Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Túra Szlovénia legmagasabb hegyére, nemzeti jelképére, a 2864 méter magas Triglavra, ahol az a szokás, hogy a hegyet először megmászó túrázóknak a csúcson el kell tűrniük, hogy társuk a kötéllel elfenekelje őket. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
A Triglav volt a Rax és a Grossglockner után a harmadik komolyabb hegy, amire felmásztam. És az első kvázi kudarc is. A 2008-as Glockner-mászás után néhány hónappal, 2009 januárban, mínusz húszban, hóban vágtunk neki, a csúcsára végül nem értünk fel. A Kis-Triglavnál (2725 m) időhiány miatt vissza kellett fordulnunk. Azóta tervezem, hogy megmászom, de meg akartam várni, hogy legnagyobb fiam is felnőjön a feladathoz.
Bár Olivérrel már évek óta tervezgettük, most jött el az ideje a mászásnak. Először úgy volt, hogy hárman megyünk, vele és barátnőmmel, Gabival, de költségoptimalizálás miatt megkérdeztem a Bakancs Pista Facebookos túracsoportban, velünk tart-e valaki. A csapat hamar 10 főre duzzadt.
Mivel több útvonal is vezet felfelé, körbekérdeztem túravezető ismerősöket, melyik a legkockázatmentesebb, mert biztosra akartam menni. Az úgynevezett normál utat javasolták: Mojstrana-Aljažev dom-Triglavski dom-Triglav irányában és vissza. Másfél hónappal előre lefoglaltam két szállást, és vártuk az indulást.
Múlt hétvégén nekivágtunk. Pénteken lekocsikáztunk Mojstranáig, onnan a Vrata völgyön felfelé az 1015 méteren álló Aljažev házig. Félúton megálltunk a Peričnik vízesésnél (Slap Peričnik).
Ez a vízesés azért nagy szám, mert egy félkör alakú, sziklába maródott folyosón mögé lehet kerülni, és hátulról nézhetjük az 52 méter magasból zubogó vizet.
A vízesés körülbelül 10-15 perc séta az út menti parkolótól. A közelébe érve már tiszta víz lesz az ember a párás levegőtől. Balról kerültük meg, besétálva a szikla alá, ahol folyamatosan csepegett a nyakunkba a víz. A hőségben ezt egyáltalán nem bántam. Azt hiszem ez az egyik legszebb vízesés, amit valaha láttam.
A vízeséstől még 10 perc autóval az Aljažev ház, ahol a tíz ágyas szobába kaptunk helyet. A szoba a felújított, külön részben volt. Jól bevacsoráztunk makarónival, majd ledőltünk aludni. Éjszaka valamikor félálomban hallottam, hogy valaki hangosan öklendezik a kinti vécében, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Reggel derült ki, hogy Olivérnek zavarta meg a gyomrát valami szlovén fűszer, mert hajnal fél kettőtől vagy ötször hányt hatig. Ennek megfelelően harmatgyengének érezte magát. A reggeliből egy falatot sem evett, próbáltam teával tartani benne a lelket. Megbeszéltük, hogy megpróbál még egy órát aludni, aztán ha jobban van, megyünk a többiek után, akik közben elindultak.
11 óráig védtem az álmát a takarítónő támadásait elhárítva, de akkor bejött a szobába a tulajdonos is, aki végérvényesen felébresztette Olivért. Mivel jobban érezte magát, elindultunk. Tudtam, hogy nehéz menet lesz kevés pihenéssel, szinte teljesen kiürülve az 1500 m szintemelkedés, ezért azt javasoltam, hogy kényelmesen cammogva haladjunk felfelé a következő házig, a Kredarica-hegy alatti Triglavski domig (2515 m).
Első nap – végtelen mászás a sziklafalon
A Vrata-völgyben indultunk tovább a Luknja-hágó irányába. A völgyből két útvonal visz fel a Triglavski domhoz. Az egyik a völgy végéből indul, és meredek, törmelékes szerpentin-ösvényen kanyarog felfelé, egy-egy jelentősebb sziklafallal, amin vagy via ferrata, vagy beépített kapaszkodók segítik a mászást. Ezt nevezik Pragnak. Mivel ez az ösvény kerülőnek számít, a meredekebbet, a Tominškova útvonalat választottuk.
Ez az út már jóval előbb, a partizán hegymászók emlékére állított óriás karabiner-szobornál (ami inkább egy vasék és egy gigantikus láncszem) felkanyarodik a hegyfalra. Kezdetben nagyon meredek, lépcsős erdei gyalogszerpentin kanyarog felfelé a fák árnyékában. Aztán kiérünk a törpefenyőkhöz a sziklafal aljába. Innen indul az aránylag könnyű, de hosszú via ferrata mászás a sziklataréjok peremein vagy bevágásaiban.
Olivért folyamatosan monitoroztam, hogy bírja az emelkedőt. Tudom, hogy milyen, amikor veszélyesen kimerült, panaszkodása ellenére ennek még nem láttam jeleit. Folyamatosan itta a teát, ette az energiaszeleteket, -zselét.
Épp egy meredek, veszélyes völgy mellett haladunk el, amit Ördög-hasadéknak hívnak a helyiek, amikor egy kicsit meginogtam, mert közölte, hogy fáj a gyomra.
De mivel már csak 200 méterre volt a fennsík, a völgybe meg 800-at kellett volna visszamászni, megbeszéltük, hogy felmegyünk a fal tetejéig, aztán meglátjuk. A fal tetejére érve láttam, hogy nincs nagyobb gond, ő is azt mondta, hogy innen már nem fordulunk vissza. De még volt 500 m szint, amiből az első száz egy törmelékes ösvény volt.
Itt csatlakozott be jobb2202ról a Prag út. Rögtön találkoztunk is Szilvivel, és kiderült, hogy a kerülővel mászó csapatunk felét az egy óra hátrány ellenére megelőztük. Szilvi elmesélte, hogy a Prag nagyon kellemetlen útvonal, folyamatosan csúszkált a szakadék széli törmelékes ösvényeken. Örültünk, hogy a Tominškova útvonalat választottuk.
Innen elég hamar kiértünk a jóval lankásabb, de karsztos, szaggatott, száraz sziklafennsíkra, ahol ahol még mindig látni az egykori Triglav-gleccser maradványait. Ez az út már sétapálya volt az eddigiekhez képest. Először kereszteztük a fennsík alsó részét, amit a helyiek Kotelnek, azaz Kazánnak hívnak. A néven egyáltalán nem csodálkoztam, a tűző napon a kövek csak úgy ontották magukból a meleget. Mégis azt kell mondanom, nyáron könnyebb dolgunk van itt, mert télen nehéz észrevenni a hóval borított, mély aknabarlangokat, amik elnyelik a beszakadó túrázót. Ködben se lehet könnyű ezen a fennsíkon tájékozódni.
Ha eltekintünk a melegtől (hőségben fejenként legalább másfél liter víz kell felfelé), a kősivatag lenyűgöző látványt nyújtott. A holdbéli elcsépelt jelző, a marsbéli is, ezért mondjuk azt, hogy olyan a felszín, mint egy távoli bolygó sziklakérge, amit hatalmas karmokkal hasogatott fel a rajta lecsikorgó egykori gleccser.
A nagy álmélkodás közben hamarosan a Triglavski domhoz értünk, ahol találkoztunk a többiekkel. Olivér egy leves után bedőlt aludni, és este 7-től másnap reggel 8-ig aludt.
A Triglavski dom megosztotta a társaságot. Valóban nem volt kényelmes, de aludtam én már ennél sokkal rosszabb helyeken is. Aznap 300-an aludtak fent. Mi a matracszálláson kaptunk helyet, ami a középső folyosót is beleszámítva sem tett ki 40 négyzetmétert. Ezen osztoztunk 30-an. Az emeletes ágyak felső ágyai másfél személyesek voltak, ha jófej vagyok, akkor összebújós pároknak, ha rossz, akkor kicseszésből, vagy törpék számára.
Harmincan egy kis szobában
Mi persze Gabival egy ilyenbe feküdtünk. Ő a ferde tető alatti szűk részben, én az emeletes ágy szélén. Nem volt elég, hogy este folyamatosan azt álmodtam – kb 10 percekre, amíg aludni tudtam –, hogy a szakadék szélén egyensúlyozok, de szlovén mászótársam, a szomszéd ágyon állandóan rám nyitotta az ablakot. Kintről olyan szél fújt be, hogy ilyenkor mindig lobogó hajjal ébredtem. Egy darabig egy másik emeletes ágyon fekvő sorstársam halkan becsukogatta az ablakot, de miután a friss levegőt imádó szobatársam már negyedszer is sarkig tárta (tehette, ő szélárnyékban volt), hangosan káromkodva lemásztam az ágyról, és úgy bevágtam, hogy csak úgy nyekkent. Barátunk ezt hangos nyögéssel vette tudomásul, de az ablak reggelig zárva maradt.
A Triglavski dom igazából egy óriási nagyüzem. Folyamatosan pörög az ételes-piás pult, mindig, mindenért sorba kell állni. Nemcsak a kajáért, hanem az anyagcsere output oldalánál is. Jó tanács: aki teheti, ne hétvégén érkezzen ide, mert ilyenkor óriási a roham, ha szép az idő. A házban is és a hegyen is, de erről később.
Szóval mi kényelmesre vettük a figurát, és aludtunk (forgolódtunk) reggel 8-ig. Mire összeszedtük magunkat és megreggeliztünk, már 10 óra volt, és a 300 ember 95%-a elindult csúcsot támadni. Ez nagyon jó volt, mert nem kellett sorban állni a pultnál, és a vécénél, és a fölfele úton is kevesen voltunk.
Olivér teljesen jól lett a hosszú alvás után, Gabinak elmúlt a fejfájása. Az előző nap elcsüggedt csapattagok új erőre kaptak, szikrázó jó idő volt – szóval minden adott volt egy jó csúcstámadáshoz. Fejünk felett 200 méterrel a Kis-Triglav csúcsa, afölött száz méterrel pedig a Triglav, a háromfejű istenség koronája (Triglav=Háromfej), Szlovénia nemzeti függetlenségi szimbóluma.
2. nap – csúcs a csúcson
Már előző nap délután láttuk, hogy az út egy elég meredek falon megy szinte függőlegesen a Kis-Triglavig, onnan pedig egy kitett nyergen át a Nagy-Triglav csúcsáig. Ebben nem is csalódtunk. A mászás nem volt nehéz, egy B-C-s (középkönnyű) via ferrátának felelt meg. Én mindig örülök, ha a szintet nem kaptatással, hanem a karokat és vállakat is igénybe vevő kapaszkodással gyűri le az ember, mert fajlagosan kevésbé fárad el.
Szóval élvezettel kapaszkodtunk fel a falon. A sziklán mindenhol volt kényelmes lépés vagy kapaszkodó. Ahol nem, oda faragtak, vagy bevertek egy vasat. A legtöbb részen fix fémhuzal biztosítás (magyarul via ferrata) volt beépítve.
Már felfele menet találkoztunk a csúcsról visszatérőkkel, folyamatosan kerülgettük egymást a fémdrót mellett. A Kis-Triglavon azonban megláttuk, hogy mekkora tömeg van a csúcsnál. A kitett gerincen aztán össze is találkoztunk a lefelé ömlő csúcsforgalommal.
Itt jött ki igazán, milyen jó ötlet volt fehér futópólót húzni. Aminek persze nyilván az anyaga jobban vezeti az izzadtságot, meg visszaveri a fényt is, de nem ez volt a lényeg: hanem az, hogy rá volt írva, hogy Budapest félmaraton. Senki se kérdezte, honnan jövök, a szembejövők folyamatos Jó napot! és Pálinka! köszöntésekkel üdvözöltek az akcentusból ítélve nem magyar, hanem szlovén, horvát vagy lengyel túratársaim. Ez nem azt jelenti, hogy magyarok nem voltak a Triglavon.
Velünk együtt legalább 30 magyar volt aznap a csúcson, ami egyébként az aznapi mászók 5-10 százaléka. Ez elég szép arány. Többükkel jót beszélgettem, ahányszor összetalálkoztunk. A lefelé tartó csúcsforgalmat átvészelve végül felértünk mi is a 2864 méter magas csúcsra. Megfogadtam, hogy nem írom le, hogy a panoráma fantasztikus volt (de mire ideértem a szövegben, látom, hogy végül csak leírtam). Szépen fölért mindenki a reggeli csapatból.
A Triglav csúcsán egy fura kis bádogkalyiba található, az Aljažev stolp, azaz az Aljažev kunyhó. Azt gondolná az ember, hogy valami meteorológiai szerkentyűt rejt, vagy talán a viharok idején ad menedéket, de az előzőhöz üres, az utóbbihoz meg kicsi. Viszont igazi, szinte magyaros története van.
A bádogtorony 1895-ben épült, méghozzá azért, mert egy szlovén pap, név szerint Jakob Aljaž úgy találta, hogy túl sok idegen turista kezd érdeklődni a Triglav csúcsa iránt. Hogy kedvüket szegje, megvásárolta a csúcs kis területét az Osztrák-Magyar Monarchiától, és felépíttette rajta a ma is látható fémtornyocskát. A toronyban kezdetben három szék, egy csúcsnapló és egy kis spirituszfőző volt, valamint a környező csúcsok panorámafestménye. A festmény ma is megvan. A kommunista időkben a torony vörös volt, és a tetején egy ötágú csillag ékeskedett. A szlovén függetlenség, amit ezen a helyszínen hirdettek ki, azzal kezdődött, hogy leverték a csillagot, és átfestették a tornyot.
A szlovénoknál van egy, a bajor seggberugdosós és a norvég hallal-pofozós rituáléhoz hasonló népszokás, aminek az eredetét sajnos ex-Jugoszláviából származó kollégám se tudta felderíteni: a csúcson elfenekelés. Már a Triglavski dom pultjánál lehetett kapni kis tokokban spankert, azaz kurta fenekelő kötelet, amit először nem tudtam mire vélni. Viszont elmondták, hogy a Triglavot először megmászó túrázóknak a csúcson, a kalyibába behajolva el kell tűrniük, hogy társuk a kötéllel elfenekelje őket.
Így tettünk ezért mi is Gabival. Először ő csapdosta meg hátsó fertályomat kötéllel, aztán én az övét. Végül is jó móka volt. Ha népszokás, hát népszokás. Az ingyencirkusz után csináltunk még néhány csúcsfotót, elfelejtettük elmajszolni a csúcscsokit, majd lassan nekiindultunk, mert láttuk, hogy újabb hullám közeleg a gerincen. Lefelé jóval könnyebben ment minden, egy órára a háznál voltunk újra. Azaz körülbelül 3 óra volt a csúcsmászás.
A házban még vettünk vizet az útra, és szusszantunk egyet. Itt kell elmondanom, hogy a Triglavski domban nincs vezetékes víz, mindent, így a palackos vizet is helikopterrel szállítják fel minden nap. Ennek megfelelően a víz is annyiba kerül, mint a kóla vagy a sör. A másfeles palack ha jól emlékszem, 4 euró volt, aztán mikor a másfeles kifogyott, a három kis félliteres már 6 eurót kóstált összesen. Életemben nem költöttem ennyit vízre. Márpedig a víz, az kellett, mert hiába voltunk 2500 méteren, tűzött a nap és rohadt meleg volt.
Lefele menet kis kerülővel útba ejtettük a másik közeli menedékházat, a Dom Valentina Staničát. Ez a ház 200 méterrel lejjebb, és messzebb van a csúcstól, mint a Triglavski dom, éppen ezért nem annyira népszerű. Viszont sokkal emberibb léptékű. Az étkező hangulatos, mint egy magyar kiskocsma, a pultos lány kedves, ráérős, nem úgy mint idegesen rohangáló társai a másik házban, sokkal kevesebb az ember. Ha legközelebb jövök a Triglavra (márpedig jövök, mert két kisebb fiam is fel akar érni ide), akkor erre jövök, megéri az egy órás kerülőt.
Innen továbbindultunk lefelé. Hamarosan visszacsatlakoztunk a már ismert ösvénybe, és dönthettünk: Prag vagy Tominškova. Hiába mondtam, hogy a Tominškova gyorsabb, a többség a másik irányba akart menni. Hosszú, 3 órás ereszkedés kezdődött, főleg murvás jellegű, törmelékes szerpentin ösvényen, ami roppantul csúszott. Én is seggre estem az egyik kanyarban, de szerencsére a botomra támaszkodva elkerültem a nagyobb zúzódást.
Több via ferrátás, vagy meredek falas letörés tarkította az utat, ami engem feldobott, de többen kissé beparáztak a kitett, sokszor biztosítatlan függőleges falakon. Hát persze, ilyenkor az ember a lába alá néz, önkéntelenül is a mélység felé.
Szét is szakadt a csoport. Én most Gabival maradtam, akit újbóli fejfájása kicsit lelassított. Olivér fiam megtáltosodva előre húzott a nagyon jó kondiban levő Gyöngyiékkel, a többiek meg mögöttünk voltak, nagyjából látótávolságban.
Már sötétedett, mikor mindannyian leértünk a völgyben csordogáló patakhoz. Mindenki rendesen elfáradt. A térdeket, combizmokat, vádlikat meggyötörte az 1800 méteres ereszkedés. Néhány ünnepi sör után mindenkit gyorsan elnyomott az álom a már ismerős Aljažev domban.
Másnap hazafelé útba ejtettük a Bledi-tavat, ami úgy tele van turistákkal, mint Siófok csúcsszezonban. Kis séta után beültünk egy étterembe a tóparton. Az egész kitérőt nem is említeném, ha nem black risottót választottam volna az étlapról. A rákkal, hal- és tintahaldarabokkal, kagylóval kevert rizst amikor megláttam, majdnem visszaküldtem a pincérrel. Az egész ételt ugyanis tintahal tintájában főzték, amitől olyan fekete lett, mintha szénné égették volna. Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy egyek belőle, de az az igazság, hogy hamar rájöttem: nagyon finom. A főleg Dalmáciában és Isztrián elterjedt fekete rizottót ajánlom mindenkinek: bizarr, de nagyon jó étel.
Összegezve: A Triglav nem könnyű hegy. Igaz, láttam néhány szülőt, aki biztosítókötéllel magához kötözve felrángatta 10-12 éves korú gyermekét, és nem volt ritka a 60 év körüli mászó sem, de az 1500+300 méter szint felfelé, és 1800 szint lefelé nem kis kihívás a lábizmoknak. Az úton sok a kitett, de aránylag könnyű sziklamászás, sokkal több, mint eredetileg gondoltam. Aki szédülős, vagy tériszonyos, alaposan gondolja meg, akar-e rettegni.
A csúcshoz közel jó időben nagy a tömeg. Vigyáznak egymásra az emberek, de a keskeny gerincen kerülgetni egymást nem életbiztosítás. Elég sok réztábla szegélyezi az utat az ott meghaltak (kicsúszottak, lezuhantak) nevével. Rossz időben az eső csúszóssá teszi a sziklákat, a szél lelökdös a gerincen, a köd megzavarja a tájékozódást, a villám meg belecsaphat a via ferrata fémhuzalába, amit nem is részletezek, mit jelent. Sisak végig kell, Olivér csak nagy szerencsével úszott meg egy kőhullást. Azután le se lehetett róla szedni a sisakot.
Térkép a túráról:
Vezető nélkül is fel lehet menni, de kevésbé tapasztaltaknak mindenképpen inkább a vezetett túrát ajánlom, több magyar túraszervező cég is visz ide csoportokat. Az útiköltség nem magas, egy kocsiban hármunkra fejenként 16 ezer forint jött ki, a házakban a szállás 21 euró körül van, a reggeli-vacsora hasonlóképpen (mi napi 50 euróval terveztünk, azon belül maradtunk). Én személy szerint nagyon élveztem a túrát, napokig utána még a kopár sziklás felvidék hatása alatt voltam.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2017-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További túrák Szlovéniában:
