A futball következő aranygenerációja már Amerikából jöhet

Miközben több csapatsportban (kosárlabda, baseball, jégkorong) egyértelműen Amerikaé a legdominánsabb bajnokság, fociban sikertelenek voltak. A modern futball előtti időszakig a próbálkozások kifulladtak marketingfogásokban, mint például Pelé New Yorkba igazolása, de az első valóban fontos kezdeményezés a Major League Soccer (MLS), vagyis egy NBA-hez vagy NHL-hez hasonló profi fociliga létrehozása volt, amelynek az első szezonja 1996-ban indult. Ehhez kellett, hogy megnyerjék az 1994-es vébé rendezését, de annyira gyerekcipőben járt még a koncepció, hogy a liga mindössze 10 csapattal indult el. Ma összesen 26 klub szerepel az MLS-ben, és ez csak néggyel kevesebb, mint amennyi kosárcsapat indul az NBA-ben. Ráadáasul 2023-ig további négy klub csatlakozik még a ligához.

Ahhoz képest, hogy még a 2000-es években is veszteséges volt az MLS, ma már átlagban közel 22 ezren vannak meccseken, és a világon már a kilencedik legnépszerűbb focibajnokság, ha a nézők számát vesszük. Ehhez persze kellett az is, hogy a klubok más stadionok helyett futballra kitalált pályákat építsenek, és eltöröljék azokat a korlátozásokat, amelyeknek köszönhetően például David Beckham Amerikába igazolhatott a pályafutása végén, és ami feltétlenül kellett ahhoz, hogy a sportág népszerűbb és ismertebb legyen Amerikában.

Ettől függetlenül az amerikai bajnokság meg sem közelíti az európai topligák szintjét, és hiába a világ összes pénze, valószínűleg sosem lesz annyira domináns az MLS, mint az öt európai topliga és a Bajnokok Ligája. Éppen ezért egészen sajátos kihívással kell megküzdenie az amerikaiaknak évtizedek óta:

hogyan lehet népszerűvé tenni otthon a világ első számú sportját úgy, hogy gazdaságilag nyereséges legyen a profi bajnokság, a népszerűség pedig az egyre jobb játékosok igazolásával nőni tudjon, és közben az amerikai válogatott végre ne csak epizódszereplő legyen a világbajnokságokon?

2020-ból visszanézve látni lehet, hogy mintha nagyon tudatos építkezés folyna minden ágon, aminek az lett az eredménye, hogy most már európai topcsapatok kezdőiben is találunk amerikai légiósokat.

Az amerikai bajnokság megreformálása

Ehhez elsősorban az kellett, hogy az MLS megerősítése és a megfelelő infrastruktúra kialakítása után az amerikaiak elengedjék azt a vágyakozást, hogy majd az LA Galaxy vagy az Atlanta United egy lapon lesz említve a Real Madriddal vagy a Manchester Uniteddel. Erre a klasszikus amerikai sportrendszerben egyébként sem volt esély. Az amerikai csapatsportoknál – az európai ligákkal ellentétben – létezik fizetési plafon, vagyis nem lehet olyat csinálni, hogy jön egy gazdag arab olajsejk vagy orosz oligarcha, megveszi a csapatot, aztán csillagászati összegekért összevásárolja a legjobb játékosokat, és óriási fizetéseket ad nekik. Ráadásul évekig nem volt rendesen kitalálva az utánpótlás rendszer sem, amit nehezített az is, hogy – ismét az európai példákkal szemben – fiatal játékosok főleg az egyetemi bajnokságból kerültek be draft során a ligába, ahogy az összes major sport esetében. Sokan bőven a húszas éveik elején kerültek be a profi csapatokba, miközben Európában egy tehetséges 16-17 éves már rég a felnőttekkel edzhet, ha kiemelkedően jónak számít. De hiába akarta az európai focit az amerikai gazdasági példára ráhúzni az MLS, egy idő után az ottani szakértők is belátták, hogy ez egy olyan biznisz, ahol még Amerikának sem szégyen másokról példát venni.

Az egyik első lépés az volt, hogy bevezették a Designated Player szabályt 2007-ben, amely lehetővé tette, hogy a fizetési plafont megkerülve, az amerikai klubok európai sztárjátékosokat szerződtethessenek. Így igazolt Los Angelesbe David Beckham és Zlatan Ibrahimovic, New Yorkba Thierry Henry és David Villa vagy éppen Torontóba Sebastian Giovinco. A sport népszerűségének Amerikában kétségtelenül jót tett a menő európai légiósok felbukkanása, azonban ezek a kiemelt játékosok többségében 30 felett, karrierjük utolsó éveiben igazoltak a tengerentúlra. Ez jót tett a marketingnek és a hazai bajnokságnak, azonban amerikai játékosok még mindig csak elvétve bukkantak fel komolyabb európai bajnokságokban.

