Az amerikaiak még mindig nem értik

Először is engedje meg a kedves olvasó, hogy egy kicsit személyesebb résszel kezdjem. Novemberben lesz hat éve, hogy a Telex indulása után alig pár héttel már arról fantáziáltam, mennyire jó lehet majd a 2026-os focivébére az amerikai válogatott. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a pandémiás lezárások miatt hosszú kihagyás után visszaszoktam a Football Manager nevű játékra, ahol észrevettem, hogy soha nem látott mennyiségben vannak amerikai játékosok európai topligákban vagy ott játszó csapatok utánpótlásában. Kun Tamás jenkifoci-szakértő segítségével írtam is egy nagyobb hangvételű cikket arról, hogy a futball következő aranygenerációja már Amerikából jöhet. Itt szeretnék elnézést kérni mindenkitől, akit esetleg átvertem vagy megvezettem, ugyanis

a futball következő aranygenerációja végül mégsem Amerikából jött.

Ebben a cikkben megpróbálunk kicsit utánajárni annak, hogy miért hittük sokan (és nemcsak rajongók, hanem valódi szakértők is), hogy az amerikai labdarúgás egyszer eljuthat az igazán nagyok szintjére olyannyira, hogy majd a kanadai-mexikói-amerikai vébére az Egyesült Államok már világsztárokat fognak küldeni.

A legtöbben kicsit elkallódtak

A hat évvel ezelőtti cikkünk egyik legerősebb állítása az volt, hogy tele vannak topligás klubok és más európai csapatok keretei fiatal amerikaiakkal. Éppen ezért kezdjük azzal, hogy megnézzük: melyik játékossal mi történt hat év alatt. Az amerikai válogatott egyértelműen legértékesebb játékosa továbbra is Christian Pulisic, aki Graham Potter alatt kikopott a Chelsea-ből, de a Milanban megtalálta a számításait még úgyis, hogy az idei szezon második felében folyamatos sérülések hátráltatták, illetve az is, hogy Massimiliano Allegri elkezdte csatárban játszatni, ami olyannyira nem feküdt neki, hogy gólt sem lőtt.

Ettől függetlenül a még mindig csak 27 éves Pulisic egyértelműen az amerikaiak legjobbja, viszont nagyon látványos, hogy mennyire nem nőtt fel senki mellé hat év alatt. 2020-ban úgy tűnt, hogy Sergiño Dest (Barcelona), Gio Reyna (Dortmund), Tyler Adams (Leipzig) és Weston McKennie (Juventus) lesznek azok, akik Pulisichez hasonló pályát járhatnak be, és ugyan mindannyian tagjai az idei vb-keretnek, sőt, gyakorlatilag a csapat gerincét alkotják, közel sem futottak be eddig akkora pályát, mint amire számítani lehetett. Talán kivételt képez még Tyler Adams, akit azóta megvett a Leeds, majd utána a Bournemouth is, és ha nem sérült éppen (ami sajnos vele gyakran előfordul), akkor általában stabil kezdő a Premier League-ben.

Sergiño Dest ugyan az első két szezonban még viszonylag gyakran pályára lépett, utána már inkább kölcsönadták a Milannak (ahol összesen 8 meccset játszott), majd a PSV-nek, ahová egy súlyos sérülés után végül ingyen elengedte a Barcelona. A PSV-ben mondjuk legalább rendszeresen játszik, de sokat elmond, hogy 2020-ban még 21+5 millió euróért vette meg a Barça, most viszont 18 millió euróra taksálják a piaci értékét. Weston McKennie papíron nála valamivel szebb utat jár be, hiszen a kölcsönszerződése után megvette a Juventus, ahol máig stabil alapembernek számít.

