A 2679 méter magas Mangart az a hegy, amit egyszer mindenkinek meg kell másznia, aki valamennyire is érdeklődik a magashegyi túrázás iránt. Magassága meggyőző, mégiscsak Szlovénia harmadik legmagasabb csúcsa, panorámája pazar, nehézsége nem vészes. Ezért választottam újra úti célul, ezúttal legkisebb fiammal. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
A Mangart egy fél nap autózással érhető el, ha elmegyünk odáig, akkor jobb maradni pár napig, hogy fenékig kiélvezhessük a Szlovén-Alpok legszebb térségét. Ehhez a legjobb lehetőséget a közeli Bovec, az ország adrenalin-fővárosa nyújtja, ahol a kötelező kanyoning kör mellett belekóstoltunk a vadvízi SUP-ozás síkvízi bevezetőjébe.
Az elmúlt 12 évben sokszor jártam Bovecben. Az eldugott kis szlovén falu az extrém sportolók Mekkájává vált ezalatt. Tavaly volt olyan hétvége a 3-4 ezres kisvárosban, amikor 12 ezren szorongtak benne, ami már egy extrém sportolónak is nagyon sok. Idén a járványnak köszönhetően kevesebben vannak, de az utcák most sem üresek.
A Mangart (2679 m) megmászása
Mivel érkezésünkkor jó idő volt, az első napon a 25 km-re fekvő Mangartot céloztuk meg. A Mangarton két éve voltunk utoljára, középső fiammal, egy nagyon kellemes mászást követtünk el. A hegyet a magassága ellenére viszonylag könnyebb megmászni, mert autóval, motorral, biciklivel (5 euró ellenében) 2000 méteres magasságig fel lehet gurulni egy szerpentinen a Mangart-nyeregig, onnan pedig már csak 700 méternyi szint a csúcs.
Az olasz-szlovén határon álló csúcsra két gyalogos túraút vezet: a könnyebb olasz út, és a via ferrátával fűszerezett, de szintén nem túl nehéz szlovén út. Nem vittünk ferrata-felszerelést, így az olasz irányt választottuk.
A 700 méter szintmagasság persze ilyen rövid útvonalon nem gyerekjáték. Meredek, csúszós ösvény, kitett párkányok, kapaszkodós sziklafalak – a hegy jól átmozgatja az embert, mire felér a tetőre. Nekünk körülbelül másfél óráig tartott. Vilit közben egy kicsit megkörnyékezte a rosszullét, de egy bő vízzel lekísért energiagél visszahozta az életbe.
Délután kevesebben vannak, mi 3 óra körül indultunk. A Mangarton elég sokan szoktak lenni, ezt az út elején tapasztaltuk is, de ahogy haladtunk bele a délutánba, úgy kezdtek elfogyni az emberek. Néhány szűkebb keresztmetszetű ereszkedőn így is feltorlódtak a túrázók. Az aránylag szélesen elterülő csúcsplatón viszont már csak nyolcan voltak rajtunk kívül, ezért egy jó fél órát kényelmesen elvoltunk a napsütésben az egyik sziklának dőlve.
Majdnem körpanorámát élvezhettünk, nagyrészt tiszta volt az ég. A lenti hőséghez képest kellemes 18-20 Celsius fok lehetett, az egyik oldalon vidáman hömpölyögtek velünk egy magasságban a felhők. Olyan jól nézett ki, hogy gondoltam, csinálok egy time-lapse felvételt a telefonnal.
A felvételt akkor állítottam le, amikor az egyik kíváncsi havasi csóka nagyon közel ment a telóhoz, láthatóan azzal a szándékkal, hogy fölkapja a furcsa tárgyat. Biztos nagyon jó videó lett volna, ha valaki egyszer megtalálja a telefont, de ezt inkább nem akartam megkockáztatni, ezért elhessegettem a madarat, a készüléket meg zsebre vágtam.
A lefele menet is elhúzódott kicsit, Vili lába ugyanis fájni kezdett a bakancsban. Ha lett volna túracipője, abban jön, de sajnos még mindig növésben van a lába, ezért maradt a bakancs, amit alapvetően így nyár közepén nem javaslok a Mangartra. Én egy könnyebb túracipőt húztam, éppen elégnek bizonyult a sziklákon.
