnap reggel nyolckor startolunk a Füred-Badacsony közötti szakaszon.

Reggel ugyanaz a szitáló köd fogad és kísér ki Balatonfüredről, mint előző nap. Mielőtt azonban elhagynánk a várost, benyomjuk a pecsétet a netről kinyomtatott igazolófüzetünkbe a Szent István téri Vörös templom előtt. A város szélén felhágunk a Temető-dombra, a régi katolikus-református-zsidó temetőhöz, ahol elvileg szép balatoni panoráma és egy koraközépkori templomrom vár minket a dülöngélő, régi sírkövek között.

Füred, Vörös templom, lent: Papsoka, templomrom – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Füred, Vörös templom, lent: Papsoka, templomrom – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Füred, Vörös templom, lent: Papsoka, templomrom – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A sírkövek tényleg búsan dülöngenek, a papsokai templomromot se vitték el, de kilátás elbújt az alacsonyra ereszkedő köd mögött. Sebaj, egy temetőhöz illik a misztikus homály, a következő három napban pedig még lesz alkalmunk Balatont nézni a felvidékről – gondoljuk naívan. A terv ugyanis az, hogy a tópart fölött kanyargó Balaton-felvidéki Kéktúra Füred-Badacsony közötti részét három nap alatt, átlag napi 20 kilométert gyalogolva járjuk végig.

Balaton-felvidéki Kéktúra: 1996-ban kijelölt, 100 km hosszú túraútvonal, aminek teljesítését az Országos Kéktúrához hasonlóan pecsétekkel lehet igazolni. A nyomvonal Pétfürdőnél indul, majd Balatonalmádin, Balatonfüreden, Szentantalfán és Kővágóörsön át Badacsonynál ér véget. Bár a Balaton mellett halad, közvetlenül csak néhány helyen közelíti meg a strandokat, inkább a felsőbb régiókban kígyózik, szép rálátást kínálva a tóra. 2020 végéig 1140-en teljesítették. Több szakasza külön, kisebb túraként is izgalmas.

Szóval még mindig Füred fölött állunk a temetőnél, tekintetünket a ködbe fúrva, ahonnan vigasztalásul a Papsoka templomrom düledékei busongnak elő. Mint a rom melletti táblán olvasható Papsoka (jelentése: pap falva, pap birtoka) koraközépkori kis falu volt templommal, temetővel. Ez utóbbi a XII. században épült egy római kori villaépület alapfalaira, de az 1550-es években, a török hódoltság alatt elpusztult a faluval együtt. A temető az 1800-as évek közepéig működött, aztán lejjebb költözött. A később műemlékké nyilvánított templomromot 1965-ben tárták fel, környékét 2016-ban parkosították hangulatos pihenővé.

A Temető-dombot magunk mögött hagyva 230-240 méter magasan haladunk a laposan elnyúló, enyhén emelkedő hegyháton a Balaton-felvidék 300-400 méter magas hegysora felé. Bokros-ligetes mezőkön gázolunk át, nedves fű áztatja túracipőnket. A ködöt kezdjük megszokni, hosszan időzünk a fűben guggolva a harmattal díszített pókhálók csipkéit nézegetve. Egy idő után szokatlanul lihegősbe vált a lelassult menet: kemény 100 méternyi szintet kell kapaszkodnunk a túra vertikális csúcspontjáig, a 416 méter magas Nagy-Gelláig.

Panoráma a hegycsúcsról nincs, ezúttal nem a köd, hanem a hegy tetején csoportosuló fák miatt. Rövidet szusszanunk a csúcsot jelző betonkúpnál, majd leereszkedünk a völgybe, az erdő közepén fekvő Cseri kastélyhoz (ami pecsételőhely is). Az 1927-ben épített, majd a kilencvenes évekbeli vállalkozói barokk jegyében felújított kúria a szomorkás, könnyes őszben leginkább egy nordic crime sorozat tetthelyére emlékeztet, Saga Norén hamarosan érkezik.