Pedig tehetségekben nem volt hiány, de szinte csak Clint Dempsey és Tim Howard kapus mondhatta el magáról, hogy meghatározó játékos tudott lenni egy komoly bajnokságban, ők legalább eljutottak olyan klubokig, mint a Tottenham vagy a Manchester United. Hiába került már egészen fiatalon Leverkusenbe Landon Donovan, akit minden idők legjobb amerikai játékosának tartanak számon a maga 157 válogatott meccsével, egyszer nem tudott 10-nél többször pályára lépni egy szezonban, ha éppen Európában játszott. És akkor még nem is beszéltünk az olyan egykori csodagyerekekről, mint DaMarcus Beasley vagy Oguchi Onyewu, akik egészen fiatalon európai topcsapatok (PSV, Milan) közelébe kerültek, de végül sehol nem tudtak igazán maradandó alkotni. A legismertebb példa egyértelműen Freddy Adu nevéhez fűződik. A még mindig csak 31 éves, nemrég a svéd harmadik osztályba igazoló támadót 14 évesen az amerikai sportsajtó a következő Peléként kezdte el emlegetni, amikor még bőven tinédzserként leigazolta a D.C. United. Adu egy rakás rekordot megdöntött, ő lett minden idők legfiatalabb profi szerződést kapó sportolója az Egyesült Államokban, a legfiatalabb MLS-játékos és gólszerző is. Első szezonjában 30 meccsen lépett pályára, 5 gólt és 3 gólpasszt adott, ami nem rossz egy 15 évestől, bármilyen felnőtt bajnokságról is legyen szó. Hiába igazolta le egy idő után a Benfica, az amerikai foci legnagyobb ígérete meg sem közelítette a várakozásokat, és 13 év alatt 13 csapatban fordult meg Finnországtól Szerbián át a brazil bajnokságig.

A legendás német játékos, Jürgen Klinsmann öt évig volt az Egyesült Államok szövetségi kapitánya, és már a 2014-es vébé előtt kongatta a vészharangot, hogy egyáltalán nem jó tendencia, hogy Európából hazaigazolnak a legjobb játékosok, bár azt is hozzátette, hogy nagyon érdeklődés sincs az amerikai játékosok iránt. Ugyanebben az ESPN-cikkben idézik Herculez Gomez 24-szeres amerikai válogatott csatárt is, aki védelmébe vette az Amerikába haza igazoló játékosokat. Gomez akkor arról beszélt, hogy ha nem vagy a topjátékosok egyike egy európai csapatban, akkor jóval kevesebb opció közül választhatsz, és nagyon limitáltak a lehetőségek arra, hogy jó fizetést kapj. Ugyan Gomez sohasem igazolt Európába, de valószínűleg arra gondolhatott, hogy egy német, osztrák vagy akár belga középcsapatban játszani anyagilag egyáltalán nem éri meg egy amerikainak, ellenben otthon, ahol sztárként ünneplik és busásan megfizetik.

Az AS Monaco korábbi elnöke, a francia-amerikai Jerome de Bontin még a New York Red Bulls general managereként beszélt arról 2013-ban, hogy a legnagyobb problémát Amerikában a fiatal játékosok kezelése jelenti. De Bontin szerint baj, hogy amíg Kelet-Európát átfogó játékosmegfigyelői hálózattal pásztázzák az elit klubok, addig ezt nem teszik meg Amerika esetében, mert a 15-17 éves játékosok csak akkor választják Európát az amerikai egyetemek helyett, ha garantált szerződést kapnak egy ottani klubnál. Eközben a belga csapatok óriási pénzeket keresnek azon, hogy egészen fiatalon igazolnak tömegével tinédzsereket Afrikából. De Bontin mondott még egy fontos dolgot Clint Dempsey, Brian McBride vagy Claudio Reyna esetével kapcsolatban, akik egész tisztességes karriert futottak be Európában.

Ezek a játékosok a húszas éveikben kezdtek el igazán befutni, miközben normál esetben egy európai játékos 16-17 évesen hívja fel magára először a figyelmet, hogy aztán 21-22 évesen már a csapat meghatározó játékosa legyen, vagy ha nem, akkor elküldjék.