Csakhogy pont a 2020-as évekre értünk oda, hogy a Juventusban alapembernek lenni már egyáltalán nem jár azzal, hogy valaki világsztár. Még úgysem, hogy McKennie sokszor a tüdeje és motorja a csapatnak, gyakorlatilag minden poszton játszott már és volt olyan év, amikor el akarták küldeni, de annyira hajtott, hogy meggondolta magát a klubvezetés. Az viszont nem a legjobb ajánlólevél, hogy 2020 és 2026 között a Juventus a harmadik és a hetedik helyek között végzett rendre a bajnokságban, a Bajnokok Ligájában már egy ideje a nyolcaddöntőre sincs semmi esélyük, és olyannyira romokban van az egész Juve, hogy az idei hatodik helyükkel a BL-ről is lemaradtak.

De McKennie legalább játszik és egy borzalmas Juventusban tud rendszeresen hajtani. Hozzá képest viszont Gio Reyna karrierje gyakorlatilag tönkrement, pedig még Pulisicnél is nagyobb jövőt jósoltak neki. Reyna igazi futballdinasztia gyermeke, hiszen édesapja, Claudio Reyna több mint 100-szoros válogatott, édesanyja pedig szintén játszott a női válogatottban. 17 évesen már pályára lépett a Dortmundban, és már a harmadik meccsén három gólpasszt kiosztott. Konkrétan nemzeti ügy lett Reyna mielőbbi bevetése a válogatottban, hiszen kereste őt az argentin, a portugál és az angol szövetség is, de ő végül az amerikai válogatottat választotta.

Reyna egyértelműen világklasszis potenciállal bírt, ráadásul abban a Dortmundban nevelkedett, ahonnan számos mai világsztár lerakta a karrierje alapjait, mint Erling Haaland, Jude Bellingham, Ousmane Dembélé vagy a már említett Pulisic. A 2020-21-es szezonra Reyna alapember is lett Dortmundban, az ezt követőben pedig már megkapta a távozó Jadon Sancho 7-es mezszámát, és a Bundesliga történetének legfiatalabb játékosaként érte el az 50 pályára lépést. Azonban több sérülés miatt ment a kukába az egész év, és ezután Reyna jellemzően csak a padról beállva kapott helyet. A mélyrepülés csak ezután kezdődött, mert ugyan szerződést hosszabbított vele a klub, de kölcsönadta a Nottingham Forestnek, ahol alig játszott, így fél év után visszatért, hogy Németországban is már csak elvétve lépjen pályára. Végül mindössze 7 millió euróért elvitte a Mönchengladbach, ahol idén mindössze négyszer játszott kezdőként, folyamatosan sérült volt, és ahhoz képest, hogy 2021-ben még 40 millió euró körül volt a piaci értéke, jelenleg 4 millió euróra taksálják.

Az itt felsoroltak jelentik máig az amerikai focielitet, de a hat évvel ezelőtti cikkünkben végigvett utánpótlásjátékokra is érdemes vetni egy pillantást, hogy mi történt velük azóta. Vastag betűvel jelöltük azokat, akik ott vannak az idei vb-keretben:

• Timothy Weah: George Weah aranylabdás játékos fiát a Lille-től megvette a Juventus, majd két szezon után inkább visszaküldték ugyanoda kölcsönbe, pedig viszonylag sokat játszott.
• Folarin Balogun: Ahhoz képest, hogy a francia első osztályban az első évében 39 meccsen 22 gólt lőtt a Reims színeiben, az Arsenal nem tartotta meg, és inkább eladta a Monacónak, ahol továbbra sem játszik rosszul.
• Josh Sargent: A Werder Bremenből hamar a Premier League-ben, majd onnan még hamarabb az angol másodosztályban találta magát, ahonnan óriási balhé közepette inkább Kanadába igazolt a Toronto FC-be, ahol azóta is játszik.
• Chris Richards: A Bayer München utánpótlásából került a Crystal Palace-ba, ahol idén már 50 meccset játszott, és egyértelműen a jelenlegi amerikai válogatott egyik legjobbja, és PL-szintű védő.
• Taylor Booth: Neki már nem sült el ilyen jól a Bayern München, jelenleg a holland Twentét erősíti.
• Antonee Robinson: Richards mellett a másik kiemelkedő szezont futó amerikai idén is a Fulham egyik legjobbja volt, és a liga top szélső védőinek egyike.
• Konrad De La Fuente: A La Masia akadémiából sikerült elérnie, hogy háromszor pályára lépjen a Barcelonában, de se Marseille-ben, sem az Olimpiakosznál nem vált be, jelenleg a svájci első osztályban játszik.
• Ulysses Llanez: A Wolfsburg évekig dobálta mindenhová kölcsönbe, de csak az osztrák másodosztályban játszott rendszeresen. Egy súlyos autóbaleset miatt rengeteget kihagyott, máig nem épült fel teljesen, és jelenleg nincs csapata.
• Richard Ledezma: A PSV saját nevelésű játékosa sokára verekedte be magát a kezdőbe, és hiába játszott viszonylag sokat a tavalyi szezonban és kínálták meg új szerződéssel, végül az állandóbb játéklehetőség és a neki megfelelő pozíció preferálása miatt Mexikóba igazolt. Ledezma egyébként idén váltott az amerikairól a mexikói válogatottra, de a vébékeretbe nem fért be.
• Chris Gloster: A PSV utánpótlása után azonnal hazaigazolt Amerikába, és egy jó ideje már az ottani másodosztályban játszik.
• Alex Mendez: Az Ajax ifi után megjárta Portugáliát és Mexikót, jelenleg az amerikai másodosztályban játszik.
• Indiana Vassilev: Tinédzserként már felnőtt meccsei voltak az Aston Villában, de két alacsonyabb osztályú angol kölcsönszerződés után inkább hazaigazolt először kölcsönbe, majd végleg. Jelenleg az első osztályú Philadelphia Union játékosa.
• Chituru Odunze: A kétméteres, négyféle útlevéllel is rendelkező kapus a Leicester City után szintén inkább hazaigazolt, de pályára nem nagyon lépett azóta sem.
• Owen Otasowie: Az egyik legbizarrabb történet egyértelműen az övé. 18 évesen már pályára lépett a Wolvesban, ahonnan aztán megvette a belga Club Brugge. Ott aztán valami nagyon félrement, mert Otasowie nem járt edzésekre, kirúgta a klub, ő pedig visszavonult, miután 2022 óta nem lépett pályára. Azóta Burberry-modellként dolgozik és a saját street wear márkájával foglalkozik foci helyett.
• Joe Scally: A következő amerikai csodagyerekként kezelték, hiszen – Freddy Adu után – minden idők második legfiatalabbjaként kapott profi szerződést. Pillanatok alatt a Bundesligában találta onnan magát, ahol 2021 óta stabil alapjátékosa a Borussia Mönchengladbachnak.

A felsorolás alapján még azt is lehetne mondani, hogy túlzás nekünk mindenféle vészharangokat kongatni, mint az őrültek, hiszen többen is egész tisztességes pályát futottak be az elmúlt hat évben. Csakhogy az amerikai labdarúgás több problémája is nagyon látszik itt. Ahogy Kun Tamás szakértő beszélt róla annak idején, az amerikai játékosokkal kapcsolatban általános sztereotípia a nagy munkabírás, a kiváló fizikai állapot és a topkategóriás mentalitás, és talán éppen ezért van az, hogy Pulisicet leszámítva a régóta tényleg jól játszó és topligákban mozgó játékosaik (Richards, McKennie, Adams, Scally, Robinson) alapvetően középső- vagy szélső védők, illetve sokat futó, inkább védekezésben jeleskedő középpályások.

Még ezen sem kéne megijedni, hiszen ha a védekezésben minden rendben van, akkor nagy baj nem lehet. Erre erősen rácáfol az a március végi hazai barátságos meccs, ahol sikerült 5-2-re kikapniuk a papíron azért erősebb belgáktól. Mauricio Pochettino szövetségi kapitány a meccsen pont a támadójátékot emelte ki, illetve azt, hogy egyszerűen nem tudták megtörni a belgák támadásépítését. Különösen a középpálya közepén talált hiányosságokat, ami azért is nagyon aggasztó az amerikaiakra nézve, mert itt Adams és McKennie személyében gyakorlatilag a legjobbjaik játszanak.

