Ez teljesen lehoz az életről: 15 éves vagyok, és még soha nem láttam Olaszországot játszani a vb-n

Olaszország utoljára 2014-ben jutott ki a foci-vb-re, azóta három alkalommal is elbuktak a selejtezőkön. Ez elég erős lejtmenet, mivel a válogatott 2006-ban megnyerte a világbajnokságot, majd 2010-ben győzelem nélkül, két döntetlennel kiestek, 2014-ben egy győzelemmel és két vereséggel jutottak ugyanerre a sorsra, azóta pedig ki se jutottak.

Ez rengeteg kérdést vet fel, cikkek és elemzések sora foglalkozott a problémával. Mi az utca emberét kérdeztük arról, hogyan jutott idáig az olasz foci, mit gondolnak arról, hogy már felnőtt egy generáció, akinek nincs emléke a világbajnokságon játszó nemzeti 11-ről, és persze arról, mennyire bizakodók, mit hoz vajon a jövő a válogatott számára? Beszéltünk a Genova törzsszurkolói klubjának tagjaival, valamint Szicíliában kérdeztünk 15 és 85 év közötti férfiakat és nőket vegyesen.

Felnőtt egy világbajnokság nélküli generáció – egy elveszett generáció

Az olaszok immár egymás után harmadszor kénytelenek a kanapéjukról követni a labdarúgó-világbajnokságot, mély beletörődéssel és abban a reményben, hogy ez a sokadik kudarc végre valamilyen forradalmat hoz majd az ország labdarúgásának rendszerében – mondta az 57 éves Jurij a liguriai Cogornóból.

Jurij szerint az olasz szurkolók addig is távolságtartóan követik a világbajnokságot: az olaszok helyett azoknak a válogatottaknak szurkolnak, ahol a kedvenceik játszanak (Argentína, Brazília, Portugália, Norvégia), vagy azokat az olasz edzőket támogatják, akik más válogatottaknál dolgoznak (Carlo Ancelotti – Brazília, Fabio Cannavaro – Üzbegisztán).

A 80 év feletti genovai Eugenio szerint a legutóbbi – egyébként kudarccal végződött – világbajnoksági részvétel és a következő, esetleg 2030-as kijutás között 16 év telik el. Közben felnőtt egy világbajnokság nélküli generáció – egy elveszett generáció. Őket már jobban érdeklik más, akár egyéni sportágak – mint a tenisz –, amik lassan több fiatalt is vonzanak, mint a foci.

„Ez teljesen lehoz az életről, 15 éves focirajongó vagyok, és még soha életemben nem láttam Olaszországot játszani a világbajnokságon, maximum régi YouTube-videókon”

– mondta a milánói Gabriele. „Vagyis láthattam volna, de mivel utoljára 2014-ben jutottak ki, akkor még óvodás voltam! Vicc ez az egész” – tette hozzá. Szerinte az, hogy háromszor egymás után nem jutott ki a válogatott, már nem véletlen, hanem azt jelenti, hogy „tényleg elég szar” a helyzet. „Apám mindig azt mondja, hogy Olaszországban már nem adnak lehetőséget a fiataloknak, inkább megvesznek pár külföldi játékost, és ebben szerintem totál igaza van”. A kialakult helyzetért a szövetség vezetőin kívül azokat az edzőket tartja felelősnek, akik túlságosan félnek kockáztatni a tizenévesekkel.

„Az én generációm tagjai sajnos lemaradnak a foci legszebb részéről: nem ünnepelhetünk önfeledten bulizva a főtéren, nem festhetjük a trikolort az arcunkra, nem izgulhatunk a tizenegyeseken, nincs alkalmunk együtt szurkolni. A felnőttek mindig úgy beszélnek 2006-ról, mint valami fantasztikus emlékről, de nekünk csak keserű íz marad a szánkban, amikor hallgatjuk őket” – beszélt csalódottságáról a 15 éves Gabriele.

Hasonlóan gondolja Sergio is, aki szerint a fiatalok így nem ismerik meg az együttlét és az együtt szurkolás örömét, ezt a csodálatos rituálét. „Az én generációm ebben nőtt fel, gyerekkorunktól egész a felnőttkorig részesei voltunk az őrült főtéri ünnepségeknek és a mérkőzések utáni hatalmas spagettilakomáknak. Ez szerintem hiányzik az ő életükből” – mondta.

„Négy húsz év körüli unokám van, mindannyian focirajongók” – mondta egy 80 fölötti szurkoló, aki szerint ők nagyon sajnálják a helyzetet. Érdeklődéssel követik a vb meccseit, és fantacalcio-bajnokságot is játszanak (ez egy virtuális, Olaszországban nagyon elterjedt focimenedzser játék). Gabriele is játszik ebben a virtuális bajnokságban, a meccseket is azért nézi, mert látnia kell a játékosokat a fantacalcióhoz és az FC/FIFA-játékokhoz. „Sajnos ez azért nem ugyanaz, nincs meg benne az a feszültség, ami az igazi szurkolásban” – mondta.

A 43 éves Roberto Palermóból arról beszélt, hogy már van egy olyan generáció, amely nem követi a labdarúgást, inkább a teniszt részesíti előnyben. Amikor 25 évvel ezelőtt az olasz tenisz mély válságban volt, az Olasz Teniszszövetség az alapoktól újjáépítette a teljes rendszert, az infrastruktúrára és a fiatal tehetségekre helyezve a hangsúlyt. Meg is lett az eredménye, napjainkban Jannik Sinnerrel az élen négy olasz játékos is szerepel a világ 25 legjobbja között. Szerinte ezt a példát kellene követnie az Olasz Labdarúgó-szövetségnek is.

Milyen út vezetett a gödör mélyére?

Az olasz foci súlyos válságban van, nemcsak az eredmények, hanem főként a tehetséges játékosok tekintetében. A régi nagyok már néhány éve nem játszanak, és nem is látszanak hozzájuk fogható játékosok, akik reményt adhatnának az olasz foci gyors újjászületésére. Az egész rendszert újra kell építeni, ezt a szurkolók nagy része is tudja. Ők kényszerítették ki az Olasz Labdarúgó-szövetség (FIGC) korábbi elnöke, Carlo Gravina lemondását, így most az új elnökre, Giovanni Malagòra vár ez az igen nehéz feladat.

A megkérdezettek szinte egyöntetűen az alkalmatlan felsővezetésben, az elavult struktúrában látják a bajok forrását. „Ez a szomorú helyzet tulajdonképpen a tükörképe egy olyan országnak, amely minden téren válságban van. Sajnos ezt a hatalmi és pénzügyi érdekek által irányított rendszert lehetetlen megújítani, ami főleg a szövetség katasztrofális vezetésének köszönhető. Az eredmény nem meglepő, hanem az előrelátó tervezés teljes hiányának és az utánpótlásszektor válságának eredménye” – mondta az egyik szurkoló. Abban teljes volt az összhang a genovaiak között, hogy a felelősség a szövetséget, a ligát és főként a politikát terheli.

„A mostani helyzet társadalmi traumát is jelent egy olyan ország számára, amely közel fél évszázadon át kudarcnak tekintett minden olyan világbajnoki szereplést, ahol nem jutott el legalább az elődöntőig” – vázolta a helyzetet a 48 éves palermói Sergio.

„Az olasz foci borzalmas lett, a nagy klubcsapatok a nemzeti válogatott rovására cselekszenek. Ezért nekem a nemzeti tizenegy inkább már csak bosszúságot okoz, az én válogatottam a Genoa” – vetette fel az egyik genovai a klubcsapatok felelősségét.

„Tehetségekből nincs hiány, hiszen az utánpótlás-válogatottak megnyerik a korosztályos versenyeket, de a fiataloknak nincsen lehetőségük arra, hogy nyomás nélkül játszhassanak. A Serie A-ban a klubok inkább egy külföldi játékost állítanak pályára, mint egy fiatal tehetséget, mert így alacsonyabbak a költségeik és sokkal nagyobbat tudnak kaszálni” – mondta erről Roberto.

Többen beszéltek arról, hogy a labdarúgás változik, és nem lehet mindent a szerencsétlen véletlenre fogni. A mostani rendszer egyértelműen összeomlott, elavultak a stadionok, a sportolók száma drasztikusan csökkent, nem történt semmilyen innováció. „De mit is remélhetnénk egy olyan rendszertől, ahol a tehetséges gyerekek, a jövő ígéretei közül sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy beiratkozzanak egy labdarúgóiskolába?” – kérdezte Sergio.

A ragusai, 50-es éveiben járó Marco szerint a 2006-os világbajnok válogatott tagjainak többsége a saját csapatának vezéregyénisége volt. „Buffon, Zambrotta, Cannavaro, Materazzi, Gattuso, Pirlo, Camoranesi, Del Piero, Perrotta, De Rossi, Totti, Iaquinta” – sorolta sóhajtva a neveket – „mind hivatkozási pontok, követendő példaképek voltak. Ők egy olyan szakmai munka eredményei voltak, amikor az olasz klubok befektettek a fiatalokba. Ezek a játékosok mind nagyon fiatalon debütáltak a Serie A-ban.”

„A 2026-os világbajnokság rávilágított arra, hogy az úgynevezett kisebb válogatottak minden várakozást felülmúlóan teljesítettek – lásd Marokkót, Egyiptomot, a Zöld-foki Köztársaságot, Japánt, Norvégiát és másokat. Játékosaik fontos bajnokságokban játszanak, bőséges tapasztalatot szereztek, ők maguk is fejlődtek, és velük együtt az adott országok teljes labdarúgó-mozgalma is. Na ez az, ami Olaszországban nem történt meg. Nem fektetnek be a fiatalokba és nem hisznek bennük” – elemezte a helyzetet.

A cataniai Christina örül, hogy Olaszország nincs ott a vb-n, mert szerinte eddig csak olyan seggfejeket hívtak be a válogatottba, akikre nem is volt szükség: nem akartak győzni, nem vágytak arra, hogy kirohanjanak a pályára, benyomjanak két gólt, vagy kivédekezzenek kettőt.

„Szóval miről beszélünk? Primadonnákról, akiket a klubok egyébként is busásan megfizetnek a meccseikért. Számukra a világbajnokság már kicsit sem érdekes”.

Christina szerint régen, amikor egy játékost behívtak a válogatottba, az volt a pályafutásának a csúcsa, most meg leszarják ezt ezek az új „tehetségek”. „Vastagon kitömik őket pénzzel, amihez elég, ha egy-két gólt szereznek, vagy csak tetszetősen fociznak” – tette hozzá Stefano.

Mit hoz a jövő? Lesznek-e még világbajnokok az Azzurrik?

A Genova szurkolói szerint a rendszer radikális reformja nélkül, kinevelt tehetségek és szervezettség hiányában nehéz megjósolni, hogy a csapat kijut-e a világbajnokságra 2030-ban. Persze, ha a FIFA valóban 64 csapatosra bővíti a vb-t, nőnek az olasz esélyek.

A labdarúgásért felelős szervezetekben sem történt generációváltás, változatlan maradt a gondolkodásmód is. Ha valamilyen csoda folytán egyik napról a másikra radikális változtatások történnének, annak sem várható érdemi hatása négy év alatt. Szerintük a szövetség „új” elnöke sem ad okot túl sok reményre a változásban. Abban bíznak, hogy ha nem is négy év múlva, de később talán jön majd egy pozitív ciklus. Abban is egyetértettek, hogy ettől függetlenül mindenképp ki kellene jutni 2030-ban, a szurkolók óriási szégyenként élnék meg azt is, ha az olasz foci válsága miatt az ország elveszítené a 2032-es Európa-bajnokság rendezési jogát.

A 15 éves Gabriele szerint is kötelező lenne kijutni a következő vb-re.

„Ha nem így lesz, esküszöm, hogy sportágat váltok, és inkább a curlinget fogom nézni.”

„Nem azt mondom, hogy meg kell nyernünk a kupát, de legalább a negyeddöntőig vagy az elődöntőig kell menetelnünk, hogy legalább egy kicsit álmodozhassunk. Ennyit a mi generációnk is megérdemel, nem?” – tette fel a kérdést.

Sergio sem túl bizakodó, szerinte a labdarúgás már egyre kevesebb olasznak jelenti az első számú sportot. Nem igazán látja az olyasfajta elszántságot sem a megújulásra, amely például a francia labdarúgás forradalmát jellemezte az 1990-es és 1994-es selejtezők kudarca után.

Christina szerint akkor sikerülne kvalifikálniuk magukat, ha lecserélnék a mostani játékosaikat. Szerinte velük soha többé nem jutnának ki a világbajnokságra. Abban reménykedik, hogy jön egy döntő fordulat, ami után majd olyan emberek játszanak a válogatottban, akik tényleg jók, és akik talán nem szakítanak súlyos milliókat, akiknek nincsenek hangzatos címek a nevük mellett, de a pályán mégis meghatározó egyéniségek. Szerinte Olaszországnak vissza kell térnie ahhoz, hogy szívvel játsszon. „Már senkik sem vagyunk, sehol nem vagyunk. 12 éve nem vettünk részt világbajnokságon.

Nem élhetünk a múlt emlékeiből, ezen az alapon a Római Birodalomhoz is visszamehetnénk a nemzet nagyságára hivatkozni.

Meg kell értenünk, hogy az olasz foci halott, és ezt főleg a játékosoknak, még Donnarummának is meg kellene értenie. És hiába volt szerencsénk az Európa-bajnokságon, nincs igazán erős csapatunk” – mondta pesszimistán Christina.