Az más kérdés, hogy de Bontin szerint létezik negatív diszkrimináció is az amerikaiakkal szemben, és ha egy posztra az edző két azonos képességű játékos közül választ, akkor inkább dönt egy elefántcsontparti, mint egy amerikai mellett. Klinsmann nem véletlenül beszélt már 2013-ban is arról, hogy az utánpótlás teljes újragondolása szükséges, mert feltűnően nem tudnak mit kezdeni a 17-22 év közti játékosokkal.

Az MLS pedig elindult ezen az úton. Akadémiákat hoztak létre, a bajnokság csapatainak kötelező volt kvázi „tartalékcsapatot” csinálni, amelyek más hasonló, illetve akadémiai csapatokkal játszottak különböző bajnokságokban, illetve a Generation Adidas nevű program folyamatosan fejlesztésével arról is gondoskodtak, hogy a legnagyobb tehetségek egyetem nélkül is bejuthassanak az MLS-be. De még ez is kevés lett volna, ha maguk az amerikai szupertehetségek nem kezdenek el egészen fiatalon Európába igazolni.

Miközben a korábban említett amerikai játékosok inkább európai középcsapatokban játszottak, addig 2020-ban már a világ legjobb klubjaiban lehet válogatni az amerikai játékosok közül.

„Az MLS-akadémiák korszakát megelőzően egymástól független, a képzést tekintve nem egymásra épülő ifjúsági csapatok és focisulik működtek országszerte különböző korosztályokban, valamint emellett a 18-23 éves korosztályban üzemelt az egyetemi labdarúgó-bajnokság. Ezen kívül csak egyetlen klasszikus értelemben vett világszinvonalú benntlakásos futballakadémia létezett, ami utat kínált a profivilágba: az Amerikai Labdarúgó Szövetség által működtetett bradentoni futballiskola. Ide azonban csak az ország toptehetségei kerülhettek be, vagyis relatíve kevés játékos számára volt ez elérhető lehetőség. Egyszóval a rendszer töredezett volt, nem létezett olyan egyenes pályaív, mely biztosította volna tehetségek fejlődését, majd a ranglétra végigjárását követően a profivá válást. – magyarázza Kun Tamás, a kifejezetten amerikai labdarúgással foglalkozó Reklám

”Hogy már mennyire megváltozott minden, azt iskolapéldaként igazolja Tyler Adams esete. 11 évesen került be a Red Bull New York akadémiai képzésébe, ahol előbb végigjárta az utánpótlás-csapatokat, majd 16 évesen bemutatkozhatott a klub tartalékegyüttesében USL-ben. Vagyis már tinédzserként felnőtt profik ellen játszhatott. Ezután következett a Red Bull New York elsőszámú csapata, majd kimagasló teljesítményét látva az energiaitalos klubcsalád vezetői áthelyezték őt Európába, az RB Leipzighez. Az MLS által létrehozott akadémiai rendszer gyakorlatilag lehetővé tette, hogy a bajnokságban szereplő klubok tulajdonosai a veterán sztárjátékosok fizetése helyett/mellett a saját utánpótlás-képzésükre költsenek dollármilliókat. Ez profilváltást jelentett az egész MLS számára. A liga ma már az európai szakértők szemében sem nyugdíjasligaként van számon tartva, hanem tehetségeket kinevelő, fejlesztő úgynevezett selling league-ként„ – meséli az MLS fejlődéséről Kun, aki még hozzáteszi, hogy az amerikai csapatok az utánpótlásnak hála már pénzt is elkezdtek keresni játékoseladásokból.

”Az egyetemi képzéssel szemben a topkategóriás fiatalokra már a tízes éveik elején lecsapnak az amerikai klubok, akik a jelenlegi szabályozás szerint országos regionális felosztás alapján jogosulhatnak egy-egy tehetség játékjogának megszerzésére. Akik nem kerülnek be ebbe az első rostába, azoknak még mindig ott van az egyetemi bajnokság és az egyetemi labdarúgóképzés. Ez a „csatorna” az MLS hajnalán a tehetségképzés legfontosabb színtere volt, de fent említett tényezők miatt ma már csak mellékvágányként működik. Ezt az értékvesztést jól illusztrálja, hogy idén először fordult elő, hogy nem élő rendezvényként szervezték meg az egyetemi tehetségek MLS-es játékosbörzéjét, az SuperDraftot, hanem online konferenciaként zajlott le a tehetségek kiválasztása„ – és Kun szerint ugyan nem vesztette el teljesen a jelentőségét az egyetemi labdarúgás, de viszonylag ritka, hogy egy innen 21-23 évesen kikerülő fiatal jegyzett játékos lesz, hiszen ma már pályakezdő öregnek számít. ”Érdekes trend, hogy az utóbbi években az egyetemi képzésből az MLS-be kerülő legjobb játékosok inkább Amerikában egyetemre járó külföldiek. Ez nem véletlen, hiszen a helyi toptehetségek már tizenéves korukban az akadémiákra kerülnek. A legutóbbi hét SuperDrafton öt alkalommal volt külföldi nemzetiségű az elsőszámú kiválasztott. Közülük a legnevesebb a jelenleg a Leeds Unitedben szereplő angol Jack Harrison, akit a 2016-os drafton szerzett meg a New York City FC„.