Középen: Cseri kastély – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Középen: Cseri kastély – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Középen: Cseri kastély – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Középen: Cseri kastély – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A nyitott park rönkasztalánál szenvtelenül elfogyasztjuk reggeli szendvicsünket egy valahonnan előkerülő, gazdátlan öleb követelőző ugatása kíséretében, majd lassú léptekkel tovább állunk. Fiatal erdőben folytatjuk az utat a következő állomásig, a három kilométerre álló Zádor-hegyig, amin újabb rom, az egykor büszke Zádorvár maradéka áll.

Látszik, hogy a rom környékével mostanában foglalkoztak: szépen alakul. Megmaradt nyugati falának külső részét megtisztították a földtől, komótosan dolgoznak a nagyobb falhiányok pótlásán is. A vár kápolnája lehetett egykor a legépebben maradt romrész, ahol most ismeretlen kezek fakeresztet állítottak fel Madonna-szoborral. A sáncok ölelésében erdei pihenő rejtőzik paddal, asztallal, interaktív fajátékkal, információs táblával. Innen tudjuk meg, hogy a várat 1386-ban építette Vezsenyi László, „véletlenül” éppen a veszprémi káptalan földjére.

Mivel akkoriban a következmények nélküli ország fogalom még ismeretlen volt, Vezsenyinek távoznia kellett, a vár pedig szellemvárként kezdett pusztulni. Egy ideig cseh huszita zsoldosok használták rablásaikhoz támaszpontnak, kiűzésük után már Pusztavár néven került Zichy István birtokába, aki hagyta, ahogy volt. A romnak pont az a különlegessége, hogy lényegében 1394 óta nem nyúltak hozzá, ezért a falak pontosan tükrözik a kor építési időszakát. Nem csoda, hogy 1958-ban műemlékké minősítették.

A várfal alatt tágas zöld mező, a térkép szerint szép kilátással a Balatonra, de ezt a részt inkább most ugorjuk. Ágas-bogas erdőn vágunk át egy keskeny ösvényen. Jutalmunk a még ősszel is nyitva álló hideg-hegyi ökovendégház panorámaterasza, ahol ízletes, de méregdrága kecskesajtot majszolunk finom olaszrizlinget kortyolgatva. Az árban nyilván benne van a méltán híres kilátás, felvont szemöldökünkre a vendéglős tehetetlenül tárja szét karjait. A köd most a legragaszkodóbb vendég.

Lent: Zádorvár – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Lent: Zádorvár – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Lent: Zádorvár – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Nem szomorodunk el, végülis október vége van. A jó bortól vidáman gyalogoljuk le az utolsó kilométereket az erdő-mező után következő szántó mellett mencshelyi szállásunkig. Azt már vendéglátónktól tudjuk meg vacsora közben, hogy a fura nevű falu onnan kapta nevét, hogy itt (is) bujkált a 48-as forradalom után Kossuth Lajos három gyermeke a császáriak elől.

Ez így igaz, de ahogy utánanéztem, az etimológusok szerint valószínűleg a német Menzli vagy Mentzelin személynévből származhat a falu neve, és nemcsak a Kossuth-gyerekeknek volt a mentsvára, hanem a népi emlékezet szerint nyolcszáz évvel korábban István király feleségének, Gizellának is. A király itt, egy erdei remete rejtekében bújtatta asszonyát, míg megbirkózott a lázadó Kupa vezér seregével.

Reggel öreg barátunk, a köd köszön be a parasztház ablakán. Csak nehogy megvakuljunk, ha egyszer kisüt a nap, gondoljuk Gabival, és egy frissen kisütött rántotta sárga korongjával vigasztalódunk. A Halom-hegy és a pecséthely egy kilométerre van Mencshelytől, ezt a kitérőt meg kellett tennünk a szállásért.

Halom-hegy, Kossuth-kilátó – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Halom-hegy, Kossuth-kilátó – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Halom-hegy, Kossuth-kilátó – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Visszaérve a Balaton-felvidéki Kékre, a homályban a faágak göcsörtös ujjai között bujkálunk az egykori vulkán felé kanyargó ösvényen. A 399 méter magas Halom-hegy most lényegében egy jól körbejárható vadromantikus hangulatú bányaudvar, geológiai magyarázatokkal, lezüllött fahíddal, információs táblákkal. Nemrég még kis bazaltbánya működött a hegy gyomrában, ma már inkább családi kirándulóhely, tanösvénnyel, a tetején zöld mezővel és egy nemrég felújított kilátóval. Ha már itt vagyunk, felmászunk a kilátó tetejére. Elnézünk a Balaton felé, és megcsodáljuk... a ködöt. Bánjuk? Nem.

A közeli Szentantalfa főutcáján a kis ABC teraszán kávézunk a bádogasztalra kitett hamutál társaságában. Miközben ráérősen üldögélünk és nézelődünk, a boltban megfordul a fél falu. Felkészülök az élvezeti szakaszra, hosszú pincesor következik a hegyoldalban, remélem, azért lesz még nyitva pár belőlük.

A faluból kiérve a Tagyon-hegy szoknyáján szőlőtáblák és pincék között vezet az út. Egyszer egy vándortúrán már jártam errefelé. Nyár volt, meleg volt, sok nyitott borospince volt, elég elnehezült járás lett a vége. Bátran lehet mondani, hogy ez az egyik leghangulatosabb része a Balaton-felvidéki Kéknek, a hangulatot pedig az elfogyasztott borral még tovább lehet turbózni. Most a legtöbb pince zárva van a panorámaúton. Az út mentén még az egyedi, póznára húzott taliga-installáció is szomorúan hat.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Szerencsére a Horváth pince ha nincs is nyitva, de a borász a hordók körül tesz-vesz. Végigkóstoljuk a szortimentet, elbeszélgetünk a dolgokról. Friss, zamatos, kísérleti rajnaija még nincs kész teljesen, de már sokat ígér. Viszünk egy palackkal útravalónak, arra az esetre, ha nem lenne több nyitott pince, de pár száz méterrel odébb a Tagyon-birtok vendéglőjénél is motoszkál még valaki. Muszáj megkóstolni azt az olaszrizlinget is.

Kivirágzott hangulatban érünk a közeli Hegyestűhöz, a Balaton-felvidék talán leglátványosabb vulkáni formációjához. Itt már a parkolóban több emberrel találkozunk, mint az eddigi úton összesen, hiába szottyos az idő, dőlnek a látogatók – főleg autóval. Elhangzik a cikk elején felcsendülő mondat a vulkán lehalkításáról, az egész annyira abszurd a közben érkező SUV-ok kipufogójának röfögésétől kísérve, hogy lemondunk a bemutatóhely és látogatóközpont meglátogatásáról. Annál is inkább, mert néhány éve már eltöltöttünk itt egy bő órát.

A Hegyestű egyébként annak köszönheti merész, tengeri hajóorr-formáját, hogy az idők során a puhább földből kipreparálódott vulkáni bazaltkúpot régebben elkezdték lebányászni. Az így kialakult 50 méteres szakadék fölötti természetes páholy elölről pompás látvány, felül pedig kiváló kilátóhely, ráadásul az egykori kráterben sokszögletű oszlopokban megdermedt bazaltszálak úgy néznek ki, mint ha hatalmas karmok szántották volna végig felülről lefelé a kőfalat.

Fent: Hegyestű – Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fent: Hegyestű – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fent: Hegyestű – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A bazaltcsodától először erdőben kanyarogva, majd ismét szántók melletti dűlőkön érünk a szürkületben Kővágóőrsre. A kivilágított tökfej szemtelenül vigyorog ránk, miközben rányomjuk a pecsétet a falu temloma előtti Hősök kútjánál az igazolólapunkra. Kővágóörsön négy fősre bővül csapatunk, az utolsó szakaszt Amerika kollégáékkal tesszük meg másnap Badacsonyig.