A kempingben töltött éjszaka után minden boveci programok egyik legizgalmasabbikával, a kanyoninggal indítottunk. A Sušec kanyon sziklacsúszdái, ugrópontjai kicsit megváltoztak egy tavalyi hatalmas árvíz után, több helyen az átalakult vízmélység miatt kötéllel eresztettek be minket a víz fölé, de kanyoning ismét bejött. Aki kíváncsi arra, hogy milyen is ez az önfeledt ugrálás-csúszkálás a természet vízesésekkel tarkított óriáscsúszdáján, nézze meg ezt a kisvideót, amit néhány éve készítettünk Bovecben.
Vadvízi SUP? Azért elsőre inkább nem
Képletesen szólva az utolsó nap is ugrás volt a sötétbe: egy ismerősöm mondta, hogy idén egy magyar srác vadvízi SUP-ozást (ami lényegében állva evezés egy szörfdeszkán) kezdett szervezni a Soča folyón. Ez első hallásra kicsit furcsa volt, tekintve, hogy a SUP-ot nyugodt vízfelszínű tavakra-folyókra találták ki, egyfajta vízi nordic walkingként, a Soča pedig az embermagas hullámaival a raftingozókat is megdolgoztatja néhány szakaszán.
Valami csak lehet benne, ha már ekkora őrültségnek tűnik, gondoltam, és nekivágtunk. (Hozzá kell tennem előzményként, hogy két héttel azelőtt próbáltam ki a SUP-ot először a Balaton tükrén, és hát hogy is mondjam, szinte többet voltam vízben, mint a deszkán.)
Mikor Sebestyén megismerte SUP-szakmai előképzettségemet, azt javasolta, hogy ne vessük egyből magunkat a hullámok közé, menjünk lejjebb délre, Tolmin mellé, ahol van a Sočának egy szelídebb holtága. Ha ott nem tanulunk meg SUP-ozni, akkor sehol. Elautóztunk a helyszínre, Sebestyén a parton elmondta az alapokat, megmutatta, amit tudni kell, hogy kell állni, evezni, stb, és egy 20 perc múlva már a vízen álldogáltunk a neoprén kantáros naciban. (Amiben kicsit egy töltött zokninak éreztem magam.)
A kezdeti bizonytalankodás, lábremegés után hamar belejöttünk Vilivel, és hihetetlen sebességgel szeltük a habokat. A kulisszák is fantasztikusak voltak, az áttetsző, smaragd színű folyóban leláttunk a sziklás fenékig, megfigyelhettük, ahogy a halak átúsznak a deszkák alatt. A parton fehér kavicsos szakaszok és meredek sziklafalak váltakoztak.
Körülbelül másfél órányit eveztünk lefelé, amikor egy kiszélesedő öbölhöz értünk, hatalmas sziklafallal, ahonnan jó négy méter magasból lehetett ugrálni a vízbe. A szembe parton nagy élet volt, mint egy strandon. SUP-osok, kajakosok kötöttek ki, egy család tábort vert, bikinis lányok szaladgáltak, valahogyan mindig arra, amerre én eveztem. Nem tudom, hogy nem fáztak a hideg vízben.
Lazítottunk mi is, a deszkára ülve, ittunk egy kis magunkkal hozott limonádét, majd fájó szívvel visszafordultunk. A visszaúton már úgy eveztem, mint egy szörfdeszkás Borus Demeter. Oda se kellett nagyon figyelnünk, koncentrálhattunk a tájra, a beszélgetésre vagy éppen a fotózásra. Egy jó négy órás vízi túra után értünk vissza a startponthoz, és csak a földre lépve vettem észre, hogy azért elfáradtam. De azt hiszem, nagy SUP-kedvelővé váltam. Szeptemberben, ha minden jól megy, vissza is megyünk, ezúttal a vadabb hullámok közé.
Nagyjából ennyire futotta most, ha van még időnk, meg pénzünk, mehettünk volna még zipline-ozni (amit szintén egy magyar csapat épített ki Bovec mellett), elugorhattunk volna a Kaninra, vagy vízeséseket, türkíz kanyonokat bámulni, mint két éve, meg még egy csomó helyre (hydrospeedezni, raftingolni, via ferratazni, repülni), de ideje volt elindulnunk hazafelé.
Bovecbe kocsival érdemes menni, nagyjából hat órányi út Budapestről. A kisváros körül több kemping is van, egy éjszaka két személynek mindenestül kb 17 euró. A supermarketekben aránylag olcsón lehet bevásárolni, ha meleg kaja kell, a legjobb választás a kiadós húsos burek (3 euró), de jó a pizza, és egyszer a pisztrángot is megengedheti magának a soványabb pénztárcájú túrázó. (Az árak a 2020-as viszonyokat tükrözik!)
A Mangart túra nagyítható térképen:
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2020-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További túrák Szlovéniában: