A foci egy területén már lehagytuk Ausztriát, de erre nem lehetünk büszkék

Ha mérföldkő nem is volt a magyar fociban a 2024-es év, fontos állomás igen, mert a válogatott úgy jutott ki egy Európa-bajnokságra, hogy a sorsolást kis híján az első kalapból várta. Az Eb előtt tekintélyt parancsoló, tizennégy meccses veretlenségi sorozat ért véget Írországban, aztán a csapatnak véget ért a csoportmeccsek után az Eb is, noha ennél többen reménykedtek. Csoboth Kevin századik perces győztes góljával a skótok ellen legalább összejött egy katarzis, hogy az összkép ne legyen kiábrándító.

A G-Adam Kiadó pedig számvetésjelleggel kiadott egy 20 év, 20 meccs című könyvet arról, hogy milyen is volt az elmúlt húsz év a magyar labdarúgásban. Három szerző: Marosi Gergely, Pietsch Tibor és Jandó Zoltán végigvette, mi történt a válogatottal, a klubfutballban és a foci gazdasági hátterében. Ez a három szál jól vissza is adja, honnan hová jutottunk el.

Szerencsésebb futballfejlődésű országokban minden évben tételesen beszámolnak az akadémiák, a klubok, hogyan bántak a hozzájuk érkező közpénzzel, teljesítették-e azt, amit az állam cserébe elvárt tőlük. Magyarországon a kormánynak eszébe nem jutott még csak célt sem kitűzni arról, hogy egy akadémiának hány minőségi játékost kell nevelnie egy évben, miközben egy évtizede milliárdokat kapnak az állami költségvetésből.

Már emiatt is örülhetünk, hogy ez a könyv megszületett, hiszen a szerzők emlékeztetnek rá, hogy a pénzbőség kezdetén, vagyis 2011-ben a hatévesen focizni kezdők ma már felnőttek. Nyilván mindig lesznek, akik külföldön nevelkednek, mint Dárdai Bence (Hertha, majd Wolfsburg), Németh Hunor (Kobenhavn) vagy Fenyő Noah (Frankfurt), de ettől még tény:

„A mostantól érkező évjáratok már a rendszer neveltjei, a sikerességük és a sorsuk lesz a rengeteg befektetés egyik fontos fokmérője.”

A könyv kiindulópontja az volt, hogy az elmúlt húsz évben milyen utat tett meg a magyar foci. 2004-ben, amikor Budapestre érkezett a brazil válogatott, kétezren kimentek a magyarok edzésére, vagyis inkább ott maradtak, miután 25 ezren megnézték Ronaldinhót és társait, hogyan bánnak a labdával. Akkoriban Brazília vb-címvédő volt, a magyar kispadon egy világbajnok, Lothar Matthäus ült. A magyar csapat 2003-ban elvérzett a lettek elleni csoportmeccsen, mert noha voltak jó kvalitású játékosok, a kispadról nem kaptak elegendő segítséget. 2003 végén az Magyar Labdarúgó Szövetség mindenképp külföldi edzőt akart.

Szóval, jöttek a brazilok, nyertek 4–1-re, és az élet ment tovább, akiknek kellett, azok elmondták, hogy ilyen körülmények közt már az nagy csoda, hogy ennyire versenyképesek vagyunk, ha nincs pénz, tovább fog zülleni a magyar foci. Valamit tenni kellett a focival, Orbán Viktor 2010-től el is kezdte bőségesen támogatni. Mostanra pedig a magyar bajnokság tőkeerőben lehagyta a térségi riválisokat, már csak Ausztria van előttünk.

A könyvben húsz meccs szerepel, de nem jut minden évre, vannak évek, amikor viszont kettőt is kiemelnek, hiszen 2022-ben az angolok (0–4 Wolvehamptonban) és a németek legyőzése (0–1 Lipcsében) néhány hónapon belül egészen egyedinek számított. A húszban van három 1–1-es döntetlen (Costa Rica elleni U20-as vb-bronzmeccs, Románia, Franciaország), vannak arcpirító vereségek (Málta, Hollandia és Andorra), és persze vannak további győzelmek is.

Visszaemlékeznek a szerzők arra, hogy 2006-ban Máltára nem chartergéppel, hanem a napi forgalomban részt vevő járattal mentek a játékosok, nem is edzettek kint, és a hazai csapat 2–1-re győzött. Ez az eset jól illusztrálja, hogy akkoriban a válogatott is mostohagyerek volt. Utána kezdődött el egy olyan ész nélküli fiatalítás, amikor 30 éves játékos a keretben sem volt. Vass Ádám például 20 éves korára letudta mind a 11 válogatottságát, és amikor már topligában futballozott, haza sem hívták.

A 2017-es andorrai kudarc azért különösen fájdalmas, mert egy évvel korábban tömegek ünnepelték a csapatot az Eb-n mutatott teljesítményéért, hogy aztán ez az eufória gyorsan eltűnjön. Amikor már azt hittük, nem lehet gond egy ilyen meccsen, az lett. Amikor a magyar szurkolókat a meccs helyszínére vitte egy taxis, szóltak neki, hogy menjen már vissza a szállodába a többi drukkerért, vagyis tegyen még egy kört, ő azonban csak rázta fejét: arról szó sem lehet, mert mennie kell bemelegíteni.

A győzelmek vannak persze túlsúlyban, pláne, hogy az utóbbi időben válogatottszinten azért volt mit ünnepelni. A válogatott meccseire sikk járni, egy bosnyákok elleni kvázi tét nélküli Nemzetek Ligája-meccsen is több mint negyvenezren voltak, noha egy kedden rendezték, és a csapat előtte beleszaladt Németországban egy ötösbe. Az NB I. eközben minimálisan fejlődik, a Ferencváros messze kilóg felfelé, de már rég elveszítette nevelőjellegét, viszont az európai játékoskereskedelemben egyre markánsabb szereplő.

A gazdasági háttér megváltozása különösen érdekes része a könyvnek, hiszen egykor arculatátviteli szerződésekkel jutottak hozzá a fizetésükhöz a focisták, a légiósok csak néztek kérdőn, mi az a számlatömb. Ma ez már elképzelhetetlen, de az is, hogy a transzparencia jegyében nyilvánosak legyenek a bérek.

Van a könyvben egy érdekes táblázat arról, hány topligás magyar játékos van, ami az előrelépés egyik fontos mérőszáma – lehetne. A 2010–11-es szezonban 14-en voltak, most 12-en. Nyilván ebből a csapatra való játékosból nem lesz meg a mindenkori válogatott, mert akkor is voltak kispadosok, akik nem kerültek be a csapatba a klubjukban, mint most Szalai Attila Hoffenheimben. A horvátoknál ez a szám 49, az osztrákoknál 63.

Egészen riasztó adat, hogy a magyarnál jobb bajnokságba 38 játékos szerződött. A horvátoknál ez a szám 153, Ausztriában 100, a cseheknél 57.

A magyar fociban nem mondták ki soha, hogy ezt vagy azt a nemzetet kellene utolérni, hiszen azt számon lehetne kérni. Célország lehetne például Csehország, ami a múltban ugyanolyan sikeres volt, gazdaságilag is hasonló erőt képvisel, és a népessége is hasonló. Csak a focija jobb. A politikában Matolcsy György miniszterkorában azért beszélt Ausztriáról, ott az eredeti terv 2017 volt – mintha nem jött volna be, de a 2030 sem lesz egyszerű.

A sportban viszont más volt a helyzet, mert már 2010-ben az összes kormányzati költéshez viszonyítva több jutott az ágazatra, mint az osztrákoknál. Nálunk 0,72 százalék volt az arány, odaát 0,55. 2020-ra ez a szám 2,54 lett itt és 0,51 ott. 2020-ban GDP-arányosan 1,31 százalékot adott a sportnak a magyar kormány, míg az osztrák 0,29-et. Az igazán meghökkentő viszont az, hogy a magyar bajnokság közvetítési jogdíja 2022-ben 28 millió euró, az osztráké 24.

A stadionépítéseket is kontextusba helyezi a kötet: az európai szövetség, az UEFA csak a 14 nagyobbat emelte be a kimutatásába, de így is 14–4 az arány. Igaz, Ausztria korábban a 2008-as Eb-re komoly fejlesztéseket hajtott végre. Egyébként stadionok építésében nem állunk az élen, mert Törökország megelőz minket.

A stadionok kihasználtságról érthetően kevés szó esik Magyarországon. Szombathely kirívó példa a 11 százalékos kihasználtságával, ahol csak NB III-at láthatnak manapság a drukkerek. Zalaegerszegen 25, Debrecenben 26 százalékos a kihasználtság, Székesfehérváron 28. A Vidi-stadion egyébként is elrettentő példa, mert a közbeszerzéseket ott írták át legtöbbször, kis híján 50 százalékkal drágult meg, és nem készült el addigra, hogy a csapat az Európa Liga-csoportkörös meccseit képes legyen ott játszani. A csapat mögül azóta kihátráltak a szponzorok, így nem is várható nagy nemzetközi menetelés.

És ha már az árak: az is elgondolkodtató, hogy Cardiffban egy frissen épített stadionban egy ülőhelyet olcsóbbat tudtak létrehozni, mint a Fradi jelenlegi pályáján 2013-ban. És még így is a Fradinál jött ki itthon a legjobb ár (660 ezer forint), az MTK, a Fehérvár és a Diósgyőr ezt messze felülmúlja.

A Puskás Aréna kihasználtsága ugyanakkor kedvező, azt senki sem vitathatta, hogy nemzeti stadionra eleve szükség van, és abban a koncertek mellett már volt Eb-meccs, EL-döntő, 2026-ban pedig BL-döntő is lesz.

Kifejezetten érdekes rész, amikor a felcsúti klub 2018-ban bekerült az UEFA listáján a húsz legnagyobb nyereséget termelő együttes közé: a nyereségrátájával az első helyen állt, magasabb volt a profitmarzs a Felcsútnál, mint a Manchester Unitednél. „Egy évig tartott a jelenség, aminek a tao-támogatások elszámolási gyakorlata volt a magyarázata” – szerepel a könyvben.

A szerzők levonják a következtetést, hogy attól nem válik senki „hazaárulóvá”, mert bírálja a válogatottat, annak felkészítését vagy játékát. Ezt a párhuzamot át lehet az egész magyar focira is ültetni. De egyszer nagyon jó lenne szembenézni azzal, mit kapott cserébe Magyarország az egész futballtámogatási rendszertől.