A harmadik nap egy kellemetlenül hosszú, 4 kilométeres gyaloglással indul a Kővágóörs és Kékkút közötti műút szélén. A száguldozó autók után egy valódi oázisként értékeljük a Kékkút szélén felbuzogó Theodora-forrás kútját és szépen kiépített környékét. Kicseréljük palackjainkban a csapvizet a híres ásványvízre és jókat húzunk belőle. Nagyon enyhén savanykás, kellemes ízű.

Ugyan a kút feletti homlokzatra kék betűkkel írták ki, hogy „Theodora anno 1907”, Kékkút sokáig egyáltalán nem volt kék. Kezdjük azzal, hogy a forrás mellett már az I. században római település volt, a rómaiak szívesen iszogatták a vizét. Annyira szívesen, hogy állítólag elkerült később a bizánci udvarba is, Justinius császár feleségének, Theodorának az asztalára, aki csak annyit mondott: Das ist ein Unikum! Ja nem, az egy másik uralkodó volt. Mindenesetre állítólag nagyon ízlett a víz a császárnénak, innen a forrás neve: Theodora.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A kora középkori magyar időkben a forrás és a település neve azonban Kukut (kőkút, kővel burkolt forrás) volt a földrajzi etimológia szerint, és csak 1749-ben kékült ki az elegánsabb Kékkúttá. Magát a forrásvizet 1907-ben vizsgálták be tudományos szakszerűséggel, akkor kapott belügyminisztériumi engedélyt a gyógyvízként történő forgalmazás is. Gyógyerejét orvosi szaktekintélyek ajánlották cukorbetegség, vérszegénység, vesebaj és mindennemű emésztési zavarok ellen.

Kékkúton egy régi, helyreállított parasztház vonja leginkább leginkább magára a tekintetünket, a falut elhagyva pedig ismét a ködös mezőkön őrt álló magányos fák és árva kőkeresztek szegélyezik az utat. A salföldi csönge-hegyi kilátót kihagyjuk, a ködnek mind az ötven árnyalatát ismerjük már. A Kék Salföld után nagy szőlőtáblákon vág át, amik a szürke homályban néha labirintusnak tűnnek.

Badacsonytomaj-külső zord mezőgazdasági és kisipari épületekkel, a hidegben tompán csillogó munkagépekkel fogad, de beljebb a centrum felé, majd a vendéglőben a tányérban gőzölgő húsleves fölött megmelegszik a hangulat. Tomajból még egy kilométeres séta a parti műút melletti járdán a badacsonyi vasútállomásnál található utolsó pecsét. Végre, három nap után láthatjuk a Balaton sima, nyugodt víztükrét is.

Fotó: Martiskó Gábor, és Tenczer Gábor / Telex Fotó: Martiskó Gábor, és Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Martiskó Gábor, és Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Martiskó Gábor, és Tenczer Gábor / Telex

Vonatunkra várni kell, addig kimegyünk a partra. Kezünket megmerítjük a vízben, nem is olyan hideg. Kiülünk egy padra, nézzük a vijjogva röpködő sirályokat. Az a helyzet, hogy köd ide, hűvös oda, ha lenne időnk, három ilyen napra még simán folytatnánk a túrát. A Balaton-felvidéki másik, Pétfürdő és Balatonfüred közötti szakasza azonban még vár ránk.

A hatvan kilométer szakaszolásán előzetesen sokat törtem a fejem, hogy legyen aránylag kényelmes, egyenlő szakaszokra osztva. Így jött ki a Füred-Mencshely-Kővágóörs-Badacsony felosztás. Aki hosszabbat is gyalogolna, Szentantalfa még egy szálláshellyel jól ellátott falunak tűnik, de Hideg-hegyen vagy a Cseri kastélyban is található szállás, némileg borsosabb áron. Nekünk a szállás kb napi 10000 forintból jött ki fejenként, ebben volt, ahol a reggeli is benne volt. Természetesen a legolcsóbb és legegyszerűbb sátorral lenyomni a távot, de ahhoz melegebb idő kell. De ha valamikor, akkor a nyári hőségben biztos nem túráznék erre.

A túra nagyítható térképe:

Más, hasonló, regionális kéktúra:

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!