Mint látható, világsztárokat nem termelt ki az amerikai foci az elmúlt években, sőt, még a legjobbjaik is javarészt olyan csapatokban játszanak, amelyek nem tartoznak az elithez, vagy már szinte csak szokásjog miatt soroljuk oda ezeket (Milan, Juventus, Monaco). Annyi szerencséje azért van a keretnek, hogy pár, a húszas évei elején járó játékosnak azért sikerült kitűnni jobb csapatokban, mint a PSV-ben egyik legjobb támadójává váló Ricardo Pepi vagy a Bayern Münchenben nevelkedő, az idei szezont a Leverkusenben végigjátszó Malik Tillman.

De ez a keret a klubcsapatok alapján nem világszínvonal, és sokkal közelebb áll minőségben a dán, a svájci vagy mondjuk a skót válogatotthoz. Népességben vagy gazdaságilag ezek az országok össze sem hasonlíthatók az Egyesült Államokkal, mégse merné senki kijelenteni, hogy egy egymás elleni meccsen bármelyik esetben az amerikaiak lennének az egyértelmű esélyesek.

Te mondd azt, hogy nepo baby, a te hangod mélyebb

Egy másik nagyon specifikusan amerikai probléma az elitizmus és a nepotizmus. Ugyan tele van a világ top futballja ismert játékosok gyerekeivel (lásd Patrick Kluivert, Lilian Thuram, Paolo Maldini vagy Sérgio Conceição gyerekei), valahogy ez a jelenség az amerikaiaknál még erősebb. Reynáról és Weah-ról beszéltünk már, de Pulisic apja is profi játékos volt Amerikában, és ugyan a vébékeretbe nem került be, de volt már válogatott egykori trinidadi (Shaq Moore) és kolumbiai válogatott játékos (Jesús Ferreira) fia is.

De ami ennél is furább, hogy mennyire alapvetés, hogy az amerikai szövetségi kapitányok gyerekei is simán válogatottak. Bob Bradley öt évig volt szövetségi kapitány, a fia, Michael pedig 151-szeres válogatott. Ott van a mostani vb-keretben Sebastian Berhalter is, aki a 44-szeres válogatott Gregg Berhalter fia, aki nem mellesleg kétszer (2018-2022 és 2022-2023) is volt a válogatott szövetségi kapitánya. De egy ideig úgy tűnt, hogy még a német legenda Jürgen Klinsmann kapus fia is amerikai válogatott lehet, aki egészen az utánpótlás válogatottig vitte, de végül a nagycsapatban nem tudott bemutatkozni. Kész szerencse, hogy Mauricio Pochettino kisebbik fia csak spanyol és argentin útlevéllel rendelkezik, és jelenleg Andorrában játszik. A másik fia viszont erőnléti edző a válogatottnál.

Ez a nagyon amerikai futballnepotizmus 2022-ben csúcsosodott ki igazán. Ahhoz képest, hogy 2018-ban ki sem jutottak, a 2022-es katari világbajnokságon az USA már a nyolcaddöntőig menetelt, ahol az egyértelműen jobb hollandoktól kaptak ki. Gregg Berhalter szövetségi kapitány a kiesés után többször utalt arra, hogy nagyon elégedetlen volt egy játékos hozzáállásával, de a nevét nem említette. Ebből aztán óriási botrány lett.

Ugyanis az említett játékos szülei azonnal magukra vették a kritikát, és visszatámadtak. Az érintett játékos Reyna volt, akinek a futballdinasztiának számító szülei alapból elégedetlenek voltak a játékperceivel, és végül egészen aljas módon vágtak vissza Berhalternek, és kiszivárogtattak egy 1992-es sztorit, miszerint Berhalter még egyetemi évei alatt egy vita során megrúgta a feleségét. Az eset azért különösen kellemetlen, mert Reyna apja és Berhalter éveken át együtt játszottak a válogatottban, két vébén is szerepeltek közösen, 40 éves barátság kötötte össze a két családot, hiszen nemcsak a két férfi játékos ismerte egymás egyetem óta, hanem a feleségeik is szobatársak voltak.