Az is nagyon érdekes, hogy a legtöbb észak-amerikai tinisztár a Bundesligában bukkan fel, de Kun szerint ez sem véletlen. ”A régi németországi légió első hulláma Steve Cherundolóval (Hannover), Claudio Reynával (Leverkusen), vagy éppen Eric Waynaldával (Saarbrücken, Bochum) az élen megteremtett egy bizonyos bizalmi tőkét az észak-amerikai játékosok számára. Az amerikai játékosok már-már sztereotipikus jellemvonásai, a nagy munkabírás, a kiváló fizikai állapot és a topkategóriás mentalitás ugyanis rokonságba állíthatóak a német edzők által leginkább preferált attribútumokkal. Ezt a kialakult bizalmi tőkét aztán a két ország politikai és katonai kapcsolatai tovább erősítették. Ugyanis a Németországban futballozó amerikai válogatott játékosok következő generációját azok a játékosok adták, akiknek amerikai édesapja Németországban katonai szolgálatot teljesített és ott alapított családot. Ilyen német-amerikai játékosként került be az amerikai válogatottba Jermaine Jones, John Brooks, Timothy Chandler, Julian Green, vagy éppen Fabian Johnson. Ők mindannyian a német világbajnok csatárklasszis, Jürgen Klinsmann amerikai szövetségi kapitány időszakában kerültek be a nemzeti csapatba„ – és megjegyzi, hogy már edzői szinten is megjelentek az amerikaiak, Jesse Marsch a Lipcse másodedzői posztjáról a Salzburg vezetőedzője lett, a Stuttgartot pedig az olasz-amerikai Pellegrino Matarazzo irányítja.

Ennek megfelelően már-már egyáltalán nem meglepő, hogy Klinsmann szövetségi kapitányi időszakában az amerikai utánpótlás-válogatottak mérkőzésein egyre többször tűntek fel a német Bundesliga-klubok megfigyelői.

Christian Pulisic egyértelműen a legnagyobb sztár, aki 18 évesen robbant be az utánpótlásból a Dortmund felnőtt csapatába, majd került a Chelsea-hez. Abból az utánpótlásból, ahol Giovanni Reyna, az amerikai szinten legendás Claudio Reyna fia is nevelkedett, bár hozzá kell tenni, hogy Reyna a New York City FC akadémiájáról került Dortmundba, ahonnan fél év után hívták fel a felnőttek közé, mindössze 17 évesen. És ott van Sergino Dest, akit a Barcelona nemrég vett meg 21+5 millió dollárért az Ajaxtól, ahogy Weston McKennie-t vette kölcsön az idei szezonra a Juventus a Schalkétól. De ne felejtsük el Tyler Adamset sem, aki stabil kezdő a BL-ben szereplő Lipcsében. Ez összesen öt amerikai játékos Európa legjobb csapataiban (és még ide vehetnénk a Manchester City cserekapusát, Zack Steffent is), már ez alapján lehetne aranygenerációnak hívni őket (egyikük sem idősebb 22 évnél), bár Kun szerint pontosabb lenne az álomgeneráció, mert még nem nagyon nyertek semmit, de az bíztató, hogy a legutóbbi három U20-as világbajnokságon egyaránt bejutott a negyeddöntőbe. De ha mélyebbre túrunk a topcsapatok kereteiben, akkor egészen döbbenetes mennyiségben találunk amerikai állampolgárságú játékosokat.