A vizsgálatok után aztán a Reyna család járt rosszabbul, mert Berhaltert visszavették a válogatotthoz, Claudio Reyna viszont kénytelen volt lemondani az Austin FC-ben betöltött pozíciójáról, és a szövetség a Reyna család bullyingolása miatt szigorúbb szabályokat hozott arra vonatkozóan, hogy mennyire léphetnek játékosok szülei interakcióba a szövetségi kapitánnyal. És hát Gio Reyna karrierjén látszik, hogy valószínűleg valami tényleg nem lehet vele rendben, ha egykori csodagyerekből ma már egy Bundesliga-középcsapatba sem fér be.

Hogy az egész még amerikaiabb legyen:

az idei vébékeretben Gio Reyna mellett ott van Gregg Berhalter fia, Sebastian is.

Nyilván senkitől sem lehet elvenni, hogy teljesítmény, és nem a neve alapján lesz válogatott, mégis rámutat ez az egész helyzet arra, hogy mennyire elcseszett az amerikai utánpótlásrendszer.

Fizess és játssz

Rengetegen elmondták már, hogy az amerikai utánpótlás nem is feltétlenül azért kullog az európai és dél-amerikai mögött, mert az egyetemi sportrendszer más major sportokkal (kosárlabda, jégkorong, baseball, amerikai foci) ellentétben itt nem életképes, hiszen 21–23 évesen Európában már csapatkapitányok is lehetnek a legjobbak, míg Amerikában csak ekkor kerülnek a profi bajnokságba. Az USA szép szisztematikusan kezdett el akadémiai rendszert és ösztöndíjprogramokat felépíteni, érzékelve azt a problémát, hogy amíg Lamine Yamal tinédzserként az Eb-győztes spanyol válogatott legjobbja, addig Amerikában normál esetben még csak a középiskolai bajnokságban játszhatna.

Az akadémiai rendszernek már most megvannak a látványos eredményei, hiszen a jelenlegi keret legjobbjai is már így nőttek fel, mint Reyna, Pepi, Pulisic, McKennie, Scally, Richard vagy Mark McKenzie. Csakhogy még mindig óriási probléma, hogy a foci alapvetően a gazdagok és az amerikai középosztály hóbortja, nem véletlen, hogy ennyi ismert játékos fia jelenti még ma is az amerikai foci jövőjét. A fejlett országokkal ellentétben Amerikában pay-to-play rendszer működik, tehát egy bizonyos ponttól a szülőknek kell állni minden költséget a gyerek karrierjében, hiszen itt az állam egy forinttal sem támogatja a klubokat. Így a szülőkre hárul többek között az klubtagság, edzői díjak, pályabérlet, felszerelés, utazás, szállás, és tornadíjak fizetése is, ami évente több ezer, akár 10-20 ezer dollárba, vagyis 3-6 millió forintba is kerülhet.

Mondani sem kell, hogy ezt az összeget az alsóbb társadalmi osztályokba tartozók egyszerűen nem tudják kifizetni, és amíg az iskolai sportrendszer más sportágakban áthidalja ezt a társadalmi igazságtalanságot (értsd: ha jól sportolsz, mindenféle ösztöndíjakat kaphatsz, és a tanintézmények segítik a tehetséges gyerekeket karrierjének finanszírozását a draftig), a fociban elképesztő feszültségeket szül. Mivel a nemzetközi felzárkózáshoz az amerikaiaknak az egyetemi rendszer helyett az európaihoz kell alkalmazkodni, egyszerűen túl lassan és nehezen állnak át arra, hogy mélyszegénységben élő, de tehetséges gyerekek költségeit finanszírozzák akár már 10 éves kortól. Léteznek persze egyetemi sportösztöndíjak a foci esetében is, de ez pont a lemaradt súlyosbítaná, egy 19-22 éves játékos biztosan nem tudná felvenni a versenyt az amerikai egyetemi csapatok ellen készülve az európai topfociban nevelkedő játékosokkal.

Emiatt más országokhoz képest az amerikaiaknál a foci nem tud kitörési lehetőséget adni a szegényeknek, akik így elmennek inkább kosarazni meg baseballozni, a foci pedig megmarad a nepo babyk kiváltságának.

Ez főleg úgy óriási hülyeség, hogy amíg mondjuk az amerikaiak számára valóban nem a legfontosabb sport a labdarúgás, az a több millió mexikói és más latino bevándorló hiába él-hal a fociért, a gyerekeiknek sokkal több esélye van profi játékossá válni, ha elköltöznek Mexikóba. Arról az egészen toxikus helyzetről nem is beszélve, hogy ha egy szülő évi 3-6 milliót fizet egy klubnak, akkor sokkal bátrabban fog veszekedni az edzővel, ha mondjuk a gyerekét leülteti a cserepadra.

A helyzet mára azért jobbá vált, az MLS-klubok saját akadémiákat hoztak létre (természetesen ebben is a Red Bull jár az élen), a ligának is van saját ösztöndíjprogramja és már léteznek ingyenes akadémiák is. A probléma viszont továbbra is létezik, és amíg ez nem tűnik el teljesen, gyakorlatilag esélytelen, hogy igazán erős utánpótlása legyen az amerikai labdarúgásnak.

Vakon a sajtó

Miközben a világ Amerikán túli része évtizedek óta izgalommal figyeli, hogyan fejlődik a tengerentúli labdarúgás, a nyilvánvaló hiányosságokkal és problémákkal azért mindenki képben van. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy a sikerpropagandára berendezkedett amerikai sajtó és közvélemény egyszerűen képtelen elszakadni attól a gondolattól, hogy létezik egy világszerte népszerű csapatsport, amiben az amerikaiak nemhogy nem a legjobbak, de még csak a top 20-ban sincsenek ott (a világranglistán elfoglalt 16. helyük azért meglehetősen hízelgő rájuk nézve).

Még az átlag futballszurkolónak is érdemes tisztában lenni a realitásokkal, ami nem más, minthogy a részben hazai rendezésű vébén a legjobb nyolcba jutni az amerikaiaknak már szinte túlteljesítés lenne. De nézzük el nekik, mégis csak sima szurkolókról beszélünk, akik hajlamosak naivnak és optimistának lenni. Az már nagyobb probléma, hogy az amerikai sajtó is annyira vakon van a focival, hogy gyakorlatilag komplett idiótát csinálnak magukból.

Szépen bejárta az internetet például a Fox-adás, ahol egy magát szakértőnek nevező vendéggel átvették az idei vébé 26 olyan játékosát, aki majd meghatározza az idei tornát. Azzal is lehet kötözködni, hogy az első két helyen miért az utolsó vébéjére készülő Lionel Messi és Cristiano Ronaldo vannak Yamal, Kylian Mbappé, Vinícius Júnior vagy Harry Kane előtt, de ezt még úgy, ahogy elnéznénk az amerikaiaknak, de az, hogy a legmeghatározóbb 26 közé négy saját játékost is betettek, minimum fura.

Senki sem gondolhatja komolyan az amerikaiakon kívül, hogy Pulisicnek nagyobb impaktja lesz a pályán, mint Kane-nek, Viníciusnak vagy a tavalyi aranylabdás Dembélének, és igazából még bekezdéseken át lehetne taglalni, hogy McKennie, Balogun és Richards sehol sincs Bukayo Saka, Jude Bellingham, Pedri vagy Virgil Van Dijk szintjéhez képest, de ezt hagyjuk is. Helyette ajánlom a kedvenc focis youtuberem, Alfie Potts Harmer videóját, ami tényleg olyan, mintha az amerikaiak egy párhuzamos univerzumban élnének.

Ebben a sajtón kívül ugyanúgy ludas mindenki más is. Hiába írta meg a Fox, hogy a fogadóirodák alapján egy csoportból való továbbjutásnál többre ne vágyjanak, még a volt játékosok is fűtik a teljesen agyament vb-reményeket, mint Jozy Altidore vagy Landon Donovan. Hiába létezik elképesztő színvonalú sportújságírás az Egyesült Államokban, tényleg mit várunk akkor, amikor a Fox Sports a kerethirdetés után megjelent, a 100 legjobb vébéjátékost összegző monstre cikkébe simán berakta Jeremie Frimpongot, Phil Fodent, Kaoru Mitomát, Cole Palmert és Joao Pedrót. Hogy ezzel mi a probléma? Csak annyi, hogy ezek a játékosok nem lesznek ott az idei vébén. De legalább a 100 legjobb közé most csak McKennie-t és Pulisicet rakták az amerikaiaktól, őket is azért a lista első negyedébe.

Reális esélyek

Az amerikaiak házigazdaként papíron nem kaptak erős csoportot, de még így sem ők az egyértelmű esélyesek, és innen gyakorlatilag bárki továbbjuthat. Paraguay tradicionálisan erős dél-amerikai válogatott, az ausztrálok pedig képesek meglepetésekre, de persze az egyértelmű másik továbbjutó itt Törökország. Utóbbinak tényleg vannak olyan játékosai, akik már-már világsztárnak nevezhetők (Kenan Yıldız, Hakan Çalhanoğlu, Arda Güler), és rengeteg játékosuk játszik topligákban vagy a kifejezetten erősnek számító török bajnokságban. Az amerikaihoz képest papíron gyengébb az ausztrál és a paraguayi keret is, de azért ott is vannak bőven olyanok, akik topligák kiscsapataiban vagy éppen az észak-amerikai bajnokságban játszanak, szóval szó sincs arról, hogy könnyű dolga lenne az amerikaiaknak.

Ettől függetlenül a második helynek simán össze kell jönnie a csoportban, és onnantól minden azon múlik, hogy az egyenes kieséses szakaszban kikkel kerülnek össze az amerikaiak. A világranglistán az USA most 16., mögöttük a törökök a 22. helyen jönnek, szóval ebből sok mindent nem szabad leszűrni. Sokkal beszédesebb az az adat, hogy idén mindössze kétszer játszottak az amerikaiak, és mindkétszer kikaptak a belgák és a portugálok ellen. Mindkét válogatott jóval erősebb, mint az amerikai, de a játék összképe alapján semmi keresnivalójuk a potenciális győztesek között. Az sokkal jobb összehasonlítás, hogy május végén 3-2-re megverték Szenegált, és még a németekkel is lesz egy barátságos mérkőzésük meccsük a vébé előtt.

Az sem túl pozitív, hogy a Copa Américából már a csoportkörben kiestek két éve. Utánaa a Berhalter helyét átvevő Pochettino 25 mérkőzésből 14-et megnyert, 9-et elvesztett és kettő döntetlent játszott. Viszont a győzelmeket rendre gyengébb ellenfelek ellen szerezték, de például egy Mexikó, vagy barátságos meccsen Törökország és Svájc már túl nagy kihívásnak bizonyult. Egyedül abban bízhatnak, hogy Pochettino alatt az amerikaiak barátságos meccsen megverték már Paraguayt és Ausztráliát is, illetve a tavaly november 5-1-es győzelmük Uruguay ellen kifejezetten bíztató.

Ettől függetlenül azt bátran ki lehet jelenteni, hogy az amerikai aranygenerációból hat év alatt semmi sem lett. Nem lett igazi világsztár, nem jöttek a bravúros eredmények, és ugyan egyre több amerikai játszik egyre jobb csapatokban, még a legnagyobb sztárokkal is megesett az, hogy McKennie és Pulisic lemarad a BL-ről, miután a Milan és a Juventus is leszerepelt az olasz bajnokságban. Nagyon úgy néz ki, hogy az amerikaiak még mindig csak az építkezésük elején járnak, és ugyan az irány jó, ameddig nem jönnek rá, hogy a foci épp úgy a szegényebb rétegek egyetlen kitörését jelentheti, mint a kosárlabda vagy az amerikai foci, addig nem marad más, mint a vak vágyálmok, a totális delulu, a futballnepotizmus és az, hogy reménykedjenek benne, hogy a 3-4 útlevéllel rendelkező európai fiatalok majd az amerikai válogatottak választják mások helyett.