Ha már híres focisták gyerekei, ott van Timothy Weah, az egyetlen afrikai aranylabdás, George Weah fia, aki PSG-nevelés, és épp most tör be a francia Lille keretébe 20 évesen. Folarin Balogun 19 évesen már bemutatkozott az Arsenalban. Josh Sargent 20 évesen a Werder Bremen meghatározó játékosa, Chris Richards pedig ugyanennyi idősen már többször játszott a Bayern Münchenben, aminek a második csapatában edződik a 19 éves Taylor Booth is. Antonee Robinson a Fulhamben játszik, Konrad de la Fuente a Barcelona B-csapatában, Ully Llanez a Wolfsburgtól került kölcsönbe Hollandiába, Richard Ledezma pedig szintén túl van élete első felnőtt meccsén a PSV-ben (ahol Chris Gloster személyében egy másik amerikai 20 éves is a keretben van), de az Ajax ifijeinél futballozik a 20 éves Alex Mendez is. Továbbá van amerikai tinédzser az Aston Villában (Indiana Vassilev), a Leicester Cityben (Chitoru Odunze), a Wolvesban (Owen Otasowie), a 17 éves Joe Scally pedig hamarosan csatlakozik a Borussia Mönchengladbach csapatához. És még sokáig lehetne folytatni a sort olyan amerikai tinédzserekkel, akik az öt topliga mellett portugál, osztrák, belga vagy holland akadémiákon fejlődnek európai közegben, felnőttek között. Ennyi amerikai soha nem játszott még egyszerre Európában.

Mindez a 2007-ben bevezetett Development Academy rendszernek köszönhető, ami az egyetemi sporton kívül foglalkozott a legtehetségesebb amerikai ifikkel, legalábbis a Sports Illustrated vagy az Axios szerint. Ebben a programban vett részt annak idején Weah, Reyna, McKennie, Sargent, Pulisic és még egy sor európai akadémiákon játszó amerikai légiós. A programban sokan hónapokon át edzenek együtt, ami azért nagyon fontos, mert nem a válogatott meccsek előtti napokban ismerkednek meg egymással a játékosok, hanem fiatal koruktól figyelhetik egymást, ami segíti a mindenkori amerikai válogatott összeszokottságát. Ez egyértelműen ahhoz vezethet, hogy 2026-ra, de akár már 2022-re ütőképes amerikai válogatott induljon a vb-n, ami képes felvenni a versenyt a legnagyobbakkal is.

A futball globalizációja pedig az amerikaiaknak kedvez. Egy átlagos amerikai sportoló sokkal komolyabb és profibb fizikai képzést kap, mint egy kelet-európai vagy egy dél-amerikai, és a beilleszkedés is könnyebben mehet az egyre nemzetközibbé váló európai klubcsapatokban. Ráadásul mivel profi szerződés előtt igazolnak Európába, az MLS szintjéhez szokatlanul magas kivásárlási árakkal sem kell bajlódni.

Az egyedüli gondot az okozhatja, hogy egy-egy amerikai játékosnak akár 3-4 útlevele is lehet, és Christian Pulisic felfutásánál is félő volt, hogy lecsap rá a horvát válogatott, ahogy annak idején Neven Subotic is a szerbeket választotta inkább az amerikaiak helyett. Reynának van még portugál és angol útlevele is, Ledezmát és Llanezt Mexikó csábítja, a Valenciában játszó Yunus Musa lehetne még ghánai és angol válogatott is, ahogy a Salzburgban játszó Bryan Okoh is választhatja Amerika mellett még Ghánát és Svájcot. Az amerikai szövetségnek nagyon kell figyelnie arra, hogy ezek a fiatalok ne egy erősebb válogatottat válasszanak, hanem amerikai színekben akarjanak játszani, és ehhez meg is tették az első lépéseket éppen a napokban.

A novemberi barátságos meccsekre ugyanis olyan keretet hívott össze Gregg Berhalter szövetségi kapitány (aki évekig játszott Hollandiában és Németországban amerikaiaként), melynek az átlagéletkora (21 év, 10 hónap) alapján még egy U21-es vébén is indulhatna. A keret tele van fiatal, sok esetben még kipróbálatlan játékosokkal, de egy kivételtől eltekintve (a brazil Internacionalban játszó Johnny Cardoso) mindenki Európában játszik. Ugyan egy barátságos meccs után még választhat valaki magának más országot, de már most látszik, hogy Berhalter egyben akarja tartani az ”aranygenerációt„, és annyi feltörekvő fiatalt hívott be a keretbe, amennyit csak tudott. Összesen 10-en húzhatják fel először a címeres mezt, köztük a még mindig csak 17 éves Giovanni Reyna és Yunus Musa. Kun szerint ebben a keretben az a kulcs, hogy a 23-ból 13 olyan játékos található, aki már az MLS-ből vagy egy MLS-akadémiából igazolt Európába.

Szóval egyáltalán nem véletlenül, hogy az ”